Vargáné Piros Ildikó (független)

1990. július 8.

VARGÁNÉ PIROS ILDIKÓ (független): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az Országgyűlés most folyó ülésszakának napirendjén lévő alkotmánymódosító törvénytervezet és a helyi önkormányzatokról szóló törvényjavaslat az elmúlt időszak politikai folyamatainak, az új parlament törvénykezési eljárásainak egyik legkitüntetettebb, alkotmányos cselekvésre módot adó, sarkalatos törvénye. A nép kezébe került szuverenitás, a szabad és legitim parlamenti választásokon létrehívott új közhatalom további demokratizációjáról kell döntenünk: olyan jogintézményeket kell kiépítenünk, amelyek lehetővé teszik, hogy a hatalmat a saját szükségleteik, politikai akaratuk szerint - a helyi társadalmak, helyi közösségek is gyakorolhassák, megtapasztalva és a mindennapi életvilág élményévé téve, hogy a politika eredendő értelmében "res publica", azaz közügy. Ezt a kiteljesedett, mondhatni plebejus demokráciát kellene szolgálni törvényeinknek, s az itt folyó vitáinknak is. Az előterjesztett törvényjavaslatok azonban bennem sok kétséget hagynak a tekintetben, hogy jól megfelelnek-e a célnak, s hosszabb időre alkalmasak-e egy európai normák szerint építkező jogállamiság követelményének. Általánosságban azt kell megállapítanom, hogy a nagy munkával és szakszerű értelemmel előterjesztett javaslatokon meglátszik az elmúlt két-három év alkotmányos gondolkodásának, államszervezeti, közigazgatási koncepcióinak és az új politikai helyzetnek egymást hol erősítő, hol eklektikusan keverő, vagy kioltó hatása. A törvénytervezet főbb vonalaiban támaszkodik az európai önkormányzatok alkotmányos szabályozásának tapasztalataira, igyekszik szervesíteni azt a hazai tanácsrendszer által kényszerűen meghatározott intézményeinek kritikáiból folyó innovatív elképzelésekkel és felhasználni gondolja a magyar közjog és közigazgatás önkormányzati rendszereinek történeti tapasztalatait. Elfeledkezik azonban arról, hogy történelmi hagyományaink nem minden tekintetben haladóak, vagy legalábbis nem épít ki kellő kritikai álláspontot ez utóbbival szemben. Mindenkinek egyéni történetfelfogásához, elméleti ismereteihez, személyes tapasztalataihoz tartozik annak eldöntése, hogy milyen viszonyt alakít ki az elmúlt másfélszáz év magyar történelméhez, ezen belül is a két világháború közötti időszak államrezonjához. Végső soron lelkiismereti kérdés tehát, hogy ki, miként viszonyul a felhasználható történelmi hagyományokhoz, azokat miként minősíti. Politikai felelősség azonban azt kimondani, ha a népszuverenitás intézményében álláspontja nem egyezik esetleg a kormányzat által előterjesztett "főirány" szellemével, konkrét intézményeivel. Így ki kell mondanom, hogy a törvénytervezet a haladónak minősített történelmi hagyományokkal ellentétben egy - véleményem szerint - nem kellő kritikával kezelt történelmi intézményeket kíván visszaikatni az alakulóban lévő magyar jogállamiság szerkezetébe. Ilyennek ítélem a közigazgatási megye és az önkormányzati megye koncepciójából kialakított mostani javaslatot, amely tényleges működését tekintve, hamarosan ugyanúgy a központi államigazgatásba betagozódó megyei centrummá válik, mint az oly sokat kárhoztatott tanácsi rendszer megyeszervezete. Nem érzem lényegtelen kérdésnek, hogy az általános vitában vetem fel egyes új intézmények megnevezését. A vármegyékről és a központi államigazgatás kihelyezett, úgynevezett dekoncentrált szervéről, intézményéről, személyéről, a "főispánról" van szó. Látnunk kell, hogy a szavaknak - különösen az elmaradottabb közép-kelet- európai térségekben, éppen a sajátos lemaradó modernizációs fejlődés következtében - szimbolikus jelentésük van. Ha egy modern, "varázstalanított" szellemű Európához akarunk felzárkózni, akkor vizsgáljuk meg, tehetjük-e ezt olyan hagyományokkal, amelyek éppen az európai fejlődés ellenébe feszültek. Történeti tény, hogy a vármegye az úri ellenállás, de így az abszolutizmus elleni nemzeti ellenállás egyik fészke volt. Felfelé demonstrálta a nemzeti függetlenséget, de lefelé csak státusvédő, az alárendeltek közügyeit nem intézményesítő megoldás volt - elsősorban a paraszti társadalomra gondolok itt. Vele szemben éppen a központi államhatalom kirendeltje, a főispán képviselte a felvilágosultabb, liberálisabb polgári elvet, a modern szakigazgatás szakszerű követelményeit. Így a főispán a XIX. század második felének önkormányzati rendszerében kétségkívül progresszív funkciót teljesített. De így volt-e a két világháború közötti korszakban? Véleményem szerint: nem. Ezen intézmények felemlítésénél természetesen nem csupán a megnevezés a lényeges, hanem az adott szervnek biztosított jogosítványok és kötelezettségek konstrukciója. Éppen efelől tekintve úgy látom, hogy a főispán - kormánymegbízott - egy tradicionális megnevezés felelevenítésével végeredményben nem más, mint egy konszolidált, komfortos megyei tanács végrehajtó bizottsági titkárának megőrzött intézménye, aki éppen az önkormányzatok feletti törvényességi felügyelet tekintetében kap nálánál több, plusz jogosítványokat. Ezek azonban éppen a törvénysértő önkormányzati aktusok felülvizsgálatára terjedve, az adott önkormányzat feloszlatását is eredményezhetik. A helyes megoldás véleményem szerint az, hogy az önkormányzatok alkotmány-, illetve törvénysértő aktusait csak és kizárólag egy zárt rendszerben az Alkotmánybíróság észlelje, vizsgálja és tegyen előterjesztést az Országgyűlésnek a törvényellenesen működő önkormányzat feloszlatására. Minthogy a megyei önkormányzat, illetőleg a főispán megnevezésére a Kormány javaslata is alternatív javaslatot tesz, javaslom, hogy a vármegye elnevezés helyett egyszerűen csak a megye, a főispán helyett a kormánymegbízott, vagy - ahogy a francia közigazgatásban ez közismert - a "köztársasági biztos" kifejezést használjuk. Ez utóbbi nem azonos a törvény X. fejezetének 91.§ c pontjában meghatározott "ideiglenes köztársasági biztos" intézményével. Ha már mindenáron centralisztikus megyei igazgatást akarunk, akkor ennek jobb mintája a francia centralizmus, amely mint ilyen, minden modern centralizációnak mintaképe, és bár centralizációs karakterű, de európai, és legalább modern. A vármegye elnevezés előtagjának elhagyását éppen ezért javaslom, mert a vár szó, illetve ebben az összefüggésben a jelző fejezi ki azt, hogy a vármegye egy úri központú, a vár szimbólumában kifejeződő társulás intézménye és nem az egész népé! A megye szó, amely ugyancsak középkori történeti eredetű, viszont éppen nem jelent mást, mint az egykori kis- és köznemesek társulását a központi hatalommal szemben, és mint ilyen - ha az Országgyűlés a megye intézményének valamilyen fajtáját fogadja el - egyszerűen csak annyit jelent: az önkormányzati jog alanyainak tekintett autonóm közösségek: községek, városok társulása speciális, helyben ki nem elégíthető feladatok ellátására, és - ahogy a törvényjavaslat is indokolásában megemlíti - korlátokat emelhet a túlzó központosítás törekvései ellen. Vagyis amellett is volnék, hogy olyan megyei konstrukció alakítható ki, amelyben a megye valóban nem játszik diszkriminatív újraelosztó szerepet - elnézést a nyers jellemzésért -, lefelé taposó, felfelé alázatoskodó módon, hanem a szabad, polgári önkormányzatok - mint az önkormányzatok alanyai - által, e politikai társulási jognak újabb lépcsőjeként létrehozott, főként a polgári jog eszközeivel működő intézményfenntartó, menedzser és ezt megalapozó tőkegyűjtő társulás lenne. Aggályosnak tartom, hogy a jelenlegi törvénytervezetben leírt megye nem eszerint alakítja majd politikáját, s a régi struktúra egyszerű átszínezése következik be. A legnagyobb problémát azonban a tekintetben látom, hogy úgy fogunk vitatkozni, érvelni és dönteni a helyi hatalom szerkezetét illető kérdésekről, hogy a jogintézmények mögött nem látjuk az azoknak életet adó, a helyi önkormányzatok valóságos anyagi lehetőségét meghatározó rendszerek kiépítését. Elismeri ezt az előterjesztett törvényjavaslat indokolása is. A magam részéről a legsürgősebb feladatok között említeném éppen azokat, amelyeket az indoklás említ. Nem lehet igazán felelősséggel dönteni az önkormányzat jogosítványai és kötelezettségei körében, ha nem tudjuk és látjuk: mi lesz a tulajdon privatizációjának általános elve, ezen belül, de csak ezen belül a föld tulajdoni és használati viszonyainak rendezési koncepciója, amely a falusi térségek önkormányzati tulajdona legalapvetőbb elemét érintheti. Nem lehet igazán megmondani, hogy mi lesz a helyi önkormányzat, a megye és a központi államigazgatás viszonya, ha nem látjuk az államháztartási törvény koncepcióját, szerkezeti elveit és főbb jogintézményeit, és nem tudjuk, hogy mit is jelent a helyi adók köre, mire is lehet az elég egy megújuló településpolitikában. Aligha hiszem, hogy a törvények nyári sürgősséggel, kutyafuttában való kidolgozása alkalmas volna arra, hogy a helyi önkormányzatok valóságos anyagi- financiális lehetőségeit biztosítsák. Formalizált és formális jogalkotás helyett a jogintézmények szociológiai-közgazdasági tartalmainak részletesebb megismerésére is szükség volna. Enélkül a minden bizonnyal új személyeket felsorakoztató helyi képviselőtestületek üres kasszával, üres zsebbel és keserű reménytelenséggel állhatnak majd csak választóik előtt. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)