Takács Péter (MDF)

1990. július 8.

DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Tisztelt Képviselőtársaim! Elnök Úr! Az egymásnak feszülő jogfilozófiai, jogelméleti érvek mellett talán az általános vitában nem lesz célszerűtlen azok részéről is néhány gondolatot elmondani, akikért ez a törvény születik. Amikor a belügyminiszter úr letette a Tisztelt Ház asztalára a helyi önkormányzatokról szóló törvénytervezetet, be kell vallanom, lelkem átjárta Archimedes kétezer évnél hosszabb ideje patinásodó heurékás öröme. Végre - mondottam magamban - rátalált a Parlament azon feladatra, melynek valósításáért a választópolgárok bizalommal felruháztak bennünket. Kilábalva az Alkotmány- és törvénymódosítások - elkerülhetetlenül fiskális terrort szülő - csapdájából, hozzákezdhetünk a rendszerváltoztatást megvalósító alaptörvények vitájához. A jogelmélet, a doktrinér bölcselkedés pártoskodása mellé belophatjuk a terembe tízmilliónál ma még talán valamivel több országlakos érdekét, jövőjét, s eleget tehetünk egy ponton az elvárásaiknak. Biztos vagyok benne, hogy a törvény vitatásakor - a pártvillongások ellenére is - minden képviselőt az a szándék fog vezérelni, hogy az ország tízmillió lakosának a jövőbeni létezéséhez, munkájának, életének és emberi kapcsolatainak a szervezéséhez olyan törvényes kereteket alkothasson, amelyek nem szorulnak hetenkénti módosításokra, amely keretek között Nemesborzován és Budapesten egyformán szabadnak érezheti magát az állampolgár - és szabad is lesz. Tisztelt Ház! Meg kell mondanom, hogy magát a törvénytervezetet, hiányosságai és belső ellentmondásai ellenére sem találom annyira gyengének, mint azt néhányan képviselőtársaim közül hangoztatták. Én egy napon sem említeném az 1886-os törvénnyel. Azok az ellentmondások és hiányok, amelyeket ellenzéki képviselőtársaim az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának két tanszékvezető tanára által ellenjegyzett véleményre támaszkodva felvetettek, feltétlenül megoldandók. Ahhoz, hogy ez a kerettörvény életképes legyen, legalább tucatnyi törvényt kell még megalkotnunk. (Orbán Viktor közbeszólása: Kétharmaddal!) Néhányról szólottunk is már. Bizonyára törvényt kell alkotnunk majd külön a városokról, a megyéről, a fővárosról; meg kell alkotnunk a községről is egy külön törvényt; meg kell alkotnunk a közszolgáltatási törvényt, a közigazgatási bíróságról és bíráskodásról szólót, az államháztartásról szólót; tető alá kell hoznunk a költségvetési törvényt, a tulajdonról rendelkezőt - és sorolhatnám még tovább, mi mindenféle törvényre, miniszteri és minisztertanácsi rendeletre lesz szükség ahhoz, hogy ez a kerettörvény betöltse hivatását, szolgálja a települések autonóm jogait és fejlődését, lakóinak emberi, gazdasági, erkölcsi és társadalmi gyarapodását. Ha mindezen törvényeket - éles viták közepette - majd elfogadjuk, néhány évig, esetleg egy-két évig akkor is ott fog majd lebegni az autonóm helyhatóságok felett azt az ellentmondás, amit a XX. századi magyar történelem kényszerpályája rájuk erőltetett. Ezek közül is az, hogy a XIX. század végén, a XX. század elején a szerves gazdasági és infrastrukturális fejlődés eredményeként Pest alcentrumaként kifejlődő városok majdnem mindegyikét elcsatolta Trianon az országtól. Politikai okok miatt ezeknek a más országokhoz tartozó városoknak a kapcsolatrendszere Pesttel és az országgal zéróvá silányult. A két világháború között eltelt idő nem volt elégséges, gazdaságilag nem elég dinamikus, hogy a veszteségeket az ország határain belül maradt települések fejlesztésével, önfejlődésével pótoljuk. Így tehát, lényegében maradt egyvárosú ország Magyarország. Az elmúlt négy évtized politikai, gazdasági erőszaktétele pedig gondoskodott róla, hogy a tucatnyi település lakosságát az urbanizálódás jegyében felduzzassza, de igazi városokká nem hagyta őket fejlődni. A központi akarat és a voluntarizmus központi költségvetési támogatással még néhány száz település lakosságát megszaporította, és ezeket ellátta felülről irányított közhivatalokkal, hatósági szervekkel, némelyeket Pestről irányított leányvállalatokkal is, de szerepkört legfeljebb központi parancsot végrehajtó igazgatásit és parancsuralmit adott nekik. A falvakról, a községekről már szólni is majdnem szégyenlek, olyanná tette őket az elmúlt 40 év. Infrastruktúra és helyben szerveződő közszolgáltatás nélkülivé. Legtöbbjükből kilopta nemcsak a boltot, korcsmát, iskolát, közhivatalt, hanem az életerős embereket is, otthagyva az egyre magatehetetlenebb nyugdíjasokat, akik Istenhez vezető útjukat egyengető papot is csak a hetedik faluban találnak. Se orvos, se tanító, se agronómus, se gyógyszerész, se pap; könyvtár sem, ostya sem, még csak egy hírlapkihordó sem maradt. Gazdasági erejüket végzetesen megroppantotta azzal az erőszakosan tágra nyitott agrárollóval, amelyik ma talán egyedülálló a világon. S ezt, ha más miatt nem is, szociális okok miatt képtelen lesz bezárni a helyhatósági autonómia életbe léptetésével a Kormány. Az 1100 milliárdos belső államadósság mellett a költségvetés sem igen lesz a következő néhány helyzetben olyan helyzetben, hogy 40 év szándékos rombolását egyik napról a másikra pótolni tudja. Az életképes helyi önkormányzatok pedig önzőbbek lesznek annál, semhogy önszántukból gyámkodjanak a hátrányos helyzetű községek és falvak fölött. Tisztelt Ház! Tudom, hogy a privatizáció és a piacgazdaság hatalmas energiákat szabadít majd fel. Közgazdasági ismereteim viszont azt sugallják, hogy ebben a kibontakozó versenyben nem az elmaradott térségek és megnyomorított falvak fognak diktálni. Egy, az IBUSZ privatizációjához hasonló akcióban nem Szamosbecs autonóm helyhatósága fogja lejegyezni a néhány nap alatt 300 százalékos hasznot hozó részvényeket. A várható szabadverseny tehát csak növelni fogja az egyes térségek és helyhatóságok között a már eddig is elviselhetetlen mélységű szakadékot. A jogelmélet tiszta logikájára és a rousseau-i társadalmi szerződéstan ideális eszméjére építő ideális törvények csak ideális társadalmak és ideális helyhatóságok számára hozhatók. A mi állapotaink pedig - azt hiszem, ezt az MSZP-s, FIDESZ-es és SZDSZ-es képviselőtársaim sem vonják kétségbe - fényévnyire járnak a csak utópiában létező ideális állapotoktól. Arra szeretném kérni képviselőtársaimat, magát a Kormányt is, hogy törvénymódosító és - alkotó tevékenységünk során, a jogelmélet és a társadalombölcselet elvont szabályai mellett legyünk tekintettel az ország valós gazdasági és társadalmi, településhálózati, regionális sajátosságaira is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a helyi önkormányzatok számára biztosított szabadság csak arra lesz jó, hogy Magyarország településeinek 80-90 százaléka szabadon haldokoljon és elsorvadjon. Tisztelt Ház! Én magam látok egy lehetőséget a helyhatósági önkormányzat szabadságának és a haldokló falvak érdekeinek összehangolására. Az önkormányzati törvény életbe léptetésével egyidőben azon falvak és régiók számára, amelyek erre rászorulnak, biztosítani kellene, hogy az e térségekben munkahelyteremtő beruházásokat eszközlő vállalkozók legalább 10-15 évre adókedvezményt, esetleg állami adókedvezményt kapjanak. Egy ilyen törvény talán hosszú távon áthidalhatná a ma átjárhatatlan szakadékot. Mielőtt pénzügyi szakemberek és közgazdászok felháborodottan elutasítanák ezen javaslatomat, gondoljanak arra, hogy az ezeréves magyar gazdaság és társadalomtörténet legdinamikusabban fejlődő évtizedét, az 1900-1910 közé eső periódust hajdani honatyáink éppen ilyen ipar- és gyáralapításokat kezdeményező mentességeket és preferenciákat adó törvényekkel bástyázták körül, melynek eredményeként Magyarország gazdasági fejlődésének akkori üteme meghaladta az európai fejlődés ütemét. Tisztelt Ház! Talán ma sem lenne felesleges hasonló ösztönzésen gondolkoznunk, ha életképes önkormányzatokat akarunk tudni országunkban. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)