Arató Géza (SZDSZ)

1990. július 9.

DR. ARATÓ GÉZA (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Izgatottan figyeltem Csengey Dénes hozzászólását, azt gondoltam, hogy árstopot fog hirdetni, mint a kampány idején, és ettől összeomlik az előterjesztés; és én már nem is szólhatok. (Derültség, taps a bal oldalon.) Itt, amikor május 22-én 100 napos türelmet kérve a Kormány előterjesztette irányelveit, a támogató hozzászólások legfőbb pozitívumként azt emelték ki, hogy középpontjába az embert állította. A Kormány akkor még tudta - és most idézni fogok a kormányprogramból -: az idősek létbizonytalanságban élnek, egyre több gyermek éhezik, milliónyi ember él a létminimum alatt, a szegények aránya a fiatal gyermekesek között a legnagyobb, a szegénység öröklődik, a szociális feszültségek halmozódnak, a piacgazdaságra való áttérés nem jelentheti szociális téren az állami felelősség csökkenését, a szociálpolitika nem alárendeltje, hanem egyenjogú partnere a gazdaságnak. Ez a kormányprogramból szóló idézet volt! Magam is szerettem volna hinni, hogy ezt komolyan gondolják. Ehhez képest megdöbbentő volt ugyanennek a Kormánynak az 1990. évi pénzügyi egyensúly javítására irányuló előterjesztése, annak is szociálpolitikai ellentételezésre vonatkozó fejezete, amit a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportja ebben a formában nem tud elfogadni. Tisztában vagyunk azzal, hogy pénzügyi helyzetünk súlyos. Tisztában vagyunk azzal, hogy a további áldozatvállalás szükséges. Ezt nem vitatjuk. De azt elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a pénzügyi egyensúly javítására tett kísérletnél ennyire átgondolatlanul sarcolják - súlyos helyzetéhez képest legnagyobb arányban - azt a réteget, melyet 50 nappal ezelőtt még a létbizonytalanságtól, az éhezéstől akartak megóvni. Elmondom, hogy a Kormány gondolt szociálpolitikai ellentételezésre. Tizennyolc sorban adja tudtunkra, hogy a szociálpolitikai juttatások emelése nem kerülhető el. Az évközi szociálpolitikai intézkedések szükségesnek ítélt, illetve teljesíthetőnek vélt tartalmát javasolja. Azt állítja, hogy a korrekt kompenzálás anyagi feltételei csak a legkritikusabb helyzetben lévők megsegítésére irányuló intézkedéseket tesznek lehetővé. Nos, ezt a kompenzálást egyetlen rétegre vonatkozóan sem tartom korrektnek, sőt ellentételezésnek sem merném nevezni. Továbbá: az előbb idézett megfogalmazás arra utal, hogy a Kormány kényszerpályán mozog, irányelveiből egyre többet felad. Most éppen azt az elvét, mely szerint a szociálpolitika nem alárendeltja, hanem egyenjogú partnere a gazdaságnak. A családi pótlék egyre kisebb hányadát teszi ki a gyermeknevelés költségeinek. Az év elejei családipótlék-emelés 17 százalékra tervezett inflációval számolt. Az infláció ezt az értéket már jelentősen meghaladta. A családi pótlék egyik funkciója lenne az egy- és kétgyerekesek esetében az adózási rendszerünkből eredő hátrányoknak a kompenzálása a gyermektelenekkel szemben. Az1987-ben elfogadott, 1988-ban bevezetett, három- és többgyerekeseknek járó évi 12 000 forintos adóalap-csökkentés reálértéke 1987- re vonatkoztatva nem egészen 7000 forintnak felel meg. Minél régebben ment valaki nyugdíjba, annál kilátástalanabb a helyzete; nem is beszélve az egyedül élő idős emberekről. A nyugdíjasok esetében a kompenzációban részesülők körét - akárcsak a korábbi kormányok - megint úgy határozták meg, hogy nem a rászorultság mértékét vették figyelembe, hanem azt, hogy az intézkedés minél kevesebbe kerüljön. Az előterjesztés szerint az 5000 forint alatti nyugdíjak emelését 300 forinttal... illetve 5000 forintra egészítik ki az 5000 forint alatti nyugdíjakat. Ez olcsó megoldás, mert ebben a sávban ma már kevesen vannak, ugyanakkor a következő, 5000-6000 forint közötti sávba tartozó nyugdíjasok száma már igen jelentős, ezek közül az egyedülállók már most is a létminimum alatt élnek. Felhívnám a figyelmet arra, hogy az energiahordozók árának drasztikus emelése is leginkább azokat a családokat sújtja, melyek nagyon alacsony jövedelműek, de összkomfortos lakótelepi lakásban élnek. Azon veszély fenyeget, hogy közülük sokan fizetésképtelenné válnak. Ezért szükségesnek tűnik a programcsomagba egy olyan kompenzálási forma beépítése is, amely a jövedelem- és lakásviszonyok függvényében hozzájárulna a lakásfenntartás növekvő költségeihez. A hivatalban lévő Kormány korábbi, általuk is elismert gyakorlatnak megfelelő lépésre szánta el magát, mégpedig anélkül, hogy az áldozatvállalás értelmére rámutatna. Úgy érzem, hogy a Népjóléti Minisztérium ebben az előterjesztésben nem tudta kellő nyomatékkal érvényesíteni szándékát, mivel ők bizonyára tudják, hogy ezzel a csomagtervvel milyen széles rétegek helyzete válik teljesen kilátástalanná. Tisztelt kormánypárti Képviselők! Engedjék, hogy saját pénzügyi, gazdasági kormányzataik megnyomorítsák a Népjólétit és a népjóléten! A sajtó örömmel közölte két hónappal ezelőtt, hogy a parlamenti képviselők családjaiban a gyermekek száma magasabb az országos átlagnál. Ebből arra következtettek többen, hogy szociálpolitikai kérdésekben igen érzékeny és megfontolt lesz ez a Parlament. Magam is ebben bízom, és azt javaslom képviselőtársaimnak, hogy ne fogadják el az előterjesztést, és ezzel adjuk meg a lehetőséget a Kormánynak, hogy ismét megfontolhassa előterjesztését mind a forrás, mind a kompenzáció oldaláról. Azt hiszem, elég konstruktív volt az ellenzék, szép számmal hangzott el javaslat a forrás teremtésére vonatkozóan is, és méltányosabb lehetne talán a kompenzáció is, melyre szintén elhangzott több javaslat. Köszönöm. (Taps.)