Andrásfalvy Bertalan (MDF)

1990. szeptember 3.

DR. ANDRÁSFALVY BERTALAN művelődési és közoktatási miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Az interpelláció kapcsán a hitoktatással összefüggésben újra kifejthetem a minisztérium álláspontját, és remélhetőleg az újra eloszlatja a félreértéseket. Mint az interpellációból is kiderült - és mint azt bizonyára mindannyian tudják -, a jelenlegi hitoktatásra vonatkozó miniszteri útmutatót megelőzte egy ettől némileg eltérő változat, amelyet a minisztérium végül is nem jelentetett meg hivatalos lapjában, csak a sajtó útján közölt, mint annak a megbeszélésnek a végeredménye, amit részben az egri érsek úrral, részben az interpellációban is felsorolt egyházak nevében eljáró evangélikus püspök úrral folytatott június hó folyamán. A fakultatív hitoktatásra lényegében évtizedek óta lehetőség volt. Az erre vonatkozó jogszabályokat az 1990. évi IV. törvény hatályon kívül helyezte, ugyanez a törvény azonban a művelődési minisztert nem hatalmazta fel a vallásoktatás részletes jogi szabályozására. Ezért döntött úgy a minisztérium, hogy az oktatási törvény végrehajtási rendeletének keretében szabályozzuk az állami nevelési-oktatási intézményekben folytatandó vallásoktatás alapelveit. Itt kívánom megjegyezni, hogy megtévesztő Orbán Viktor képviselőtársam megfogalmazása, mikor így ír: "A Kormány be akarta hozni a hittant, de az ellenzék megakadályozta azt." Nem kellett ezt behozni, mert benne volt 1949- től. Törvénytelenül akadályozták meg e joggal való élés lehetőségét. Ha ezt a törvénytelen, az akkori törvényekkel szembeszegülő állapotot tekinti normálisnak, akkor valóban "behoztuk" újra a hittant.Viszont ez azt jelentené, hogy Rákosi törvénytelen gyakorlatát tartja talán normálisnak? Vagy nem volt elég radikális, mert a törvényei a fakultatív hitoktatásra adtak lehetőséget? A részleteket illetően nekünk nem voltak tapasztalataink, úgyhogy ennek az első változatnak a közreadása után a különböző érintettekkel folytatott megbeszélés során újabb szempontok merültek fel. Ilyen volt egyrészt a hitoktató tantestületi tagsága. Tudni kell azt, hogy hittant tarthat lelkész vagy csak hitoktatói képesítéssel rendelkező laikus vagy egyéb tanári, tanítói, ugyanakkor hitoktatói képesítéssel is rendelkező pedagógus. Ezek között a lelkész például - különösen, mert sokszor 10-15 iskola is tartozik hozzá, és egyéb feladatai is vannak - nem tudja vállalni a tantestületi tagsággal járó egyéb, minden tantestületi tagra vonatkozó munkajogi kötelezettségeket. Így általános érvénnyel nem lehet kimondani, hogy a hitoktató is tagja a tantestületnek, annál is inkább, mert a tantestületi tagság azt a jogi helyzetet is jelenti, hogy az igazgató hatáskörébe tartozik munkaidejének elosztása és felügyelete. A minisztérium javasolja, hogy a hitoktatók bérét az állami támogatásból az illetékes egyházak biztosítsák. Ezzel is érzékeltetni kívánjuk, hogy a vallásoktatás szervezése és lebonyolítása az egyházak joga és kötelessége. Az állami intézmények ehhez az egyéb feltételeket kötelesek biztosítani. Kimondtuk azt is, hogy a tantestület tagja is taníthat hittant, feltételezve és remélve, hogy a hitoktatói képesítést sok tanító és tanár is megszerzi, mint arra már most is van példa sok tanító- és tanárképző főiskolán. Persze, felhívtuk a figyelmet arra is, hogy a hitoktatókat az iskola tekintse pedagógiai partnernek, tehát a nevelésnek ugyanúgy részese ő is, véleményét kérjék ki nevelési kérdésekben. Ez sem volt új szabály, a korábbi törvény is lehetővé tette, hogy minden, iskolában működő nevelő beleszólhasson az iskola nevelési munkájába, a tantestület munkájába. Az interpellációban felvetett másik kérdés: a hitoktatás tényének szerepeltetése a bizonyítványban. Az első változattal szemben - figyelembe véve a társadalom egyes csoportjainak félelmét, valamint azt, hogy az a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény 3. § (2) bekezdése szerint értelmezhető úgy, miszerint állami nyilvántartásba vallási meggyőződésre vonatkozó bejegyzést nem lehet tenni, és elfogadva azt, hogy ez annak minősül - úgy döntöttünk, hogy a hitoktatás ne szerepeljen a bizonyítványban. A bejegyzésnek a továbbtanulás szempontjából egyébként sem lett volna jelentősége, ugyanakkor elhagyása nem csorbítja a hitoktatás hatékonyságát. Lehetőség van viszont arra, hogy akinek erre valamilyen okból szüksége van, az egyháztól igazolást kérjen. Már a korábbiakban is jeleztük, hogy elképzeléseink szerint a vallásoktatással kapcsolatos jogi szabályozást a módosított oktatási törvény végrehajtási rendeleteinek keretében kívántuk megoldani. Mivel ez a végrehajtási rendelet az egyházi iskolákat is érintené, ennek megvitatására konzultációra hívtuk harmincöt bejegyzett egyház képviselőit. A megbeszelésre huszonhárom egyház - köztük minden történelmi egyház is - elküldte képviselőjét. Ennek megfelelően a meghívó levélben a közoktatási törvény megvitatását jeleztük, de feltételeztük, hogy az egyházak közoktatásért felelős képviselői érdemben fognak nyilatkozni a hitoktatásról is. A megbeszélés résztvevői a tanácskozáson kizárólag a vallásoktatás kérdéseivel foglalkoztak. Hangsúlyozzuk, hogy itt sem megállapodás, hanem csak konzultáció, egyeztetés volt. A tanácskozás eredményeként elálltunk attól, hogy a végrehajtási rendelet keretében szabályozzuk a vallásoktatás kérdéseit. Úgy döntöttünk, hogy útmutatót jelentetünk meg. Az új tanév tapasztalatai alapján egy év múlva kerülhet sor a végleges jogi rendezésre. Esetleg a most kidolgozandó új oktatási törvény végrehajtási rendelete keretében is. Az interpellációban idézett harmadik mondat, miszerint a hitoktató alkalmazása, díjazása az egyházi jogi személy feladata, valóban szerepel a fenti útmutatóban. A sajtóban erre vonatkozóan többször kifejezésre juttattuk, hogy a pénzügyminiszter úrral történt megbeszélés alapján a hitoktatók bérezését az egyházak számára, illetve azok közreműködésével a központi költségvetésnek kell biztosítania. Erre vonatkozó pontos igények felmérése szeptember végére rendelkezésre fog állni. A Mai Nap augusztus 23-i számából idézett mondat csak arra utalt - kiragadva az összefüggéséből -, hogy a hittan mind plébániákban, lelkészségekben, mind az iskolákban a helyi lehetőségeknek leginkább megfelelően megtartható. Ezt az 1990. évi IV. törvény is biztosította már. Szeretném megjegyezni, hogy az utóbbi napokban is többször volt alkalmunk beszélgetést folytatni néhány egyházi vezetővel, sőt vidéki plébánosokkal, lelkészekkel, köztük olyanokkal is, akik részt vettek az első egyeztetéseken, s pillanatnyilag a hittan bizonyítványba kerülését nem tartják fontosnak. A tantestületi tagság formalitásánál fontosabbnak tartják az iskola és a hitoktató együttműködésének intenzitását a gyerekeket érintő pedagógiai kérdésekben. Mindenképpen úgy érezzük, hogy a hittanoktatás bevezetése a vidéki demokrácia nagy erőpróbája. Ez az útmutató, melyet igyekeztünk úgy megfogalmazni, hogy alkalmazni lehessen a helyi körülményekre, a közvetlenül érintettek egyeztetése után nem csorbítja senki érdekeit, s elsődleges célja a hitoktatás eljuttatása az iskolába azokhoz, akik ezt igénylik. Az így kialakult gyakorlat nem végleges. Véglegesnek azt a társadalmat tekintik, ahol nem diszkriminatív, és semmiféle hátránnyal nem jár, ha valakinek a vallási meggyőződését vagy anyanyelvét állami okmányba is bejegyzik. Az egyházakkal való kapcsolattartásra, különösen az egyházakat érintő kérdésekre természetesen eddig is, a jövőben is mindig készen vagyunk, véleményüket mindig meghallgatjuk, a kapcsolatformákat alkalmanként megkeressük. A minisztérium és az egyházak folyamatos kapcsolattartása véleményünk szerint megoldott. Ennek kialakult formája is van. Úgy érezzük, hogy eddigi gyakorlatunk módját az egyházak elismerik. Minden eszközzel arra törekszünk, hogy az egyházak teljes autonómiája biztosított legyen, magunk kizárólagosan az egyházak cselekvési lehetőségeinek kiteljesítését kívánjuk szolgálni. Kérem a válasz elfogadását. (Taps.)