Kelemen András (MDF)
KELEMEN ANDRÁS (NÉPJÓLÉTI MINISZTÉRIUMI ÁLLAMTITKÁR): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Kedves kérdező Képviselőtársam! Előre elnézést kérek, ha töredezett leszek, de megpróbálom rövidre fogni az előkészített választ.A félelem, amiről a kérdés tanúskodik, teljes mértékben érthető. Ha jogászokat kérdezünk meg ezzel kapcsolatban, akkor bizony elég furcsa válaszokat kapunk első megközelítésben, például olyat, hogy a lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/1971. évi kormányrendelet és végrehajtási rendelete rendezi a lakásbérlet felmondásának általános szabályait. Ez alapján - függetlenül attól, hogy emelték-e a lakbért -, ha a bérlő a lakbért a fizetésre megállapított időpontig nem fizeti meg, a bérbeadó a szerződést felmondhatja - viszont kötöttségként írja elő a jogszabály, hogy a késedelembe esést követően, a következményekre figyelmeztetéssel, a bérlőt a fizetésre írásban fel kell szólítani. Ha a felszólítástól számított nyolc napon belül nem tesz eleget kötelezettségének a bérlő, csak akkor mondható fel a szerződés.
Ez bizony nem megnyugtató, ha ezt a részét nézzük a kérdésnek. Az említett, ez évi kormányrendelet szerint az állampolgárok tulajdonában álló lakások lakbérét a bérbeadó és a bérlő megállapodása határozza meg. A havi lakbér mértéke azonban 1992. január 1-ig nem haladhatja meg az állami lakások bérének kétszeresét. Ez sem túl megnyugtató, önmagában sem.
E határidő leteltét követően a korlátozás megszűnik. 1992. január 1. napjától a bérleti díj tekintetében is a piaci viszonyok érvényesülnek, és így itt is szinte az egyedüli korlát a tisztességtelen haszon szerzése, ha ez így lép élet.
További kérdés, miként alakuljon a helyzet 1992 elejéig is. Ha a lakást bérbeadó a lakás bérleti díját felemelte, mondjuk, kétszeresére, és a bérlő ezt a díjat nem hajlandó megfizetni, akkor pert indíthat, és a peres út a lakbér-megállapítás jogosságára vonatkozik. Vagy pedig felmondhat a bérlőnek. Ebben az esetben a bérbeadó a bérlőnek a jogszabály által pontosan körülírt cserelakást köteles biztosítani, ami a gyakorlatban nyilván azt jelenti, hogy elhúzódó viták keletkeznek a cserelakás minőségét illetően stb.
Tehát a jogi helyzet tulajdonképpen a helyzet rendezetlenségét mutatja. Mit mondunk ezzel szemben mi, a Népjóléti minisztériumban, az alakuló koncepció alapján? Az eddigi rendezések egyértelműen nem kielégítőek. Kicsit arra emlékeztetnek, mint amikor felemás intézkedés történik, valahol megpróbálunk piaci viszonyokat teremteni anélkül, hogy ténylegesen piaci viszonyok volnának. Az árakban nem lehetnek piaci viszonyok mindaddig, amíg a másik oldalon monopóliumok érvényesülnek. Márpedig a lakáspiac területén minden van, csak szabadpiac lehetősége nincs, hiszen lakásból nincs korlátlanul rendelkezésre álló mennyiség.
Egy 1985-ös kimutatás szerint 890 ezer darab állami tulajdonú bérlakás van, a magántulajdonban lévő, de főbérleti jogcímen lakott lakás 50 ezer. Feltehetően - bár erre sajnos nem tudott pontos felvilágosítást adni a Statisztikai Hivatal - ez azóta nőtt, tehát mindenképpen 50 ezernél nagyobb számmal kell számolnunk. Mindenhogyan egy igen lényeges réteget érintő problémáról van szó, még akkor is, ha olyan részprobléma ez, amely a lakásszektoron belül csak egy szeletet képvisel. Feltételezhetjük viszont, hogy ennek a kerete a jövőben inkább nőni fog, mint csökkenni, így a magántulajdonú bérlakások és bérlőinek problémája biztosan nőni fog a jövőben.
A jelenleg érvényes jogszabály szerint ezen a területen a bérleti díjra vonatkozó mindenfajta korlátozás megszűnik. Ennek következménye lehet egyik oldalról az, hogy a lakástulajdonosok egy része jelentős haszonhoz jut, más oldalról viszont ebben az esetben a lakókra indokolatlan teher hárulna. Én is tudom, nincs realitása annak, hogy a bérlők más, alacsonyabb bérű bérlakásba költözhessenek, hiszen ilyen lakások nincsenek - nemhogy korlátlan számban, de kis számban sem. Ilyeneket, részben a tőkehiány miatt, sürgősen építeni sem lehet.
A minisztériumnak ezzel kapcsolatosan az az állásfoglalása, hogy a lakáshelyzetet illetően átfogó rendezés szükséges. A minisztérium mindenképpen erre törekszik, és csak olyan szabályozást tudnánk elképzelni, amelyik szektorsemleges. Tehát nem tartjuk helyesnek azt, hogy állami lakásokra egyféle jogszabály érvényes, a nem állami, magánkézben lévő lakásokra meg egy másik jogszabály érvényes, például a bérleti díj vonatkozásában.
Nem lehet tehát elszakítani a lakásbérlet szabályozását a kellő kompenzációtól. Nem ragadhat le ez a megoldás az indítványban is jelzett, viszonylag szűk területére a lakáspolitikának, lakáspiacnak. Ha ezt a megoldást nem tudjuk kidolgozni, nyilvánvalóan fölmerül annak a féloldalas rendelkezésnek a módosítása.
Arra gondolok ezzel kapcsolatosan, hogy ha mi komolyan vesszük a szociális piacgazdaság jelszavát, akkor nyilván egyik oldalról nem volna értelmes dolog a piac kialakulását megakadályozni, viszont úgy kialakítani a piacot, hogy megfelelő szociális intézkedésekkel nem tudjuk ellentételezni, megint járhatatlan út volna.
Kornai Jánosnak az indulatos röpiratában írott néhány szava jut ezzel kapcsolatban eszembe, aki leszögezi, hogy a nehéz kérdésekben végül is dönteni kell, és - ahogy a közgazdasági szaknyelv mondja - allokálni kell a szűkös erőforrásokat. Ebben pedig a Parlamentnek lesz joga és politikai felelőssége, hogy döntést hozzon. Vagyis, egyszerűen és világosan: a képviselőjükhöz forduló választóknak azt üzenem, hogy egyrészt a Kormány a piacgazdasággal járó morális terheket ebben az esetben is ellensúlyozni kívánja, és remélem, hogy az Országgyűlés ilyen irányú döntést hoz majd. Köszönöm a kérdést. (Gyér taps a jobb oldalról.)