Juhász Péter (KDNP)
JUHÁSZ PÉTER (KDNP): Tisztelt Pénzügyminiszter Úr! Az ország jelenlegi nehéz gazdasági helyzetében a lakáshoz jutás szinte kilátástalan pénzügyi feltételei között az elmúlt évben megkezdődött, majd az 1990-es év során tömegessé vált, és a mai napig folytatódik az állami házingatlanok, közismertebb nevén a tanácsi bérlakások értékesítése. Miért baj ez? - kérdezhetnénk, hiszen évek óta a tömegtájékoztatás minden eszközén át bizonygatták, hogy a bérlakások fenntartására nincs fedezet, s hogy ezektől a veszteségektől meg kell szabadulni.Ezen szemléletről is lehetne ugyan vitatkozni, de most nem ebben a tárgyban interpellálok. Ami miatt a pénzügyminiszter úrhoz fordulok, az a bérlakások értékesítésének szabályozásában biztosított aránytalan előnyök egyfelől, másfelől a lakásmegoldás kilátástalanságát okozó kamatterhek a lakosság mind szélesebb rétegénél.
Miről is van szó? A lakáshoz jutás feltételei a mai helyzetben ismertek. A gyermekek számától függően 300-500 ezer forint kedvezményes hitel változó kamatra, amely jelenleg 24,5 százalék, s amit bármikor felemelhetnek, mint ahogy ezt ebben az évben meg is tették. Igaz ugyan, hogy a kedvezményes hitel után időszakonként csökkentve törlesztési támogatást vehetnek igénybe az arra jogosultak, a törlesztési részletek azonban így is rendkívül magasak. A mai átlagos 30 ezer forint/négyzetméteres lakásárakat figyelembe véve - ami 50 négyzetméteres lakásoknál is másfél millió forint - ez az, idézőjelben, kedvezményes kölcsön a jelenlegi életszínvonal által lehetővé tett megtakarítások mellett az esetek legnagyobb részében további kölcsönök felvételét teszi szükségessé. Erre kizárólag az úgynevezett piaci kamatozású hitel áll rendelkezésre, ami 28-31 százalékos kamat vállalását kényszeríti ki, s ez után törlesztési támogatás sem jár. Az infláció növekedésével pedig a törlesztési terhek is növekednek.
A lakáshoz jutás eddigiekben vázolt általános feltételeivel szemben a tanácsi bérlakásokat forgalmi értékük 50-80 százalékáért értékesítik úgy, hogy az érvényes rendeletek szerint, a többször módosított 32/1969. számú kormányrendelet, és a 16/1969. számú ÉVM-MÉM-PM együttes rendelet szerint a vevők a vételár 10 százalékát fizetik ki, a maradék 90 százalékára pedig maximum 35 évi 3, azaz 3 százalékos kamatozású kölcsönt kapnak.
Az alapvető gond, ami a társadalom nagy többségének igazságérzetét sérti, a bérlakásokkal való gazdálkodásban rejlik. A bérlakások jelentős részét ugyanis nem a szociális helyzetük miatt rászorulók kapták, hanem az elosztásban ideológiai, szakemberellátási szempontok kerültek be. Ezek a káderek az eddigiek során a költségvetés támogatását élvezve fizették a mindenki által közismerten alacsony lakbéreket, és átlag feletti fizetésükből emellett nyaralót, gyermekeiknek lakást építettek. A jelenleg érvényben lévő megvételi lehetőségek mellett az átlagoshoz képest összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételek szerint megszabadulnak a növekvő terhektől - lásd lakbéremelés - és ismét a költségvetés terheit növelve félmillió, egymillió forint körüli 3%-os kamatozású kölcsön igénybevételével lakáshoz jutnak.
Példaként tudom mondani, hogy városunkban, ahol körülbelül ezer darab bérlakás van, és igen jelentős a lakásra várók száma, kb. 20 millió forint 3%-os kölcsön került kiadásra jórészt olyanok számára, akik szociális helyzetük alapján szociális bérlakásra jogosultak sem lennének. A bérlakások ilyen módon történő értékesítése az önkormányzatok gazdálkodásának feltételeire is igen kedvezőtlenül hat. A rendelet szerint az ebből származó bevételt a lakásállomány felújítására kell fordítani, de milyen összeget jelent ez? Az eladási ár - vegyük a forgalmi érték 80%-át, s akkor a nagyobbat vettük - 1%-a a forgalmazóé. Így az egy összegű befizetésből, ami 10%, mindössze 9% marad az önkormányzatok céljaira, ami nevetségesen alacsony, hiszen ilyen kamatláb és infláció mellett a tőkével rendelkezők sem fizetnek készpénzt. Az önkormányzatok így olyan helyzetbe kerültek, hogy sem lakás, amivel a rájuk szabott feladatokat megoldanák, sem bevétel nincs, hogy a régi lakásokat felújítsák, vagy újakat építsenek helyette. Ezzel a szabályozással a költségvetésen keresztül nemcsak általában a lakosság, hanem azok terheit is növeljük, akik 24%-os kedvezményes, és 31%-os piaci kamatozású hitellel, saját erőből lakást teremtenek.
Kérdezem a pénzügyminiszter urat, hogy 1989 óta milyen összegben nyújtottak 3%-os kölcsönt erre a célra, és hogy ez a költségvetés számára milyen terhet jelent évente a kamatkülönbözet átvállalásában? Továbbá: mi indokolja, hogy az állami költségvetés plusz terheket vállaljon magára, s ha ez elkerülhetetlen, akkor ezt miért nem a szociális rászorultság alapján a lakásállomány bővítésére fordítja?
A 3%-os lakáskölcsönök 1988. december 31-i hatállyal megszűntek. Az eltelt időszakban Ön miért nem indítványozta, hogy ezen intézkedés a tanácsi bérlakások értékesítésének feltételeire is vonatkozzon? Tisztelettel várom a pénzügyminiszter úr válaszát. (Gyér taps.)