Ómolnár Miklós (FKGP)
ÓMOLNÁR MIKLÓS (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ismét egy olyan törvényjavaslat fekszik asztalunkon, amelyhez a mintát nyilvánvalóan tőlünk nyugatra fekvő, úgynevezett jóléti társadalmak jogi eszköztárából vettük. Onnan, ahol verseny folyik a fogyasztók kegyeiért és a piac újabb és újabb felosztásáért.Nálunk eközben továbbra is hiánygazdaságban élünk, forgassuk akárhogyan: egyre nagyobb a piac anarchiája, a drasztikus áremeléseket megelőző felvásárlási hullámok váltakoznak a szétesőfélben és lebomlófélben lévő, úgynevezett szocialista piacgazdaság jelenségeivel. A bóvlitúltermelés és az elemi hiány egymás mellett élő fogalmak. Ilyen körülmények között van abban valamiféle idealizmus, hogy éppen a tisztességtelen piaci magatartás szabályainak vagy - hadd mondjam így - a gazdasági fair play szabályainak a leszögezésével kezdjük a lényegi gazdasági törvénykezést.
Félreértés ne essék! Nem állítom, hogy a mi posztkommunista és őskapitalista viszonyaink közepette nem lenne szükség ilyen versenyszabályokra - csak hát, a sorrend! Erről eszembe jut egy középkori történet. Állítólag a spanyol misszionáriusok az Újvilágban a hittérítést az indiánok között mindig a Miatyánk és a Tízparancsolat latin nyelvű elkántálásával kezdték. A derék rézbőrűek meghallgatták őket, aztán megvonták a vállukat, és továbbmentek, hogy a saját istenüknek áldozzanak.
Bizony, nagyon nehéz gazdasági versenyszabályokat alkotni, a tisztességtelen piaci magatartásról szóló szabályokat alkotni, amikor még nem tudjuk, hogy a sakktáblán lesznek-e futók, gyalogok, bástyák - vagy pedig csak egy király és sok-sok gyalog. Bizony, a sorrend, uraim! Úgy érzem, hogy még elemi gazdasági szabályokat nem hoztunk meg.
Ma már a tudományegyetemeken alkotmányjogászok tanítják hallgatóiknak, hogy az új Alkotmányból kimaradtak a gazdasági alkotmányosság alapvető részletkérdései. Ezeket a kérdéseket néhány, a sztálini alkotmányba való közhellyel intéztük el.
Továbbra is késlekedik a privatizáció, amelyet kisgazda-reményeink szerint, igenis, össze kellene kapcsolni a reprivatizációval, a kisemmizett kistulajdonosok történelmi igazságszolgáltatásával. Szomorúan állapítom meg, hogy innen, a koalíció padsoraiból nézve is gyakran halogatást tapasztalunk ezen a téren, bizonyos csoportérdekek előtérbe kerülését. Sokat papolunk mostanában a nemzeti összefogásról, de vajon a pártok mindegyike, illetve a pártokban megtalálható erőcsoportok mindegyike felül tudott-e már emelkedni ezen a téren is a maga sajátos gazdasági lobby-érdekein? Bizony, gazdasági lobby-érdekein, amelyekről talán egyes, tájékozatlanabb képviselőtársaim még csak nem hallottak.
De ha már naiv és idealista kérdéseket teszek föl, akkor hadd kérdezzem meg, nem lehetne-e egyfajta újmódi erkölcsi alapállással is siettetni ennek a bizonyos tisztességes piaci magatartásnak a kialakulását? Gondoljunk csak a reformkorra, amikor a főurak felajánlásai és a védegylet révén a honfiúi felbuzdulás valóságos anyagi erővé válhatott; vagy 1946-ra, a forint stabilizációjára! Komoly tanulmányok állítják, hogy az ügyes financiális lépések mellett az új rendszerbe, az új magyar köztársaságba, az újjáépítésbe vetett hit is elősegítette az infláció letörését.
De, hogy visszatérjek az eredeti témára: a tisztességes piaci magatartásra - lehet, hogy naiv dolgokat mondok, de -, mi lenne, ha a vállalatok és a vállalkozók a maguk eszközeivel megpróbálnák, akár valamiféle erkölcsi alapon is, elősegíteni ennek a magatartásnak a kialakulását. Mondjuk, küzdenének azért, hogy csak a legeslegutolsó pillanatban emeljenek árakat, vagy a maguk módján ők is próbálnának egyfajta nemzeti felbuzdulástól vezéreltetve takarékoskodni. Hogyha a magánkereskedők, mondjuk, abban versengenének egymással, hogy ki vesz meg tökéletesebb pénztárgépet, ki tud tökéletesebb nyugtát adni, hogy ily módon is bizonyíthassák, milyen precízen kiveszik részüket a nemzeti közteherviselésből. Mi lenne, hogyha az ABC-áruházakban egy mozdulattal lassabban csattognának az árazógépek, és ha a pénztárban egyetlen árat sem ütnének be csak úgy, hasra...