Fáklya Csaba (SZDSZ)
DR. FÁKLYA CSABA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló törvényhez a következő javaslatokat fűzném hozzá. Az ügyeleti díj az egészségügy közvetlen betegellátási területén, ahol az ügyelet teljesítése munkaköri kötelesség, az adó mértéke 20%. Ennek a javaslatnak a lényege az, hogy az ügyeleti díj lineárisan adózzon. Az ehhez fűzött megjegyzésben először egy mellékkörülménnyel szeretnék foglalkozni, mégpedig azzal, hogy a költségvetési bizottság és a népjóléti bizottság nem támogatta a javaslatomat. Kérem, hogy nézzük ezt el nekik! (Derültség.) Emlékeztetnék, hogy az ügyészek és bírák bérének rendezése országosan kritikus megnyilvánulásokat váltott ki. A népjóléti bizottság állásfoglalásában jelentős szerepet játszhatott az, hogy nem akart orvosellenes hangulatot kelteni, a költségvetési bizottságnak pedig, a házbizottsági megállapodás értelmében, csak mint nem null-szaldós-javaslattól kellett elhatárolódnia. Rátérve a fő kérdésre: mi indokolja azt, hogy az egészségügyi dolgozókat kiemeljük más hivatási vagy foglalkozási körökből? Eltekintve attól, hogy az emberek másképp néznek rájuk, és mást várnak tőlük, mint mástól, az eddigi törvényes szabályozás szabályosan visszaélt az egészségügyben dolgozók speciális kiszolgáltatottságával. Orvosi esküre, hivatásra való hivatkozással az ügyeletben és helyettesítésben szabályos rabszolgamunkára kényszerítette őket, azaz olyan ingyenmunkára, amely elől azok nem térhettek ki. A helyettesítéssel kapcsolatban Székelyhidi doktor fog majd megjegyzést tenni. Ez ráadásul éppen a legjobban túlhajszolt, kis keresetű, lóti-futi orvosokat és más egészségügyi dolgozókat sújtotta - ápolónőket, gyógyszerészeket, asszisztenseket, műtősnőket, szülésznőket stb. Ezzel a kényszerítéssel az ellátás folyamatosságát kívánták biztosítani - és pontosan ez a kényszer az, ami indokolja azt, hogy az egészségügyi dolgozókra munkaköri kötelességként rákényszerített túlmunkáját elkülönítetten kezeljük, és másképpen értékeljük, mint más foglalkozásokban. Fejlett országokban az adó és adózó érdekeit is nézi, védi az embertelen túlmunkától. Például az Egyesült Államokban az orvos, ha elér egy bizonyos jövedelemszintet, illetőleg adószintet és nem akar többet keresni, illetőleg adózni, akkor szünetelteti a praxisát, és elmegy nyaralni a Bermuda- háromszögbe - akarom mondani: a Bahama-szigetekre -, és regenerálódik. Nálunk ilyesmire nincs lehetőség, hanem inkább a törvény kényszerít a túlmunkára. A bizottsági pénzügyi szakértő megkérdezte, hogy milyen alapon vonjuk el ezt a pénzt a közösségtől - mármint az így létrejövő adókiesést. Szeretnék rámutatni, hogy a valódi szituáció éppen fordított, ugyanis az orvosoktól áramlik a pénz a közösség felé, és az egy orvosra jutó, ily módon létrejött veszteség sokkal nagyobb összeget tesz ki, mint amit a kérdés méltányos rendezése egy lakos számára jelentene. Most, amikor a dotációk megszüntetése korát éljük, vegyük észre, hogy ne csak az állam által nyújtott dotációt szüntessük meg, hanem az orvosok oldaláról történőt is. Ugyanis úgy is tekinthetjük a kérdést, hogy az ügyelet, illetve helyettesítés finanszírozása régen az egészségügyi dolgozók zsebére történik. Megemlítem a pénzügyi szakember farizeus érvelését, miszerint elismeri ugyan a súlyos méltánytalanságot, de miért pont az adó eszközével kellene ezt rendezni. Erre azt válaszolom, hogy ha mi most ezt itt elvetnénk, és a bérezéssel próbálkoznánk - progresszív adóhoz progresszív bérezés kapcsolásával - akkor ugyanaz a szakember széttárná a karját, és azt mondaná: "Jó, jó, de miből?" És minden maradna a régiben. És akkor valóban indokolt lenne választóimnak az a kérdése, hogy minek üldögélünk mi itt, hogy csak sodródjunk az eseményekkel, vagy pedig azért, hogy az elfuserált dolgokat helyre tegyük - legalább amit lehet. És ez éppen ilyen. Második javaslatom: azon egészségügyi foglalkozásoknál, amelyeknél a személygépkocsi munkaeszköznek minősül, és az alkalmazás feltétele, a személygépkocsi árának 15%-át az adóból le lehessen vonni. Második javaslatom indokoltsága első látásra nem annyira nyilvánvaló. Az eddigi szabályozás egyáltalán nem vett tudomást arról a tényről, hogy a gépjárművet egyszer meg is kell venni. A szövegezés azonban magában foglalja, hogy ezen foglalkozási ágakban a személygépkocsi munkaeszköz, tehát tulajdonképpen a munkáltatónak kellene biztosítania. Egyáltalán nem igaz az az állítás, hogy az útátalány a vételárat is magában foglalná: még a működtetését sem fedezi, még laboratóriumi körülmények között sem - a körzetben pedig én nem laboratóriumi körülmények között autózom. A kérdés súlyosságára nagyon jól rámutat az az adat, hogy ez év elején, amíg egy mentőkilométer 28 forintba került, addig egy orvosnak 6,40-et fizettek. A különbség nyilvánvalóan az orvost terhelte. Azóta ez az arány romlott. Tisztában vagyok vele, hogy sok helyen nincs lehetőség még szolgálati gépjárművek beállítására, ennyi pénz nem áll rendelkezésre - de legalább morzsákat juttassunk azoknak, akik a tényleges terhet viselik. Azért szerepelt ennyire alacsony, 15%-os kompenzáló összeg, mert tudatában vagyok annak, hogy objektíve nem különíthető el a személygépkocsi magáncélú és hivatásbeli használata. Ez a rendezés egyben ösztönzés kíván lenni az egészségügyi ellátás korszerűbb szervezeti formáinak kialakításához. Kérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy hallgassanak a józan emberi tisztességre, és javaslataimat megszavazni szíveskedjenek. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalról.)