Gadó György (SZDSZ)
GADÓ GYÖRGY (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az interpelláció a miniszterelnök úrhoz szólna, de távollétében nem tudom, kit tiszteljek meg ezekkel a szavakkal. (Kiss Gyula munkaügyi miniszter feláll.) Kiss Gyula urat, értem. A magyar zsidóság különböző képviselői és szervezetei több megnyilatkozásukban sérelmezték, hogy azok az állampolgárok, akik az 1938 és 1945 közti időszakban az akkori magyar hatóságok, valamint 1944-től a német megszállók jogfosztó intézkedéseinek következtében internálást, munkaszolgálatot vagy deportálást szenvedtek, nem részesülnek ugyanolyan nyugdíjkiegészítésben, mint azok, akiket 1945 és 1963 között hasonló jogtalanság ért. Ez év január 1-jétől a Kormány rendelkezése értelmében ezt a nyugdíjkiegészítést tudomásom szerint már folyósítják. A magyar zsidóság képviselői és szervezetei - amint erről tájékoztattak - megütközéssel és értetlenül állnak a tény előtt, hogy a Kormány nem látott lehetőséget az úgynevezett zsidótörvények és a holocaust életben maradt áldozatainak egyidejű és hasonló mértékű, nyilvánvalóan eleve is csak jelképes jelentőségű kártalanítására, illetve arra, hogy szenvedéseiket és súlyos jogsérelmeiket ugyanolyan gesztussal méltányolja, mint az 1945-öt követő jogtiprások áldozatainak a sérelmeit. Amikor teljes meggyőződéssel én a magamévá teszem az említett zsidó személyiségek és szervezetek álláspontját, legyen szabad utalnom néhány körülményre. Először: noha a magyar zsidóságot 1938 és 45 között ért jogtalanságok nem a mai magyar államot, nem a demokráciát terhelik, az államnak a magyar történelem folytonosságát a magyar zsidók esetében ugyanúgy vállalnia kellene, amint ahogy vállalja a Szovjetunióba hurcolt magyar kényszermunkások esetében, akiknek a szenvedéseit szintúgy nem lehet a magyar demokrácia terhére írni. Másodszor: a magyar államnak a saját állampolgáraival szembeni kötelezettségét a legkevésbé sem érinti, hogy az NSZK fizetett-e jóvátételt egykori magyar zsidó deportáltaknak vagy sem. Zárójelben megemlítem itt, hogy az a jóvátétel töredékes és minimális összegű volt. Ráadásul a kommunista pártállam a bonni kormány által e célra kifizetett összeg nagy részét eltulajdonította. Kívánatos lenne, ha a magyar köztársaság Kormánya e tárgyban vizsgálatot indítana, másrészt kapcsolatba lépne a német szövetségi kormánnyal a jóvátétel függő kérdéseinek rendezése végett - de csak zárójelbe tettem. Harmadszor: az 1938 és 45 között a személyi szabadság rovására elszenvedett jogsérelmek megállapítása és igazolása, az igényjogosultak névjegyzékének az összeállítása semmivel sem bonyolultabb feladat, mint az 1945 és 63 közötti hasonló sérelmek esetében. Negyedszer: a korábban bekövetkezett jogsérelmek jelképes orvoslása már csak azért sem halasztható a később esett hasonló sérelmek orvoslása utánra, mert a halogatás azt a lélekszámban máris nagyon megfogyatkozott, életkori összetételében pedig elaggott népcsoportot sújtaná, amelynek kártalanítását pedig már a II. világháborút követő párizsi békeszerződés előírt a magyar állam számára. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! E tárgyban már a múlt év novemberében készültem interpellálni, de a költségvetési vita sürgős voltára tekintettel ekkor elálltam szándékomtól. Az ügyet inkább levélben adtam elő a miniszterelnök úrnak, és most sajnálattal állapítom meg, hogy a levél feladásától, december 13-tól máig eltelt kerek 60 nap alatt más irányú elfoglaltsága miatt a miniszterelnök úr, úgy látszik, nem volt abban a helyzetben, hogy válaszolhasson. Válaszát pedig annál is nyugtalanabbul vártam, minthogy ez ügyben minden késedelem a szándékos diszkrimináció látszatát keltheti, amit a Kormánynak tulajdonítani természetesen nem kívánok, és ami viszont korántsem előnyös a magyar köztársaság nemzetközi reputációja szempontjából. Most, amikor a Kormány az Országgyűlés elé terjesztette a kárpótlási törvényt, és ebben minden bizonnyal a jogállamiság teljesebbé tételének a szándéka vezette, e szándékot meggyőzőbbé tehetné a magyar zsidóság mindeddig orvosolatlan jogsérelmeinek méltányos kezelésével. És ha eddig csak a nyugdíjkiegészítést sürgettem, ami a kárpótlási törvénytől független, úgy most hadd utaljak magára a kárpótlási törvényre, mert nemcsak a személyes szabadságot ért, hanem vagyoni sérelmek jóvátétele tekintetében is az 1945 utáni ügyekkel egyező módon és mértékben, azok reparációjával egyidejűleg kellene ennek megtörténnie. Sajnos a benyújtott kárpótlási törvényjavaslat szintén nem foglalkozik az 1945 előtti sérelmekkel, pedig nyilvánvaló, hogy a jogrend (az elnök hangjelzésel utal a felszólalási idő lejártára) - rögtön, egy perc - vagyonjogilag sem épülhet korábbi jogtalanságok romhalmazára. Az a házingatlan például, amelynek zsidó tulajdonosát 1944-ben meggyilkolták és amelyet mondjuk 1948-ban egy másik birtokossal államosítottak, nem ennek az utóbbinak vagy jogutódjának szolgáltatandó viszsza, hanem a meggyilkolt jogos tulajdonos örökösének. Mindezek alapján kérdéseimet a következő mondatban foglalhatom össze: hajlandó-e a Kormány egyenlő elbánásban és egyidejű kárpótlásban részesíteni a szélsőjobb- és a szélsőbaloldali totalitarizmus áldozatait, vagy pedig egyelőre csak a kommunista diktatúra jogsértéseit kívánja jóvátenni és ezáltal, akarva-akaratlanul, diszkriminálja a hitlerizmus és magyar kiszolgálóinak áldozatait, mindenekelőtt a magyar zsidóságot. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)