Kováts László (FKGP)
KOVÁTS LÁSZLÓ (FKgP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Tíz hónapja ülünk itt együtt az Ország Házában, és ez alatt az idő alatt - talán az 1991. évi költségvetést leszámítva - az előttünk fekvő törvényjavaslat váltotta ki a legnagyobb vitát. Lassan oda jutunk, hogy Magyarországon több lesz a kárszakértő, mint a kár. Egy kis hasonlattal élve - elnézést kérek, de ahogy szokták mondani -, Magyarországon mindenki ért a futballhoz; hát lassan a földhöz is meg a kártérítéshez is érteni fog mindenki. Széchenyi István Naplójában olvastam a következő figyelemre méltó szavakat: "Szavak dagályától szédelgő nemzet a magyar." Hogy ez mennyire így van, és ez mennyire ránk illik, azt hiszem, nem szorul bővebb magyarázatra. Az állam által 1949. június 8-a után az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról szóló - elég hosszú, mert így szól - 1439-es számú törvényjavaslathoz elsősorban szakmai, majd társadalmi és nem utolsósorban közgazdasági szempontokból szeretnék hozzászólni. A nemzet által hozott áldozatok, ha azok nem oszlanak meg méltányosan, igazságosan és arányosan a nemzetet alkotó egyes osztályok, csoportok, foglalkozási és termelési ágak között, akkor az a társadalmi egyensúly megbontásához, a magukat hátrányos helyzetben levők áldozatkészségének csökkentéséhez, végezetül a nemzet életében fontos gazdasági kategóriák elsenyvedéséhez fog vezetni. Ez pedig - minthogy minden társadalmi rétegnek megvan a nemzet életében a maga nélkülözhetetlen funkciója - az egész nemzetgazdaság meggyengülését, leromlását fogja maga után vonni. Megítélésem szerint itt nem lehet globális számokkal és adatokkal dolgozni, hanem minden termelő ágra, minden társadalmi osztályra nézve külön-külön kell megállapítani, hogy az ágazatok arányban vannak-e a teherbíró képességükkel, a más társadalmi osztályok és csoportok által viselt áldozatokkal, és nem veszélyeztetik-e a prosperálásukat, sőt a fennmaradásukat. Mivel ez a törvényjavaslat sok fájó sebet lenne hivatva gyógyítgatni, azért kell ennek a problémának minden mellékszempontot félretéve nyíltan és őszintén a szemébe nézni és úgy tárgyalni. A nemzet a maga egészében ismét tanújelét adta ország-világ előtt, hogy nem kívánja a tőle idegen pártállamot, és helyébe a magántulajdon elvén alapuló jogállamot és tiszta, jelző nélküli demokráciát akar. De a nemzetet összetevő csoportok, a csoportokat képező egyének a maguk emberi természeténél fogva sajnos nem mindig a nemzeti érdekek megszabta határokon belül - hiszen nem könnyű az emberek átlaga számára ezeket a határokat felismerni - a maguk csoport- és egyéni érdekei érvényesítését is keresik. Az egyéni és csoportérdekeknek, jelen esetben a gazdasági érdekeknek ez a keresése - mint mindenütt és mindig - most is, itt is arra vezet, hogy minden réteg és benne az egyének túlnyomó többsége igyekszik a saját részére a teherbíró képesség és az áldozatok arányát megjavítva, és ha lehet, a zavarosban halászni, és a neki konjunktúrát jelentő úgynevezett munkában részt venni. A Kormány minden arányosítási törekvése ellenére is nem egyenlően részesednek a polgárok az áldozatokban és az előnyökben. Tisztában vagyok azzal, hogy a negyvenéves diktatúra alatt bekövetkezett gazdasági áldozatokért nem lehet egyenlő arányban kárpótlást nyújtani, és az emberi természetben rejlő okok miatt a Kormány erre teljes mértékben képtelen is lenne. A gazdasági életben ugyanis az első és alapvető cél a termelékenység fokozása és a létminimum maximális biztosítása minden állampolgár számára. A Kormánynak egyik fontos, és ma már minden kultúrországban nagy szerepet játszó célkitűzése a kis egzisztenciák erősítése, a vállalkozások támogatása és az eltömegesedés elleni küzdelem, vagyis annak megakadályozása, hogy a társadalom a szegények nagy tömegének és a gazdagok kicsiny rétegének két, egymástól áthidalhatatlan távolsággal elválasztott osztályára szakadjon. Tisztelt Országgyűlés! Átmeneti időket élünk, de még élénken él tudatunkban a diktatúra, amelynek megszámlálhatatlan áldozata volt, és a ránk maradt gazdasági csődjének következményeit a bőrünkön érezzük. Az átmeneti gazdálkodás még politikai megrázkódtatások nélkül is nehéz feladatot jelent mind pénzügyi, mind pedig árpolitikai vonalon. A felgyülemlett egyes rétegekre gondolok. A vásárlóerő hirtelen piacra tolulása könnyen veszélyeztetheti az áregyensúlyt. A bevezetett kényszer rendszabályok és kötöttségek rendszerét majd csak lépésről-lépésre lehet megbontani, ha a felgyülemlett vásárlóerő levezetése, illetve megfelelő csatornákba terelése már biztosítva van. Annak érdekében, hogy ez megvalósuljon, foglalkoznunk kell majd a bankjegypolitikával is. A pénzelmélet általában nem eléggé ismert, de a lakosság is megértheti, ha erre felhívják a figyelmet. A gazdasági egyensúly érdekében kisebb elnézéssel kell kezelni a nyílt vagy burkolt inflációs törekvések hirdetőit, még ha hazafias köntösben jelennek is meg. Mint minden kultúrországban, a népsűrűség egy bizonyos fokán Magyarországon is egyre nagyobb jelentőségre tett szert a mezőgazdaság exportra való termelése. Ennek az exportnak a kérdése marad a megoldandó súlyos probléma, amely elsősorban nem kiviteli, hanem termelési probléma, annál is inkább, mert a mezőgazdaságnak első feladata nem a kivitel, hanem az ország ellátása. Még itt is sok a probléma, ha az életszínvonalat emelni szeretnénk. A mezőgazdaságban csak lassan hajthatók végre az átszervezések és átállítások. De azért az íróasztal mellett - vagy helyesebben mellől -, még ha valaki egyébként szakember is, nehezen szabhatja meg előre a gazdák munkáját, mert ez a változó körülményektől függ. Nekünk csak az lehet a feladatunk, hogy annak előfeltételeit teremtsük meg, hogy a mezőgazdaság az élet változó körülményeihez és követelményeihez a lehető leggyorsabban és legsimábban tudjon alkalmazkodni. Ez áll természetesen a mezőgazdasági exportunkra is. Azt mondják egyes tsz-vezetők, hogy a gazdálkodásuk ráfizetéses. A mezőgazdaság nem tudja senkire áthárítani a ráfizetését. Megítélésem szerint ez a ráfizetés csak látszólagos, mert egy mesterséges magasságon tartott ipari árszínvonal elsősorban a mezőgazdaságtól követelt és követel ma is áldozatokat. Ebben ugyan van némi igazság, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a mezőgazdaságunk tetemes része nem bír a világpiaci árakkal versenyképesen termelni, sőt még ehhez is külső segítségre, dotálásra lenne szüksége. Ha ugyanakkor az iparra is vonatkozik ez, akkor lelki szemeim előtt megjelenik két tehén, amelyik egymás tőgyét szopja. (Kis derültség.) Ha az ipar fedezi a mezőgazdaság passzívumát, a mezőgazdaság is az iparét, akkor a nemzet erőforrásai nem szaporodnak, legjobb esetben esetleg stagnálnak, és így ez csakis a széles néprétegek életszínvonalának rovására történhet. Mi nem utánozhatjuk Németországot, amely erősen támogatja és dotálja a mezőgazdaságot, még kevésbé az oroszokat, akik egy egész generáció jövőjét áldozták fel az erőszakos iparfejlesztés oltárán. Tudjuk, hogy ez nálunk is majdnem sikerült. A Független Kisgazdapárt a nemzet érdekében a jó gazdák biztonságát szeretné megvalósítani, nem pedig az állandóan burkolt közpénzekből vagy a kelleténél drágább árakkal fedezett deficittel termelő gazdákat. Ma már remélem, mindenki felismeri, hogy a föld a nemzeté. Ezt az igazságot csak úgy juttathatjuk érvényre, hogy biztosítjuk és kikényszerítjük a föld mindenkor lehető legjobb művelését vagy egyéb kihasználását. A +950-es és +60-as évek a mezőgazdasági szövetkezetek szervezésétől voltak hangosak. Közismert, hogy milyen eszközökkel szervezték azokat. Az emberi jogokat teljesen figyelmen kívül hagyták, nem is beszélve ennek egyik szakaszáról, amely világosan előírja, hogy akarata ellenére senkit nem lehet egy szövetkezetbe beterelni vagy pedig beszervezni. Tehát sem én, sem elvben, sem a gyakorlatban nem vagyok ellenfele az igazi, az önkéntes alapon szerveződött szövetkezésnek. Agrárjellegű ország természetéhez a szövetkezetek éppen úgy hozzátartoznak, mint a belterjes földművelés. A mai gigantomániás, óriás szövetkezeteket nem annyira a szükség teremtette, mint inkább a rossz példa, a kolhozosítás szolgai módon való utánzása. Könnyen be lehet bizonyítani, hogy nem egy tsz pontosan negációja a szövetkezeti gondolatnak és autorisztikus szellemnek és kívánalmaknak. Az ilyen tsz-ek, ha jogi formájukban szövetkezetek is, jellegükben nem azok, és vezetőségeik - tisztelet a kivételnek - messze túllépik azt a hatáskört, amelyet szövetkezeti funkciónak neveznénk. Hogy a felbecsülhetetlen értéket jelentő termőföldterületünkkel miként bántunk - nem is merem mondani, hogy gazdálkodtunk -, egynéhány adattal szeretnék világosabb képet mutatni. 1946-47-ben Magyarország szántóterülete 5 millió 623 ezer hektár volt, 1965-ben ez már 5 millióra csökkent, 1989-ben pedig 4 millió 703 ezer. Ez alatt a 43 év alatt 910 ezer hektárral kevesebb az ország szántóföldi területe, mint volt. Mondhatnánk azt, hogy ez be lett erdősítve. Hát sajnos, nem ez lett erdősítve, illetve ebből is, a jó szántóföldekből is sokat beerdősítettek, mert míg 1946-47-ben az erdőállománynak 1 millió 100 ezer volt a területe, azaz 11,9az erdősültség, úgy 1989-ben 1 millió 688 ezer hektár, azaz 18,1 százalék a mi erdővagyonunk. Szomorú adatok ezek, de tények, amelyeket azonban meg kell szüntetni. Ilyen pazarló módon előbb-utóbb tönkremegy az ország. Az erdőterület szaporodása nagyrészt a szántóterületek rovására ment, pedig van elég dimbes-dombos terület, amelyet már be kellett volna erdősíteni. Befejezésül idézném John Locke 300 évvel ezelőtt megírt írását, amely szerint minden ember úgy született, hogy joga van a tökéletes szabadsághoz és ahhoz, hogy más emberekkel együtt egyformán és korlátlanul élvezze a természeti törvény biztosította összes jogokat és kiváltságokat. Vagyis a közhatalom nem szolgálhat más célt, mint az emberek békéjét és biztonságát. Ez a törvényjavaslat ennek teljes kielégítését nem szolgálja, de bízom benne, hogy észszerű javaslatokkal mégis csak talán törvényerőre emelkedhet. Mert szeretném tisztelt képviselőtársaim figyelmét felhívni arra, hogy nem új sebeket ütni, hanem a régi sebeket gyógyítani küldtek minket ide. Köszönöm. (Taps.)