Kósa Ferenc (MSZP)

1991. február 25.

KÓSA FERENC (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim !Mint ismeretes, az Országgyűlés 1990. december 18-ai zárt ülésével kapcsolatos határozattervezethez Király Zoltán és Vitányi Iván képviselőtársammal együtt módosító javaslatot nyújtottunk be. Ennek lényege hogy ne csak a határozatok kerüljenek nyilvánosságra, hanem a tárgyalás jegyzőkönyve is váljon hozzáférhetővé.

Javasoltuk továbbá, hogy a Kormány tájékoztassa a Parlamentet külpolitikai tevékenységének alapelveiről és gyakorlatáról, különös tekintettel a háború és béke kérdéseire, valamint az Öböl-háború eseményeire. Természetesen nyílt ülésre, nyílt és felelős eszmecsere lehetőségére gondoltunk.

Időközben a házbizottság ajánlotta, hogy módosító javaslatunkat eredeti tartalommal önálló indítványként terjesszük elő.

Mivel javallatunk három egymástól elkülöníthető kérdésben igényel döntést, kérem elnök urat, hogy indítványunk egyes pontjairól külön-külön rendelje majd el a szavazást.

És most engedjék meg, hogy néhány szót szóljak indítványunk céljáról és indítékairól.

Azok közé tartozom, akik a Parlament decemberi zárt ülésén a felvetett határozati javaslatokra "nem"-mel szavaztak. Ha jól emlékszem, 50 valahány képviselőtársammal együtt kisebbségben maradtunk. Az ismert határozat megszületett.

A parlamenti demokrácia játékszabályai szerint ilyenkor az ember tudomásul veszi, hogy egy döntésben a többség akarata érvényesült. hasonló eset a világ bármely parlamentjében bárkivel előfordulhat, egyszóval az ilyesmit utólag nem illik, és jogilag talán nem is lehetséges szóvá tenni. A pénztártól való távozás után nincs helye a reklamációnak.

Jól tudom tehát: a zárt üléshez való visszatérés nemcsak az illendőség, hanem bizonyos értelemben a logikai képtelenség határait súroló cselekedet. Ennek ellenére Király Zoltán és Vitányi Iván képviselőtársammal együtt egyik kezdeményezője voltam annak a levélnek, amelyet 67 képviselőtársunk aláírásával pár nappal a zárt ülés után a tisztelt Ház elnökéhez eljuttattunk.

Levelünkben nem a szóban forgó határozat érvényességét vontuk kétségbe, csupán a zárt ülésen tapasztalt előterjesztési, tárgyalási és döntési mozzanatokhoz fűztünk kritikai megjegyzéseket, ám nem hagytunk kétséget afelől, hogy véleményünk szerint az emlékezetes zárt ülés szabadon választott Országgyűlésünk sajnálatos mélypontja, sőt erkölcsi értelemben szégyene volt.

Mivel nem akartuk megsérteni a zárt ülés titkosságra vonatkozó határozatát, levelünket nem tárhattuk a nyilvánosság elé, de arra kértük Szabad György elnök urat, hogy nyilatkozatunkat szíveskedjék az Országgyűlés tagjainak a tudomására hozni. E kérésünk azonban a mai napig nem teljesült. Őszintén szólva nem értjük, mi akadálya volt kérésünk teljesítésének.

Időközben, január 21-én dr. Eörsi Mátyás képviselőtársunk indítványt nyújtott be, amelyben javasolta a zárt ülésen megvitatott kérdések, felszólalások és az ott elfogadott határozatok titkosságának feloldását.

Az Országgyűlés, mint valamennyien emlékszünk rá, a javaslatot 127 "nem" szavazattal, 91 "igen" és 17 tartózkodás ellenében elutasította. Sokan sajnálattal tapasztaltuk, hogy MDF-es és Kereszténydemokrata képviselőtársaink közül senki, a Kisgazdák közül ketten és a FIDESZ-től is csak ketten vélték úgy, hogy a titkosságot fel kell oldani.

Csupán a Szabad Demokraták és mi, Szocialisták szavaztunk egységesen a nyilvánosságra hozatal mellett.

Ilyen előzmények után csak örvendhetünk, hogy immár a Kormány is, és a bizottságok is a nyilvánosságra hozatal mellett foglaltak állást.

Tulajdonképpen itt be is fejezhetném a hozzászólásomat, de mivel szeretnék békében élni a lelkiismeretemmel, emberi és állampolgári kötelességemnek érzem, hogy néhány közérdekű megjegyzést tegyek a történtekkel és főként a történtek tanulságaival kapcsolatosan.

Mindenekelőtt elismerem: bizonyos körülmények között szükség lehet nemcsak a Kormány, hanem a Parlament zárt ülésére is. Úgy vélem azonban, a decemberi zárt ülés elrendelése nem volt indokolt. Képviselőtársaim emlékezhetnek, a zárt ülésen is említettem, most is hangsúlyozni szeretném, hogy az Öböl-válsághoz való lehetséges és szükséges viszonyulását a japán parlament napokig tartó nyílt vitában vajúdta ki, mégpedig a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt. Mivel október közepe táján éppen Tokióban voltam, mindezt a japán televízióban láttam és hallottam, tehát joggal tanúsíthatom.

Azóta valamennyien tanúi lehettünk annak is, hogy az Egyesült Államok képviselőtestületei személy szerinti szavazással súlyosbított nyilvános ülésen alakították ki végső álláspontjukat. Nyílt ülésen döntött a francia és az olasz parlament is.

Sorolhatnám a példákat, de azt hiszem, mindenki számára nyilvánvaló, hogy az említett országok valóban szuverén és valóban demokratikus országok és ennek megfelelően cselekedtek.

Mármost ha igaz az, hogy mi itt valamennyien szuverén és demokratikus Magyarországot akarunk, akkor nem értem, miért nem követtük e tekintetben is az említett országok példáját, miért zártuk magunkra az ajtót és miért titkolóztunk ország-világ előtt. Az eltitkolt szuverenitás éppoly fából vaskarika, mint a zárt ajtók mögötti demokrácia.

Az a határozott véleményem, hogy az efféle nyakatekert hókusz-pókuszok jogos viszolygást válthatnak ki a Parlamenttel szemben. A magyar népnek elege volt már abból, hogy a feje fölött és a háta mögött döntsenek a sorsáról. Ha csak a XX. századi történelmünket nézzük, így kényszerültek nagyapáink az első, apáink a második világháborúba, így szakadt a nyakunkba a trianoni trancsírozás, Auschwitz és a Don-kanyar, így hatalmasodtak el fölöttünk a fehér és a vörös diktatúrák, és ne szépítsük a dolgot, akaratunk és tudtunk nélkül, a fejünk fölött és a hátunk mögött így tereltek be minket egy olyan adósságcsapdába, amelynek következményeit még az unokáink is nyögni fogják.

S most, amikor végre Úszta vizet önthetnénk a pohárba, amikor szabadon választott Országgyűlésünk van, amikor végre-valahára az alkotmányos legitimáción túlmenően erkölcsileg is legitimálhatnánk a hatalom és a nép viszonyát, oktalanul titkolózni kezdünk, mégpedig olyan kérdésekben, amelyek alapvetően érintik országunk és népünk sorsát, lehetséges jövőjét.

Ha az államközi kapcsolatok bonyolult rendszerében léteztek olyan valóságos okok, amelyek legalábbis átmenetileg indokolták a zárt ülés titkosságát, akkor ez úton is elnézést kérek az illetékesektől. Kérem azonban a beavatottakat, legyenek megértők, legyenek nyitottak a hozzám hasonló, enyhén szólva hézagosan tájékoztatott képviselőtársaim aggodalmai iránt. Távol álljon tőlem a zárt ülésen hozott döntésünk jelentőségének és várható következményeinek túldimenzionálása is. Inkább csak azt mondanám: egy sajátos határhelyzethez érkeztünk, mint már annyiszor a történelmünk során ezúttal is döntenünk kellett, miközben nem voltunk döntési helyzetben, sem elegendő információnk, sem elegendő mozgásterünk, sem elegendő időnk nem volt az optimális döntés meghozatalához.

Természetesen nem az iraki agressziót elítélő ENSZ-határozathoz való csatlakozással van gondom. Megéltem a háborút, a forradalmat, volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, ha egy kis ország szuverenitását földbe tiporják az ilyen, olyan nagyhatalmak tankjai. A saját szememmel láttam, amint egy önfeledt T-34-es úgy gázolt át az egyik évfolyamtársam koponyáján, hogy még csak meg sem döccent.

Mindezt láttam, és nem feledhetem. Számomra tehát magától értetődő, sőt kizárólag az az egyetlen elfogadható magatartás, ha a mindenkori letiportak mellé állunk a mindenkori eltiprók ellenében.

A csekély létszámú egészségügyi alakulat kiküldését erkölcsi értelemben inkább keveslem is, mintsem sokallanám. Egy olyan háborúban, amelyben egyetlen hónap alatt hatszor annyi pusztító erőt vetettek be, mint amennyi Hirosimát elpusztította, és amelynek máris több mint 100 000 áldozata van, ez a maroknyi magyar alakulat valóban csak afféle humanitárius gesztus, mintsem háborús tényező.

A gond, sokunk gondja abból ered, hogy ez a százezernyi embertársunk valóban embertársunk, férfiak, nők, gyermekek, akiknek éppúgy egyetlen életük volt, mint nekünk.

Azonkívül elgondolkodtató, hogy a szövetséges erők nem ENSZ-zászlók alatt harcolnak, ilyenformán Magyarország még oly szerény és jelképes részvétele is hadiállapotnak minősíthető.

A kérdés tehát így merül föl: vajon mi magyarok helyesen cselekszünk-e, ha valamely hatalmi tömb oldalán háborúba bocsátkozunk? Vajon nincs-e abban némi abszurditás, ha az Isonzo és a Don folyó környékén szerzett keserves tapasztalataink után a Tigris és az Eufrátesz folyók környékén próbálunk szerencsét? (Zaj.) Nem volna-e ésszerűbb és célszerűbb, ha két világháborúval az emlékezetünkben, és a velejáró irdatlan vérveszteségünk tudatában azt mondanánk, mi magyarok túlságosan kevesen maradtunk már ahhoz, hogy akár önmagunkkal, akár másokkal háborúba bocsátkozzunk. Minket már annyiszor megtévesztettek a legkülönfélébb magasztos célokkal és igazságos háború jelszavaival, Ferencz Jóskától Hitler Adolfig, Sztálintól Brezsnyevig, hogy egyelőre hagyjanak minket békén, és mi is békén hagyunk másokat. Egyszóval Magyarország békéjéről, lehetséges katonai semlegességéről, vagyis a magyarság megmaradásának esélyeiről kéne elgondolkodnunk. Nem többről, de nem is kevesebbről.

Lám, a történelem egyik pillanatról a másikra homlokunknak szögezi a kérdést: akarunk háborúzni, vagy sem? És miként a zárt ülésen is tapasztalhattuk, eléggé készületlenek vagyunk az efféle kérdések megválaszolására.

Ahelyett, hogy mélyen belegondolnánk, mit is akarunk tulajdonképpen, magunkra zárjuk az ajtókat, kikapcsoljuk a mikrofonokat, aztán döntünk, döntünk, döntögetünk.

A helyzet fonákságára akkor döbbentem rá, amikor a zárt ülésen kértem az elnöklő Dornbach Alajos urat, tegye föl a szavazásra a semlegesség alternatíváját is. Ám, ó ezt egy udvarias kézmozdulattal fölöslegesnek ítélte. Jó szándékát, elnöki bölcsességét, jogi szakértelmét nem vitatom. Nyilván nem akart bonyodalmakat okozni a tisztelt Ház ügyrendi procedúrájában. Meglehet, tévesen ítélem meg a helyzetet, de tény, hogy azóta is belém sajdul: csakugyan ennyire el vagyok tévedve, csakugyan ennyire fölösleges volna, hogy az Országgyűlés. (Zaj.) Köszönöm. Csakugyan ennyire fölösleges volna, hogy az Országgyűlés eltűnődjön a háború és a béke kérdéseiről, a magyarság megmaradási esélyeiről.

Bocsánatot kérek, de nem értem (zaj) , miért ne lehetne ebben a már-már eszelős törvénygyártási rohammunkában egy pillanatra megállni, venni egy nagy lélegzetet, és normális emberi érvekkel megvitatni, majd tisztán és világosan megfogalmazni önmagunk és választóink számára, hogyan is értelmezzük Alkotmányunk idevágó passzusát, amely így hangzik - szó szerint idézem a magyar Alkotmány I. fejezet 6.§-ának (1) bekezdését: A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút, mint a nemzetek közötti viták megoldásának eszközét.

Úgy gondolom, ezt az alaptörvényt kötelességünk tiszteletben tartani, és amennyire erőnkből telik, maradéktalanul érvényesíteni. Vajon megtettünk-e mindent...