Raj Tamás (SZDSZ)
RAJ TAMÁS (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Sajnos, én nem tudom megtenni ugyanazt a lépést, amit Salamon László megtett, nem tudok elállni a felszólalástól. Jóllehet, elég régen jelentkeztem, és nagyon fontos ügyben szólok. Egy régi erdélyi dal szól a hajnali kakasszóra váró emberről: "Szól a kakas már, majd megvirrad már", s ez a dal manapság a világ minden részén vallásos zsidók által magyarul énekelt dal. Talán nem véletlen, hogy ebben a dalban is állandóan ismétlődik a szó: "Várj, madár, várj, te csak mindig várj". Úgy tetszik, a kárpótlási törvényjavaslat alá akarja támasztani e dal szövegét. Azok, akik 1938 és 1945 között károsultak - s ezek között bizony jócskán vannak zsidók -, ismét csak várhatnak. Szauter Rudolf barátunk azt mondta: a zsidóság kártérítése ügyében nincs minden szál elvarrva. Szeretném föltárni, hogyan is néz ki voltaképpen ez a kérdés. Bizonyára mindenki tudja, hogy a párizsi békeszerződésben a magyar állam - az akkori magyar állam, amely jogutódjának tartja magát a mai magyar Kormány - kötelezettséget vállalt a 27. cikkely aláírásával, s ezt törvényerőre emelte az 1946-os XXV. számú törvényben. Eszerint a második világháború alatt a zsidó áldozatok ingó és ingatlan vagyonára a magyar állam nem tarthat igényt. Mi történt azonban voltaképpen? Ennek a törvénynek - mind a magyar törvénynek, mind a párizsi békeszerződésnek - a megvalósítására soha nem került sor, sőt ennek a kijátszása következett be. Nagyon furcsa, és nagyon rafinált módon. Megalakították annak idején az elhagyott javak kormánybizottságát, amely átalakult, be nem jelentett módon, az ötvenes években - így nevezték - Zsidó Helyreállítási Alappá. Ennek a Zsidó Helyreállítási Alapnak a teljes iratanyaga - egy szobányi iratanyag - az Állami Egyházügyi Hivatal birtokába került, és ott kezelték titkosan, sok más egyéb titkos anyaggal. Itt 337 ezer elhagyott ingatlanról volt szó országszerte. Ezek az iratok átkerültek - az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnésével - a Művelődési Minisztériumba. Az iratokba még Glatz miniszter úr idején a hitközség vezetősége betekintést kívánt nyerni, illetve kérte, hogy ezeket megkaphassa; mindmáig nem kapta meg. Előkerült viszont az utóbbi időben egy betétkönyv. A betétkönyv 670 ezer forintot tartalmaz. Hogy mennyi volt korábban, azt nem lehet tudni, és azt sem, hogy mikor kezdődött el, mert ez a betétkönyv 1982-ből datált, az átvezetés körülményeiről semmit nem lehet tudni. Annyit tudunk, hogy két évvel ezelőtt valaki, ismeretlen személy, kétmillió forintot kiemelt belőle, négy évvel ezelőtt mintegy négymillió forintot ugyancsak ismeretlen személy emelt ki belőle. Semmit nem lehet tudni róla. A Magyar Zsidó Levéltár hivatalos emberei kérték a betekintést, kérték az iratanyagok átutalását - semmi nem történt meg. Az utóbbi időben megalakult a Magyar Holocaust Áldozatok Szövetsége elnevezésű szervezet, amelyet a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, továbbá a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és egy harmadik szervezet, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete hozott létre. Ez a szervezet is próbált hozzájutni az anyaghoz, teljesen eredménytelenül. Tudjuk, hogy ingóságok is voltak, és hogy az aranyvonat a csendőrség átvételi elismervényeivel jött létre. Ezek az értékek - tehát ez a bizonyos legendás aranyvonat - azokból a tárgyakból jöttek létre, amelyeket szegény deportált zsidóktól vettek el Magyarországon. Ezeket az osztrák állam a háború után visszaadta a magyar államnak. Nem lehet tudni pontosan, hogy mennyit, mit, mi lett a sorsa. Azt beszélik, hogy a Magyar Nemzeti Bank aranykészletének 87,2a ebből jött létre. Folytathatnám a sort, mindenesetre meg kell állapítani, hogy ismeretlen dolgok vannak. Nincsenek feltárva ezek az ügyek. Ahogy Szauter Rudolf mondta: nincsen minden szál elvarrva. Vannak olyan témák, amelyek alapján vitatják az egész kérdés fölvetését, mindenekelőtt az időrendi sorrend kérdésében, hogy előbb kéne megtárgyalni azokat a kérdéseket, amelyek a napirenden vannak, az elmúlt rendszer áldozataival kellene foglalkozni, majd azután később - "Várj, madár, várj", - később mások is sorra kerülnek, úgy mint a magyarországi németek ügye vagy a zsidók és egyéb deportáltak kérdése. Ez sajnos nem fogadható el, ez az elv, hiszen az idő sürget. Olyan emberekről van szó ebben az esetben, akik ma már igen idősek, a legfiatalabb is betöltötte a 70. évét, és minden perc fontos, minden perc emberéletek ügyében dönt, amely perc a halasztást célozza. A második téma, amit mondanak, hogy: kérem, ezek az emberek jóvátételt kaptak annak idején még a nyugatnémet kormánytól. Az igazság az, hogy 1963-tól 1971-ig valóban megindult egy jóvátétel. Ezt a jóvátételt azonban a magyar állam kapta, százmillió márkát összesen, amely összeget azért fizetett az akkori nyugatnémet állam, mert kint Németországban, a táborban elvett javakat akarta ellensúlyozni ezzel. Ezt az összeget azonban nem kapták meg az áldozatok, a legtöbb 13 000 forint volt, amit saját jogon kaptak meg. Azután, amikor úgynevezett maradék összegek voltak, 6 és félezer forintot osztottak szét személyenként azok között, akik egyáltalán jelentkeztek. Voltak persze más kérdések is, mint például azok a szerencsétlenek, akik egyáltalán életben maradtak, akiken kísérleteket végeztek, úgynevezett álorvosi kísérleteket. Ezeket 1966 őszétől kezdték feltárni és 1970 tavaszáig folytatták le a vizsgálatot. Az ő jogcímükön a magyar állam kapott mintegy 8 és félmillió márkát, amely összeget azonban a magyar állam - úgy hírlik - nem márkában kért, hanem fekete Mercedesekben. Az orvosi kísérletek áldozatainak összegében, azokban a fekete Mercedesekben utaztak az elvtársak, netán a mai urak is. Ezek az összegek tehát nem teljesen elvarrt jóvátételek. Van egy másik téma is, hogy itt nagyon sok minden találkozik egymással, úgymint jog, politika, gazdaság, erkölcs. Valóban így van, de ha a jogot nézzük csupán, azt kell mondani, hogy ez a sajátos diszkrimináció, hogy a korábban károsultakat kizárják a jóvátétel kérdéséből, ez a jogi keret szűkítését jelenti, egyfajta jogfosztást, amelyet semmilyen jogállam nem engedhet meg magának, nem beszélve arról, hogy egyéb jogszabályoknak is, amelyek korábban kártalanítást mondtak ki, most visszamenőleg nem lehet jogszűkítést gyakorolni. Politikának is lehet nevezni, és nagyon fontos politikai kérdés ez, ha valóban nemzeti konszenzust érnénk el vele, ahogy többen említették, de - mint látjuk ennek a vitának a vetületéből - épp ez nem lehet célja senkinek. Végül, lehet gazdasági kérdésnek is tekinteni, de csak akkor, ha összekapcsolódik a privatizációval, ha valóban megindul egy gazdasági felélénkülés a kárpótlási jegyek révén, de tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen eddig, az eltelt másfél esztendőben a magyar gazdaságban mindössze az állami vagyon 1a került privatizációba, legfeljebb még egyszer annyi külföldi kézbe. Tehát semmiképpen sem helyes ezt gazdasági kérdésként megoldani. És legvégül, az erkölcsi vetület: hogyan léphetünk fel erkölcsi alapon, ha jogfosztást akarunk elvégezni? Ez egyszerűen lehetetlen. Tiszta lappal kéne indulnunk a magyar történelemben, és ez a tiszta lap nem épülhet jogfosztásra, nem épülhet a még életben lévő szerencsétlenek újabb megzsarolására. Köszönöm szépen. (Taps.)