Vitányi Iván (MSZP)
VITÁNYI IVÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A Szocialista Párt nem jelentette ki ugyan, hogy nem kíván részt venni a részletes vitában, de valóban, nem kívánunk belebocsátkozni részletes kérdésekbe. Ezért arra kényszerülünk, hogy a szavazás előtt, összefoglalóan, még egyszer megismételjük álláspontunkat. A kárpótlási törvény döntéshez közeledik, és ezzel a jelen Országgyűlés története is egyik kritikus pontjához. Fontos és irányjelző része ez a javaslat és ez a döntés a privatizáció egyszeri és megismételhetetlen folyamatának. A döntés akármi is lesz, minden bizonnyal jelentősen befolyásolni fogja a gazdaság megújulásának egész folyamatát. A törvénytervezetekben, az ellenjavaslatokban és a vitában ugyanis szerfelett éles formában jelentkeznek azok az ellentmondások, amelyek más ügyek tárgyalásánál sokszor rejtve maradtak. Az ellentmondást az adja, hogy két, minden szempontból megalapozott, a maga logikája szerint tiszta igazság áll egymással szemben. Az egyik azt mondja, hogy mivel a tulajdon szent, és mivel ha akárki - még ha az állam is - megsértette, elégtételt kell szolgáltatni: a tulajdont vissza kell adni. Illetve ezen a nagy igazságon belül két részigazság is áll egymással szemben. Az egyik, amely a törvényjavaslatban konkrétan, ebben a formában nem szerepel, de szellemében ott van, hogy a tulajdont változatlanul vissza kell adni, és csak akkor szabad ettől elállni, ha valami okból teljességgel lehetetlen. A másik kárpótlást kíván adni, ami szűkítést jelent, ugyanakkor egyben szélesítést is, mert lehetőség nyílik a kárpótlásban részesülők körének kiterjesztésére. Szinte korlátlan lehetősége a kiterjesztésnek, mivel csaknem mindenki szenvedett valami kárt: a tulajdonos mint tulajdonos, a paraszt mint paraszt, a bérmunkás mint bérmunkás, a tisztviselő mint tisztviselő és az értelmiségi mint értelmiségi. Az igazságnak ezzel a csokrával szemben egy másik, markáns igazság áll, amelyet a FIDESZ-nek volt erkölcsi bátorsága kimondani. Nem akarom megismételni érveiket - a magamét teszem hozzá. Az elutasító válaszban a kérdés jogi igazsága mellett megjelenik a történelmi igazság. A kérdés, amely túlnő a kárpótlási vitán, így hangzik: mikor és mennyire lehet visszaforgatni a történelmet? Különösen időszerű kérdés ez az olyan időszakban, mint a miénk, amikor egy megelőző korszak radikális, ám elkövetői által forradalminak hitt változásai végképp zsákutcába vitték a gazdaságot. Mit kell ilyenkor tenni? Hátat kell-e fordítani, és vissza kell-e térni az elágazáshoz, ahol utat tévesztettünk, vagy úgy kell tekinteni, hogy megtörtént, ami megtörtént, és feltöretlen úton, rögös és sokban ismeretlen talajon, de az adott helyről egyenesen előrehaladva, tehát mielőbbi erőteljes és következetes privatizációval, de reprivatizáció nélkül kell visszacsatlakozni a fejlődés útvonalához. Ha a történelmet faggatjuk, szofisztikált képet kapunk. A nagy, felforgató revolúciók utáni restaurációkban jöttek olyanok, akik valóban vissza akartak térni az elágazáshoz, és abban a hitben voltak, hogy meg is teszik. Később azonban rendre kiderült, hogy nem ugyanoda érkeztek vissza. Politikailag még igen, de gazdaságilag ez jobbára lehetetlennek bizonyult. A francia forradalom, majd Napóleon bukása után polgár-királyság következett. Ha azt akarjuk mondani, hogy a történelem 1949 óta is úgy ment előre, mint az úthenger, nem mondanánk újat, mert a történelemnek mindig ez a szokása. Sokan úgy látják, hogy keresztül is ment rajtunk, ám ugyanakkor tovább is taszított, előre is lökött bennünket - ha nem is éppen az optimális módon. Változások sora következett be, amelyek átalakítottak embert, földet, gépet. A változások egy része olyan volt, amelyeknek bármilyen fejlődés keretében be kellett volna következniük. A +49-es kisparaszti mezőgazdasági szerkezet például semmi körülmények között sem lett volna tartható. Nem térhetünk tehát vissza a +45- ös, +47-es vagy +49-es gazdasági és tulajdonszerkezethez, mert annak az elmúlt negyven évben akkor is gyökeresen át kellett volna alakulnia, ha hazánk nem kerül a Szovjetunió fennhatósága alá. Mindazonáltal a Szocialista Párt abból indult ki, hogy mindkét felfogásnak megvan a maga létjogosultsága. Emberek milliói szenvedtek kárt - akár mert elvették tulajdonukat, akár mert elvették munkájuk ellenértékét, akár mert megakadályozták lehetőségeik megvalósítását. De mert ez az igazság nem feltétlen, meg kell keresni az ésszerű kompromisszumot, mely kárpótlást nyújt anélkül, hogy pótolhatatlan kárt okozna. Ezért a Szocialista Párt első felszólalójaként Nyers Rezső nyilvánosságra hozta a párt fenntartásait és feltételeit, amit más hozzászólók is megismételtek, nevezetesen hármat. 1) A kárpótlás ne rójon elviselhetetlen terhet a lakosságra, mert új kárvallottakat teremtünk azokból, akik nem tehettek semmit. 2) Ne zilálja szét a mezőgazdaságot. 3) Ne csak a tulajdonosok, hanem a munkavállalók is kapjanak belőle, mivel a mai nemzeti vagyon jelentős részét ők teremtették meg. Mindez együtt a lakosság nagyobb részének erkölcsi és anyagi védelmét is jelenti. Az emberek milliói, a rendszertől függetlenül, az elmúlt évtizedekben is tisztességesen és szorgalmasan dolgoztak. Az általuk létrehozott értéket ha eladják, megilleti őket a részesedés. Úgyszintén kárpótlás illeti a mi véleményünk szerint is azokat, akiket +49 előtt ért a törvénytelenség - akár a Horthy-korszakban, mint a zsidótörvények által, akár a második köztársaságban, mint a németek dolgában -, valamint azokat, akik '49 előtt és után nem tulajdonukat, de személyi szabadságukat vesztették. A vita eddigi menete azt bizonyította számunkra, hogy a feltételek nem teljesültek, a kompromisszum nem lehetséges. A három kormányzópárt egyeztetett módosító javaslata ezt újfent világossá tette. Valójában az a véleményünk, hogy itt voltaképpen nem is a lényegi kompromisszum megteremtéséért folyt a parlamenti harc, hanem egy másik részleges kompromisszumért. A jogi érvek, az emberiességre, az igazságosságra és a népre hivatkozó eszmefuttatások mögött egy közvetlen hatalmi kormányzati kérdés állt, két koalíciós párt nászának vagy válóperének voltunk tanúi. Az volt a tét, hogy vajon megmaradnak egy ágyban, egy asztalnál, vagy mindkettőtől szétválnak. (Elnök közbeszólása: Megkérem Vitányi Ivánt, legyen tekintettel arra, hogy a részletes vitát folytatjuk. - Jobb oldalon taps. - Közbeszólások: Úgy van.) Sajnálattal kell megállapítani, hogy ekkora horderejű kérdés, mely egész jövőnket befolyásolja, ilyenképpen kormányzati hatalmi ügynek lett közvetlenül alávetve. A kétféle igazság között tehát nem jött létre kompromisszum, választani kell közöttük. Az MSZP-frakciónak az a határozott véleménye és meggyőződése, hogy a történelmi igazság az erősebb, mellette kell dönteni. A vita bebizonyította, hogy a kárpótlási törvény elfogadása egy túlságosan szűk rétegen túl senkinek sem jó. Nem jó, csalódást fog okozni azoknak, akik kapják, mert tulajdonuk helyett egy kisebb értékű papírt kapnak a kezükbe, amelyet további elértéktelenedés fenyeget, és nem jó azoknak, akik adják, mert súlyos terheket ró azokra a rétegekre, akik amúgy is vállukon hordják az ország terhét. Mindez nem javítja a társadalmi igazságosság szintjét, hanem rontja. Sokan úgy beszélnek a 49-es tulajdonosokról, mint az elmúlt negyven év egyértelmű kárvallottairól. Szociológiai vizsgálódások tucatjai bizonyították azonban, hogy ennek a rétegnek még tulajdona elvétele után is jobb lehetőségei voltak, mint másoknak. Rendelkezett ugyanis azzal a kulturális és politikai kapcsolatokban megnyilvánuló tőkével, mely az érvényesülésben nem kevésbé fontos az anyagi tőkénél. A régi tulajdonosi réteg, köztük a 45 előtti uralkodó osztály és a tehetős parasztság (zaj) gyermekei változatlanul nagyobb számban kerültek az egyetemekre, az ipari és tsz-vezetőségekbe, az értelmiség soraiba, majd az úgynevezett második gazdaságba, mint az egykori kisparasztok, segédmunkások, kistisztviselők leszármazottjai. Sajátos helyzet alakult. Azok a képviselőtársaim, akik tiszteletre méltó pátosszal védelmeztek egy réteget, akik elvesztették tulajdonukat, és szólnak egy másik ellen, akik úgymond a Kádár-rezsimben is talpon tudtak maradni, nem vették észre, hogy a kettő lényegében ugyanaz. A kárpótlási törvény jegyében majd sapkát cserélnek, átmentésük új útja nyílik meg, amit én, már mint az átmentést nem kifogásolom, mivel gazdaságilag igen aktív tehetséges rétegről van szó, csak éppen a megoldás e módját tartom egyszerűen feleslegesnek. Valójában tehát annak adatik majd, akinek van, akinek pedig nincs, attól elvétetik, amije van. Hol van hát az igazság, ha van igazság? Ha igaz az, amit valamennyien vallunk, hogy a sztálini abszolutizmus egész gazdasági fejlődésünket korlátozza, hogy valóra váltsák azokat a lehetőségeket, amelyeket helyzetük, korábbi fejlődésük már kitermelt, akkor valóban ugyanolyan kárvallott az egyetemi tanár, a köznevelés pedagógusa, a mérnök, a munkás, a tisztviselő, a mezőgazdasági dolgozó. (Zaj, közbeszólások: Ez obstrukció! - Az elnök közbeszólása: Egyfelől megkérem képviselőtársaimat, hogy engedjék a szónokot beszélni, másfelől megkérem a szónokot, hogy a részletes tárgyalás menetéhez illeszkedjék.) Mindjárt befejezem, egyébiránt mások is kitértek általános kérdésekre. Az igazság tehát amellett szólna, hogy mindenki kapjon kárpótlást. Ez azonban egyrészt megvalósíthatatlan, másrészt a mindenki számára nyújtott kárpótlás szükségszerűen saját ellentétébe fordul. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mindenki senkivel lesz egyenlő, az egész társadalmat pedig nem kárpótlási jeggyel, hanem a gazdaság felvirágoztatásával lehet és kell kárpótolni. Ha ezek után az igazságot makacsul keresve mégis meg akarjuk jelölni azt a szűkebb réteget, amelyet kárpótlás illet, egyetlen réteget jelölhetünk meg, az öregeket, nyugdíjasokat. Ők mindenképpen kárvallottak, mert a kárvallás idején ők voltak az első sorban, őket érte a legtöbb sérelem, az ő életük roppant össze leginkább, és most, ahogy a gazdasági helyzetről szóló jelentéseket nézzük, még ígérni sem ígéri nekik senki, hogy a helyzet az ő életükben lényegesen javulni fog. A még munkaképes rétegek számára lehet perspektíva, és rajtuk is múlik, hogy mennyi valósul meg belőle, de az idősebb nemzedékek, akik már a legtöbbet vesztették, nem kaphatnak semmit. Ezért, ha az igazságosság elvét akarja a tisztelt Országgyűlés alkalmazni, egyet még tehet, ha ugyanakkora összeget, melyet a kárpótlási jegyekre akar fordítani, a nyugdíjasok helyzetének a gyökeres rendezésére használja fel. Mindezek alapján megismétlem a Szocialista Párt álláspontját (zaj), jelen formájában a kárpótlási törvény elfogadása véleményünk szerint pótolhatatlan kárt okoz, ezért a frakció a törvényjavaslat elfogadását nem tudja támogatni, hanem meggyőződése szerint ellene fog szavazni. (Bal oldalon taps.)