Kóródi Mária (SZDSZ)
DR. KÓRÓDI MÁRIA (SZDSZ): Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A Magyar Demokrata Fórum vezérszónokával teljesen egybeesik a véleményünk akkor, amikor azt mondjuk, hogy nagy jelentőségű törvényjavaslat tárgyalását kezdte meg ma az Országgyűlés. Történelmi tapasztalat ugyanis, hogy a rendkívüli társadalmi változások szükségszerű velejárója, közvetett vagy közvetlen célja a tulajdonviszonyok megváltoztatása, a társadalomban fellelhető javak valamilyen koncepció szerinti újraelosztása. Hogy a várt és meghirdetett társadalmi átalakulás, rendszerváltás milyen módon megy végbe, erre nézve meghatározó, hogy milyen tulajdoni újraelosztási törvényeket alkotunk. Amikor a 80-as évek második felében egyre többen fordultunk szembe, fordultak szembe a rajtunk uralkodó állampárti hatalommal, egyre többen tömörültek a másként gondolkodók táborába vagy kerestek kapcsolatot az ellenzéki szerveződésekkel, ennek oka főként az volt, hogy nem akartunk tovább olyan országban élni, amilyenben addig éltünk. Ha nem is mindig definiáltuk pontosan, milyen lenne az általunk kívánt ország, egyet mindenképpen tudtunk; olyan, amelyben otthon vagyunk és itthon vagyunk valamennyien. Tudtuk, ehhez le kell bontani mindent, amiben az akkori állampárt túlburjánzott, az állampárti intézmények szövevényes rendszerét és a monolitikus állami tulajdont. Azt gondolom, akkor még abban is egyetértettünk, Hölgyeim és Uraim, üljünk most bármelyik oldalán a Háznak, hogy az újraelosztást úgy kell majd végrehajtani, hogy ne tegyen bennünket ismét kiszolgáltatottá, hogy szabadságunk legyen, ne csak a szólásra, hanem az új élettér megteremtésére is. Most mégis születnek, kerülnek a Ház elé olyan tulajdoni törvények, amelyek a társadalom jelentős rétegeit kiszolgáltatottá teszik. A kárpótlási törvény azokat, akiket csak alkotó gondolataiktól, munkájuk értékétől fosztottak meg és nem valamikori tulajdonuktól. Az egyházi törvény esetleg azokat, akik világnézetileg semlegesek maradtak, és hitték, hogy végre elérkezett az az idő, amikor megszabadultak az erőszakos állami ideológiától. A most tárgyalt törvény pedig kiszolgáltatottá tesz valamennyiünket, mert kiszolgáltatottá teszi az ország természetes életterét, az emberek lakóhelyét, a civil társadalom mozgási körét - a helyi önkormányzatokat. Nagy figyelemmel hallgattam miniszter úr expozéját, és örömmel hallottam, hogy ezen a törvényjavaslaton túl születnek majd újabb olyan törvények, amelyek önkormányzati tulajdont adnak át. Ez egy kicsit ellentmond ugyan e törvény indoklásában foglaltaknak, hiszen ez a törvény azt írja, hogy ezzel a törvénnyel végbemegy az önkormányzatok tulajdonának kialakítása. Másrészt olyan ígéreteket már sokszor kaptunk az önkormányzatok vonatkozásában - például az önkormányzati törvény idején -, hogy november 30-ára megkapják a tulajdonukat. Azóta sem kapták meg igazából. Miniszter úr azt is mondta, hogy ennek a törvényjavaslatnak az érdekszövetségekkel való egyeztetésekor csak azokat az érdekszövetségi álláspontokat nem vették figyelembe, amelyek szélsőségeket tartalmaztak. Az önkormányzati bizottság vitájában az érdekszövetségek álláspontja, számomra legalábbis, másmilyennek tűnt. Olyannak, hogy ők is elfogadják azokat a kijelentéseket, amelyeket a törvényjavaslattal kapcsolatban magam, frakcióm nevében kívánok megtenni. Ez a törvény alkalmatlan az önkormányzatok tényleges szabadságának megteremtésére, az önkormányzatiság valódi kibontakoztatására. Ez a törvény kizárja a helyi közösségeket a gazdasági válság problémáinak kezeléséből, miközben a válság összes negatívumát és elviselendő terhét helyi közösségekre hárítja. Ez a törvény nem az állami tulajdont bontja le, hanem az önkormányzati tulajdont vonja el. Ez a törvény bonyolult, nehezen érthető megfogalmazásaival mintegy leplezni próbálja, hogy az előterjesztőknek kényelmetlen ma már néhány alkotmányos elvet és az önkormányzati törvényben megfogalmazott tételes rendelkezést betartani. 1990 nyarán Horváth Balázs akkori belügyminiszter még azt mondta: az önkormányzati törvényt előterjesztő Kormány a szabadság kormánya akar lenni. Azóta sok példával igazolható, igen szűken értelmezi a Kormány - szabadon választott Parlamentünk első felelős kormánya - ezt a szabadságot. Legalábbis az önkormányzatokra nézve. Tudjuk, nagyon keveset ér annak a gazdagság, akit börtönben tartanak. De a tétel fordítva is igaz: nincs igazi szabadság ott, ahol nincsenek ennek szilárd anyagi alapjai. Maga a nemzeti megújhodás programja is így fogalmaz: az új önkormányzatok alappillére tulajdonosi mivoltuk elismerése. Ez a program még ígéretet tesz arra, hogy az állami tulajdon lebontásában olyan vagyonhoz juttatja az önkormányzatokat, mely vagyonnal növelhetik a települések megtartó erejét, mely vagyon lehetővé teszi a gazdasági fejlődést, az életkörülmények javítását, a helyi gazdasági és emberi erőforrások önálló célszerű felhasználását. Mi maradt mára az ígéretekből? Kárpótlási jegyek kötelező elfogadásával terhelt lakóházak, iskolák, óvodák, kórházak - ha nem voltak valamikor egyházi tulajdonban -, néhány beépítetlen földterület vállalati adóssággal terhelten, nyereséget nem hozó közművállalatok az elavult, korszerűtlen közműhálózattal. Mindez tetézve olyan költségvetési elosztással, amely a tényleges működési feltételeket sem, nemhogy a fejlesztéseket fedezni tudná. Ennyi az önkormányzatok szabadsága akkor, amikor a mélyülő gazdasági válság miatt egyre nehezebben elviselhetőek a hétköznapok. Ennyiből kellene a közszolgáltatásokat elviselhető módon megszervezni, a feszültségek levezetésében felelősséget vállalni. Amikor egy ország válságban van, a kormányzó erő kétféle út között választhat. Választhatja az erős, központilag irányított válságkezelést, a szűk körben hozott döntések társadalomra kényszerítését. De választhatna egy másik megoldást is, amikor a rendelkezésre álló erőforrások széles körét átadja az önkormányzatoknak, hogy azok a lakosság által kívánt vagy elfogadott racionalitással reagáljanak a válság kihívásaira. Ha nem ezt választja, a kormányzó erő előbb-utóbb magára marad és a társadalom szembefordul vele. Éppen ezért azt gondolom, hogy ma az önkormányzatok vállalkozói vagyonhoz juttatása nem öncél lenne, hanem az egyetlen esély arra, hogy az ország települései, azaz maga az ország túlélje a válságot. Önkormányzataink azonban igazi hasznot hozó, befektethető vagyont nem kapnak. Pedig a ma még alanytalan állami tulajdon bizonyos körének önkormányzatiasítása garancia lehet arra, hogy a jó gazda gondosságával óvják és gyarapítsák az ő és a közösség vagyonát. Ez egy idézet volt. Ez ha nem is szép, de igaz mondat. Ezt a mondatot 1990 nyarán az önkormányzati törvényt előterjesztő belügyminiszter mondta. Ő azóta tárca nélküli miniszter lett, az alanytalan állami tulajdon alanya pedig különféle kormányzati, tárca- és lobbyérdekek hű kiszolgálója. (Taps a bal oldalon.) Olyannyira hű és olyannyira kiszolgáló, hogy ezen érdekek érvényesítésétől akkor sem húzódik vissza, ha nyilvánvaló, hogy amit és ahogyan el akar érni, az az Alkotmány vagy az önkormányzati törvény rendelkezéseibe ütközik. Az egyre-másra szaporodó dekoncentrált államigazgatási szervek, a köztársasági megbízotti hivatalok, a világkiállítást rendezők olyan tulajdoni körökre is igényt tartanak - akár visszaállamosítás útján is -, mely tulajdonok már szeptember 30-án az önkormányzatokhoz kerültek. Mindez persze talán érthető is, hiszen ha az a cél, hogy az ezer hivatal országát építsük fel, semmi sem lehet elég drága e cél elérése érdekében. Ha pedig nem szeretjük mégsem annyira a hivatalokat, talán örülhetünk is annak a törvényi rendelkezésnek, hogy a vagyonátadó bizottságok mellett mégsem állítunk fel új hivatalt. Az ügyiratok kezelését, nyilvántartását elvégeztetjük a köztársasági megbízotti hivatalokkal. Örülhetnénk, ha nem tudnánk, hogy a vagyonátadó bizottság ugyanúgy, mint a köztársasági megbízotti hivatal, a Belügyminisztériumhoz közel álló szerv. Örülhetnénk, ha nem tudnánk, hogy az információk birtokában a vagyonátadási döntések meghozatalára gyakorolható nyomással a gondoskodó állam ismét nyomasztó fölénnyel telepedhet rá önkormányzatainkra. Így azonban már annak sem tudunk igazán örülni, hogy a vagyonátadó bizottság döntése ellen először a belügyminiszterhez lehet fellebbezni. Mindezekből is látható, hogy az önkormányzat mint korábban önálló tulajdonlásra képtelen államosított szerv sem alakulásakor, sem most nem kap igazi esélyegyenlőséget. Összességében megállapíthatjuk, hogy ez a törvényjavaslat nem alkalmas stabil önkormányzati tulajdon létrehozására. Az önkormányzati törvény szellemét és tételes rendelkezéseit nem vette figyelembe, és az Alkotmány rendelkezéseivel nehezen összeegyeztethető megoldásokat is tartalmaz. Nemcsak hogy nem teremti meg az önkormányzatok működésének tényleges lehetőségét, de az eddigi lehetőségeket is szűkíti, és tovább erősíti a kormányzati hatalom centralizáló, az önkormányzatokra rátelepedő tendenciáit. Már most szeretném jelezni, hogy frakcióm álláspontja szerint ez a törvényjavaslat oly mértékben módosítja az önkormányzati törvény 107. §-át, az abban foglalt rendelkezéseket, hogy megítélésünk szerint - néhány eljárási kérdéstől eltekintve - a kétharmados törvények sorába tartozik. Ezekre a kérdésekre a törvényjavaslat részleteivel foglalkozó felszólalásainkban visszatérünk. Befejezésül engedjék meg, hogy ismét a nemzeti megújhodás programjából idézzek egy gondolatot. Az önkormányzatiság a Kormánytól is módszert és stílusváltást igényel. A központi irányítás mindenhatóságának eddigi szemléletét az igazgatás emberi, anyagi és szervezeti feltételei megteremtésével, a döntési szabadság tiszteletben tartásával kell felváltani. Mindannyiunk érdekében csak azt kívánom: így legyen. (Taps a bal oldalon.)