Szigethy István (SZDSZ)

1991. május 19.

DR. SZIGETHY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslatnak egy olyan kérdésével kívánok foglalkozni, amely megvalósulása esetén a munkaügyi bíróságok összeomlásával fenyeget, és amely valamennyi munkavállaló jogbiztonságát veszélyezteti. Miről van szó? A törvényjavaslat dzsungelében elég nehéz megtalálni a polgári perrendtartás egyik rendelkezésének módosítását a 48. szakasz alatt. Mit tartalmaz ez? Az olyan munkáltatónál felmerült munkaügyi vitában, amelynél munkaügyi döntőbizottság nem alakítható, a jogosult közvetlenül fordulhat keresettel a munkaügyi bírósághoz. Az indokolásnak az egyébként teljesen reális problémafelvetést tartalmazó része a következő: a gazdasági társaságok, kisvállalkozások számának növekedésével, továbbá azon munkáltatóknál, ahol a szakszervezet, munkahelyi szervek hiányában munkaügyi döntőbizottság nem alakítható, a munakügyi viták számának növekedése a fővárosi-megyei önkormányzatok mellett működő munkaügyi döntőbizottságok ügyforgalmát oly mértékben megnövelte, hogy az önkormányzatok dolgozóinak munkaügyi vitáját intéző döntőbizottságokhoz a továbbiakban e tömeges munkaügyi vitás ügyek intézése nem utalható. Az általános vitában foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy az Alkotmány 57. szakasz első bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy az eljárási jogok is egyenlőek. Nem lehet olyan törvényt meghozni, amely szerint valaki egyfokú bírósági perorvoslatban részesülhet vagy kétfokúban. Kétféle eljárás attól a véletlentől függően, hogy van-e az adott munkahelyen döntőbizottság vagy nincs, az Alkotmány megsértése nélkül nem rendelhető el. Sokkal lényegesebb azonban ennek a tényleges hatása. Nyilvánvaló, az Alkotmányra mindenkinek oda kell figyelnie, azonban az adott javaslat hatásában rendkívüli veszélyeket hordoz magában. Nemrégiben Palkovics Imre drámai erejű felszólalásában ecsetelte a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetét. Az ő felszólalásának lényegi része az volt, hogy a szakszervezetek, a munkavállalói érdekvédelemnek a jelenlegi, meglehetősen kaotikus állapota mellett, nem képesek ellátni a megfelelően hatékony érdekvédelmet. Ez így igaz. Ezen túlmenően azonban mi a tényleges helyzet még? A gazdasági átalakulással, a növekvő munkanélküliséggel, az inflációval, egyéb körülmények mellett is, a munkavállalók meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Ehhez járul az is, hogy bizonyos direkt politikai hatások is érvényesülhetnek. Nemrégiben olvastam Kónya Imrének az egyik nyilatkozatát a Magyar Hírlap május 8-ai számában, amelyben többek között ezt kifogásolja: "Manapság már azt kell hallanom, hogy MDF-tagokat elbocsátanak munkahelyükről", mégpedig a következő kísérőszöveggel: "Menj a kormányodhoz!" Hasonló példákat, azt hiszem, minden pártból lehetne felhozni. Tény, hogy a tavaly kellő előkészítés nélkül lebonyolított munkahelyi választások azzal az eredménnyel jártak, hogy a korábbi vállalatvezetőknek mintegy 80át újjáválasztották. Én nem vonom kétségbe, hogy e vállalatvezetők között feltétlenül vannak rátermett menedzserek, kitűnő szakemberek, azonban nehéz elképzelni, hogy ebbe a 80ba ne kerülhettek volna be olyan pártállami kedvezményezettek, akik ezzel a választással megerősítve érzik akkori, korábbi helyzetüket. A munkavállalók a jelenlegi helyzetben rendkívül kiszolgáltatottak. Az új szakszervezeti kezdemények kezdeményezőivel szemben időnként egészen drasztikus eszközökkel lépnek föl. Ismerek olyan vállalatot, ahol a független szakszervezetet szervezőket egyszerre rúgták ki az állásukból. A Szabad Demokraták Szövetségének munkavállalói tagozata mikor megalakult, a sajtótájékoztatón a különböző munkavállalói érdekvédelmi szervezetektől a legkülönbözőbb hasonló jellegű panaszokat mondták el az ország minden sarkából. Ebben a helyzetben, amikor a munkavállalói érdekvédelem normális rendszere nem működik elég hatékonyan, fokozottan megnő a jelentősége a munkajognak, fokozottan megnő a jelentősége annak, hogy az időnként magára hagyott munkavállaló tudja érvényesíteni a jogait, azaz: a munkaügyi bíróságok a megfelelő tevékenységet ki tudják fejteni. Az előterjesztett törvényjavaslat ezt fenyegeti. Nem vitásan reális problémát vet fel. Ezt a problémát azonban nemcsak az alkotmánysértés miatt nem lehet ezen a módon megoldani, hanem azért sem, mert ilyen munkaterhet a munkaügyi bíróságok jelenleg nem tudnak elbírni. Amikor a kérdés bizottsági vitájában a Minisztérium illetékes képviselőit megkérdeztem, milyen előkészítése volt ennek a törvényjavaslatnak, akkor a válasz hozzávetőlegesen annyiban merült ki, hogy a munkaügyi bíróságok vezetői - ha nem is tetszett nekik különösebben ez a kérdés - azt mondták, hogy ezt is meg kell oldani valahogyan. Úgy gondolom, egy ilyen jelentőségű kérdést, ilyen előkészítettség mellett nem lehet a Parlament elé tárni. Az elmúlt évi igazságügyi statisztikák alapján elkészítettem néhány számítást. Szeretném hangsúlyozni, hogy az Igazságügyi Minisztériumnak a képviselők számára elkészített tájékoztatója szerint egy bíró, intenzív munkával, havonta átlagosan 25-30 ügyet tud befejezni. A munkaügyi bíróságok 1990-ben 19 664 ügyet fejeztek be. Ez azt jelenti, hogy évente 308, havonta 26 ügyet voltak képesek ellátni - a korábbi feltételek mellett. A minisztériumi összefoglaló szerint a teljesítőképességük határán voltak. Ehhez képest hozzá kell fűznöm a következőket. Az elmúlt évben az áthúzódó ügyek száma, a restancia, egy év alatt 1295-tel, 17kal nőtt. Ezen belül két nagyon kritikus ügyszakban, a fegyelmi ügyeknél 44kal, a munkaviszony megszűnése miatt indult ügyekben 102kal nőtt a munkaügyi bíróságoknak ez az áthúzódó hátraléka. Jelenleg, a statisztikák szerint, a munkaviszony megszűnése miatt indult ügyeknek 7,7a, a fegyelmi ügyeknek 9,5a húzódik át hat hónapon túlra. Már ez is hoszszú idő, azonban azt mutatja, hogy az ügyeknek több mint 90át eddig fél éven belül be tudták fejezni a bíróságok. Hogyha a bíróságok ezt a terhelést, amit a törvényjavaslat tartalmaz, megkapják, akkor ez magyarul azt jelenti: reális a veszély, hogy valamennyi ügyben - az eddig gyorsan befejezett ügyekben is - annyira el fog húzódni az eljárás, hogy az egzisztenciájukban fenyegetett munkavállalók nem is fognak jogorvoslathoz fordulni, mert reménytelenné válik. Mi a megoldás? A Kormány által felvetett javaslat semmiképpen nem az. Nemcsak az alkotmánysértés miatt nem, hanem azért sem, mert a munkaügyi bíróságok egészen egyszerűen nem képesek ellátni ezt a terhelést. Nem képesek ellátni azért sem, mert a döntőbizottsági ügyek - akik ismerik kicsit a munkajogot - messzemenően munkaigényesebbek, mint a munkaügyi bírósági tárgyalások. A tanúk meghallgatása általában döntőbizottságok előtt történik, néha többnapos döntőbizottsági tárgyalásról a munkaügyi bíróság egy-két órán belül határoz. Nemcsak az ügyek száma növekedne meg, hanem az egy ügyre szükséges munkaóra is rendkívüli mértékben megnőne. Amikor a bizottsági ülésen a Minisztérium képviselőitől megismertem a kodifikációs problémát, kétféle javaslatot terjesztettem elő nekik, még azon az ülésen. Mind a két javaslat olyan jellegű, hogy nem kíván törvényi szabályozást, hiszen a munkaügyi döntőbizottságok eljárását jelenleg is rendelet szabályozza. A két eljárás közül az egyik a jelenlegi közös döntőbizottságok tevékenységének egy kissé módosított továbbvitelét jelentené - amire az egyik fővárosi kerületben már van példa -, a másik javaslat pedig az önkormányzatoktól független, viszonylag kis költséghatással megoldható szervezetet jelent. Mind a két javaslatot elfogadhatónak tartotta a Belügyminisztérium ott volt képviselője, másnap beszéltem erről az igazságügy- miniszter úrral, és ő sem látott benne különösebb kivetnivalót. Az adott helyzetben van tehát megoldás arra, hogy a munkaügyi bíróságok tevékenységének lehetetlenné tétele nélkül lehessen rendezni ezt a kérdést. A polgári perrendtartást nem kell a Kormány javaslata szerinti módon megváltoztatni. Az alkotmányügyi bizottságban elmondtam ezeket az észrevételeket, számokat. Az alkotmányügyi bizottság támogatását megkapta módosító javaslatom. Most itt kívánok rátérni arra, hogy Szájer Józsefnek egy indítványa hasonló az enyémhez: ő is észrevette, fölvetette a problémát, a megvalósítása azonban bizonyos értelemben pontatlan, a polgári perrendtartás egyéb részével nincs kellően összhangban, így az alkotmányügyi bizottság az ő javaslatát nem támogatta, a lényege azonban azonos az enyémmel. Az adott helyzetben tehát, ha a Parlament fontosnak tartja, hogy a jelenlegi, rendkívül kiélezett munkajogi helyzetben ne álljon fenn annak a veszélye, hogy a munkaügyi jogszolgáltatás - ezzel maga a munkajog - illúzióvá válik, akkor feltétlenül kérem a Parlamentet, hogy a módosító indítványomat támogassa, és a polgári perrendtartásnak a módosítani kért rendelkezését hagyja úgy, ahogy jelenleg van. (Taps az SZDSZ soraiban.)