Inotay Ferenc (KDNP)
DR. INOTAY FERENC (KDNP): Igen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Hölgyeim és Uraim! Az átlagosnál jóval nagyobb érdeklődést, a közélet fokozott figyelmét váltja ki a most napirenden lévő törvényjavaslat. A probléma megoldási lehetőségeivel kapcsolatban azonban eltérő felfogások ütköznek meg. De nemcsak itt, e patkóban, hanem a közéletben, a társadalomban, a polgárok, illetve a választók között. Én ezúttal az ellentétek fokozott éleződése helyett az azonosságokból indulok ki, azokkal kezdem, amiben mindenki egyetért, és egyszerre fokozatosan eljutunk oda, ahol vannak eltérések. De nagyon érdekes, hogy az eltérésekből fakadóan egy előzőleg elfogadott igazság vagy szükségesség determinálja a következő igazságnak vagy megoldásnak a szükségességét is. Ahogy a matematikában van, ha két mennyiség egy harmadikkal külön-külön egyenlő, akkor a két mennyiség is egyenlő. Itt rá fogok mutatni arra, hogyha egy adott ponton valamit elismerünk, akkor skizofrénszerűvé válik az, hogyha egy későbbi ponton nem ismerjük el azt, amit mi gondolunk. Kérem szépen, az egyházak igen nehéz feladatukat látták el hosszú évszázadokon, évezredeken keresztül. Kérem, én most idézem a Rákosi Mátyás- féle parlamentben elfogadott 1948. évi XXXIII. törvénycikk preambulumát, amelyik a következő napon a Szabad Népben jelent meg. Kérem, fölolvasom. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az egyházaknak az oktatás, a nemzeti öntudat kifejlesztésében, a szegényebb, egyszerűbb néprétegek tagjainak művelődési felemelkedésében, az oktatás, a tanítás terén évszázados, elévülhetetlen érdemei vannak. Kérem, érdekes: ma itt mindenki evvel egyetért, sőt egyetért azzal, amit az akkori vörös és Rákosi Mátyás és bandája uralma alatt állott Parlament is kinyilvánított. Az általunk most tárgyalt törvény azonban nemcsak az egyházi iskolákra, hanem az ápoló, gyógyító és gondozó szerzetesrendekre, diakonissza rendekre is vonatkozik. Nézzük a következő momentumot is, amivel mindenki egyetért. Az egyházakkal a legantihumánusabb módon, méltánytalanul, hivatásukban meggyalázva bántak el. Az éjszakás betegápoló nővért, szerzetesnővért, aki várta a leváltóját, a leváltója helyett egy ávós pribék hurcolta el. Ugyanúgy a leváltásra érkező nővért nem engedték a munkahelyére, hanem őt is elhurcolták. Én emlékszem arra, amikor teherautók platóján nővéreket hurcoltak, szállítottak el. Hasonló sorsa volt a magas szellemiségű tanároknak, a női és tanító szerzeteseknek. A klauzúrák kápolnáiban az Oltáriszentséget - a megszentelt Oltáriszentséget - ávós csizmák taposták szét. Ennek én szemtanúja voltam a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Kérem, úgy tűnt, hogy az egyházat - és most itt nem felekezetet értek, hanem nagybetűvel mondom az egyházat, amelyik több felekezetet foglal magában - olyan trauma érte, amelyből nem fog tudni talpra állni. Az akkori szociológusok úgy vélték, a jövőkutatók - akkor még ugyan nem futurológia volt neve -, azt prognosztizálták, hogy az egyházak legfeljebb húsz évig fognak létezni, és azután a Szovjetunió pravoszláv egyházának államosított intézménye szintjére fognak süllyedni. Az akkori vezetés is így számított. Föl kell idéznem, a protestáns egyházakkal kötött állam és egyház közötti szerződés aláírásakor a szerződés valódi célját Rákosi Mátyás nem is titkolta. Az ott lévők és az aláírást akkor az egyházak részéről teljesítők előtt a következő kijelentést tette: Ezen szerződéssel az egyházak ügyét végleg elintéztük. A békák alól lecsapoltuk a tavat. Kérem, minden jelenlévő döbbenten hallgatott, még a legenyhébb megjegyzés is óriási veszélyekkel járt volna a megjegyzést tevőre és a közösségére. Kérem, akkor már Mindszenty börtönben, Ordass börtönben, Ravasz László deportálásban, és akkor Turóczi Zoltán evangélikus püspök, a jelenlévők legöregebbje, akinek vesztenivalója nem volt, a következőket mondja: Igen, államminiszter úr - a kopasz úr akkor államminiszter volt -, ha a tavat lecsapolják, az kiszárad, és a békák kipusztulnak, de a tavak felülről tápláltatnak, és mi eddig is, és ezután is mindent felülről kaptunk. A tavak felülről tápláltattak, és az egyház megmaradt, funkcionál, a méltánytalanságok és az elnyomás ellenére is. Ez is tény. A minap az egyházakat érte az a vád, hogy azonosultak a pártállammal. Nem itt, e sorok, e padok között: a sajtóban és egyéb nyilvánosságon. Kérem, az egyházaknak annyi köze - mint egy kedves jó barátom mondta - a pártállamhoz, mint a kivégzésre elhurcolt elítéltnek a kötelet nyakára tevő hóhérhoz. Az egyház olyanná vált, mint a börtönbe zárt, vagy kitelepített - Hortobágyra, egyéb helyekre telepített - ember, a fizikai léte megvolt, de kifosztva és megalázva létezett. Mindenki egyetért azzal, hogy az egyházak sérelmeit a közjó céljából, a társadalom által megkövetelt módon rendezni kell. Eltérés van most azok között annak megítélésében, hogy mi a társadalom által igényelt mód. Miként és hogyan kell kárpótolni? Az egyház olyan tehát, mint a börtönből, kényszerlakhelyről elengedett ember. Visszanyerte szabadságát, de mindene más kezén van. Szakasits Árpád lánya, Schifferné Szakasits Klára a Holtvágányon című könyvében szemléletes módon leírja ezt a helyzetet. Rehabilitálták ugyan, szabad volt, elhagyhatta lakóhelyét, de mindene máshol volt, még a bútorait sem akarták neki átadni, mondván, az az elvtárs, aki a lakásában lakik, és aki a bútorait használja, már annyira megszokta a kapott bútort (szórványos taps), hogy nem akarja átadni. Kérem, ez tény. Mindenki egyetért abban, hogy ez az akkori körülményeknek a legméltánytalanabb eljárása volt. No, de kérem, a most felszabaduló egyházak ma ugyanabban a helyzetben vannak, és most egyesek azt mondják, hogy nagyon megszokták a volt, elorozott javakat, hasznosan használják, méltánytalan lenne az elorozott javakat visszaadni annak, akitől elorozták. Annak idején mindenki, aki a könyvet olvasta, méltánytalannak érezte azt a nyilatkozatot. De most az egyháznak azért akarunk nem azt, és annyit visszaadni, amelyre szüksége van, mert nem öt évet, hanem 40 évet volt börtönben, kitelepítve, deportálva. Kérem, gondoljuk meg, hogy itt egy belső öntudathasadással állunk talán szemben? Annak idején a tanácsi pártállam tanácsi apparátusa határozta meg, hogy nekünk mire van szükségünk. Nem mi, a piac döntötte el, hogy kell-e valahova egy üzlet, egy iparos. Számtalan cipész és egyéb szakember iparigazolványát azzal utasították el, hogy nincs rá igény. Nem mi, hanem a hatóság mondta meg azt, hogy mi mit akarunk. Mindenkinek egyértelmű véleménye az, hogy ez a legbornírtabb intézkedés volt. S most nem akarják egyesek az egyházra bízni, hogy az egyház mondja meg azt, mire van szüksége a funkciójának az ellátásához, hanem más akarja megmondani az egyházak helyett. Régen a szülők döntöttek a gyermekük sorsáról azon a címen, én jobban tudom azt, hogy neked mi a jó. Ebből számtalan dráma, vígjáték adódott színházban, de az életben is. Most tehát az egyházak helyett mások akarják megmondani, hogy mi is jó az egyháznak. Hölgyeim és Uraim! Az egyház már nagykorú, kétezer éves, nem szorul gyámságra, tudja, hogy mire van szüksége. Egyes vélemények szerint nem a 40 év előtti helyzetből, hanem a mai tényekből kell kiindulni. Ismételnem kell, az egyház most szabadult börtönből, és ott áll a börtön kapujában. A jelenlegi pillanatban, ahogy méltánytalan lenne és volt annak idején a börtönkapuban vagy a szabad közlekedést biztosító állampolgárnak, aki szabadon közlekedhet, azt mondani, szabad vagy, és semmi több, vagy csak nagyon korlátozott, ugyanolyan méltánytalan ma az egyháznak is korlátokat szabni, az igényei helyett és a mai helyzetet venni alapul. Az egyházi iskolákkal kapcsolatban felmerült az a tény, hogy az oktatásnak egy bizonyos szintet el kell érnie. Az egyházi oktatás az oktatás minőségi szuperszintjét jelentette, érte el, és éri el ma is. Nem kell mondanom, főelvtárs gyerekek versengtek a pannonhalmi helyért, s nem sorolom fel név szerint hazánk azon szellemóriásait, akiket Pannonhalma, Zirc, Pápa, Debrecen, Sárospatak vagy a Fasor, illetve a Lónyay utca adott népünknek és a világnak. A kiemelkedőket azért nem érdemes felsorolni, mert sokan mondhatják azt, hogy a tanintézetek nagyobb százaléka volt egyházi kézben, s ezért világi intézményekből is kerültek volna ki szellemóriások. Tény azonban, hogy százalékarányban sokkal nagyobb számú szellemóriás került ki az egyházi iskolákból, mint a világi iskolákból. Felmerült az, hogy az egyház reprivatizálása esetén a gazdakörök, a spóregyletek is igénylik viszsza a javaikat. A gazdakörök, a spóregyletek megszűntek, ha régen a faluban volt egy Nagy János nevű bognár, akit szövetkezetesítettek, azóta meghalt, s most egy új Nagy János igényel ugyanilyen iparigazolványt, a neve is, a szakmája, a foglalkozása is ugyanaz, mégsem jogutódja annak. Az egyház nem szűnt meg, maradt, él, a funkciójához szükséges a javak egy részének a visszaadása. Nem akarom azt mondani, hogy rablott dolgon nem lehet tulajdont szerezni. A cseheknél mindent visszaadnak az egyház tulajdonába. Még valamire kell reflektálni. Elhangzott itt egy vitában, hogy mi a fogyatkozó szavazóbázisunkat akarjuk növelni. Ez kérem tévedés. Mi a választóink igényét és a belénk fektetett bizalmát valósítjuk meg magatartásunkkal. Ezen viták, amelyek itt zajlanak, nagyon jók arra, hogy mindenki bebizonyítsa, hogy az általa vállalt kötelezettségének felel-e meg, vagy annak, amit tőle a választói elvártak. Meggyőződésem, hogy a mi választóink ezen törvényjavaslat tárgyalásakor azt várják el tőlünk, amit mi ígértünk nekik, és amit rólunk gondoltak. Az viszont természetesen előfordulhat, hogy a nem miránk szavazók most azt fogják mondani, anyám, én nem ilyen lovat akartam, és a jövőre nézve levonják a következtetést. Azzal zárom, hogy az egyház most szabad lett, független, most szabadult a hóhérok kezéből, csak annyit kérek, hogy azt biztosítsuk az egyházaknak, amit börtönből szabadultaknak az újrakezdéskor annak idején méltányosnak tartottunk volna. Nem igényli az egyház azt, ami volt, korlátozza igényeit, mert a lehetőségek, a realitások szintjén fog maradni. Adjuk meg viszont népünknek is azt a lehetőséget, hogy választani tudjon, az egyháznak adunk 10 évet a törvényjavaslat szerint, de ugyanennyire van szükség ahhoz, hogy az ujjáalakult egyházi szervezeteknek a működését s az általuk juttatott előnyöket is a lakosság, a választók, az állampolgárok megismerjék. Amit magunknak igényelnénk adott esetben, azt adjuk meg másoknak is, így az egyházaknak is. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárt részéről.)