Fekete Gyula (MDF)

1991. július 8.

DR. FEKETE GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Nagyon sajnálom, hogy nem bizottsági vitán lehetett elmondani mondandómat, hanem úgy alakult, hogy a Kormány gyorsított eljárást kérő kérelme nem kapta meg a Parlament bizalmát. Így itt kell elmondanom a vitában azokat az észrevételeimet, amit sajnos virágnyelven nem lehet elmondani, hanem eléggé sarkítva, ezért jobb lett volna számomra a bizottsági vita. A leglényegesebb problémám az, hogy a Magyar Köztársaság kitüntetéseiről szóló törvényjavaslat egy lényeges elemében nem különbözik az elmúlt negyven évben hatályban volt törvényektől, amelyek a kitüntetések adományozását és viselését szabályozták. Mi ez a konstans elem? Változatlanul lennének olyan kitüntetések, amelyeket tilos lenne viselni, névjegykártyán vagy halálozási hírben feltüntetni a birtoklását. Sőt, ez a tilalmi lista bővülne a Kádár-korban adományozott bizonyos kitüntetésekkel. A törvényjavaslat tehát továbbra is viseli egy totális állam hatalmi magatartását, igényt tart a történelem utólagos átértékelésére, átírására, kollektív minősítésre, anélkül, hogy konkrét, egyedi esetek vizsgálatára támaszkodna. Mi a gondom a tilalmi listával? A tilalmi lista első fele 1946 előtt adományozott kitüntetésekre vonatkozik. Ma, amikor sorra, településenként avatják föl a világháborús emlékműveket, nagyon furcsa érzés lehet egy veteránnak, hogy társai emléke előtt csak úgy tiszteleghet, hogy előtte titokban megnézi az asztalfiában, a sublótban eldugott kitüntetését, mert ezután sem, a rendszerváltást követően sem hordhatják ezeket. A mai Kormány is, csak úgy, mint az elmúlt kormányok mindegyike, fasisztának, népellenesnek minősíti akkori tettüket, mert harcolniuk kellett, mert behívták őket, mert védték a civil lakosságot a válogatás nélküli bombázóktól. Jó, jó - hallatszik az ellenvélemény -, de esetleg háborús bűnösök is kaptak ilyen kitüntetéseket! Erre az államtitkár úr szavaival azt tudnám válaszolni, hogy aki kitüntetést kap, eleve kockáztatja, hogy rossz társaságba keveredik. Ha valaki közülük népellenes tetteket hajtott végre, akkor azért nyilván bűnhődött, és ezzel együtt el kellett, hogy tiltsák kitüntetése viselésétől. De most, két-három ilyen eset miatt 97-98 vétlen is szégyellheti magát, hogy titkolnia kell hajdani helytállását. Ezért ezzel nem tudok egyetérteni. Alig néhány napja távoztak el országunkból az itt tartózkodott külföldi csapatok. Nagy ünnepléseket tartottak országszerte, emlékérmeket is vertek - bár ezek nem hivatalosak voltak -: 46 évi itt-tartózkodás után mentek el, és bizony közülünk, itteni lakosok közül sokan, nagyon sokan őszintén örültek. Én magam láttam a Hősök terén a százezres örvendő tömeget. Ugyanilyen örömmel búcsúztatták 1938-1939-ben, nem 46 év után, hanem csupán 18-19 év megszállás után idegen államok katonáit azok a magyar lakosok, akik ideiglenesnek tudták és érezték akkor hódoltatásukat, és büszkén viselték azokat az érmeket, amelyeket a megszállás alatti helytállásukért kaptak. Lehet, hogy naivak voltak, lehet, hogy politikailag dilettánsok, de nem lehettek akkora bűnözők, hogy ma is dugdosniuk kelljen kitüntetéseiket. Ha tilalmi listára helyezik ezeket a kitüntetéseket, igazoljuk azokat a külföldi nacionalista politikusokat, akik idegennek tüntetik a magyarságot saját hazájában, akik bűnös, fasiszta tevékenységgel azonosították az igazságtalan békeszerződés révén elcsatolt magyarlakta területek Magyarországhoz történő visszatérését. Számomra döbbenetes, hogy a mai kormányra hivatkozva is igazolják ezeket az állításaikat. Nem tudom elfogadni, hogy a végrehajtó hatalom aktuálpolitikai megfontolásai uralják a legalább húsz-harminc éves időtávra előre gondolkodni köteles törvényhozás munkáját. Gondom van a Kádár-korszakban adományozott kitüntetések betiltásával is. Ez a kollektív bűnösségnek egy olyan tipikus megjelentetése a törvényhozásban, ami nem támaszkodik egyetlenegy konkrét eset bírósági kivizsgálására sem. 1956 után népellenes cselekedetért, ártatlanok elítéléséért senkit nem vontak még felelősségre, bíróság előtt senkiről nem bizonyították be, hogy mindezen bűncselekményekért még kitüntetéseket is kapott. A jogállamiság alapfeltételének tekintem, hogy állampolgári magatartást általánosan szabályozó törvények konkrét esetekből levont következtetéseken alapuljanak. Ma folyton azt halljuk, hogy elévültek ezek a bűntettek, nincs mód kivizsgálásukra, meghaltak már a tanúk. Nem hiszem el, hogy ne lenne mód se bírósági, se tényfeltáró vizsgálatra. Ameddig nincs egyetlen egy ilyen vizsgálat, nem lehetünk prekoncepció kiszolgálói, nem tilthatunk be úgy kitüntetéseket, hogy viselőikről semmi terhelőt nem tudunk. Persze tudunk köztudott dolgokat, de ezek bírósági jóváhagyás nélkül jogállamban csak szóbeszédeknek, mendemondáknak számítanak. Ma már oda jutottunk, hogy személyiségi jogokat sértőnek tekinti sok volt vezető régvolt cselekedetei leírását, és perel. Ez is azt igazolja, hogy nem lehet olcsó tiltásokkal, kollektív felelősségre vonással megúszni a tényfeltárást. Van egy lélektani érvem is. Ostoba az a hatalom, amelyik úgy érzi, hogy a tiltás megaláz. Ez nem igaz. A tiltás mindig rangot ad a tiltott félnek: no lám, félnek tőle. Nem mernek vele nyíltan megmérkőzni, tehát adminisztratív utat vesznek igénybe. Számolatlanul tudok a múltból példákat felhozni, hogy a tilalom felértékel. A tiltott könyvek árai tizenöt-hússzorosan felülmúlták a nem tiltottakét. Valamennyi közül legbecsesebb a betiltott könyvek katalógusa. És nagyon sok irodalminak titulált mű iszonyatos klapancia volt, irodalmi becs nélküli. Csak a tiltás adott neki értéket. Ne értsék félre, ez mit sem von le a szerzők esetleges emberi helytállásából, de irodalmi rangot nem tud nekik adni. Tudnék arról is beszélni, hogy a betiltott érmék árai mindig is magasak voltak a piacon, hogy a bélyegkatalógusok ár nélküli, titokzatos ábrák nélküli sorozatain gazdagodtak meg a bélyegkereskedők. Az elmúlt évtizedek igazolták, hogy kisstílű, ostoba bürokraták hogyan tettek valódi rangjuknál rangosabbá eszméket, személyeket és műveket. S ezt folytatjuk most mi is?