Balsai István (MDF)

1991. július 9.

DR. BALSAI ISTVÁN igazságügy-miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Elnézést kérek, hogy a szavazás napján válaszadásomban egy kicsit hosszabban kell érintenem ennek a két hónapos vitának a kapcsán a Kormány álláspontját. Most van alkalmunk arra, hogy kifejtsük - és egy kicsit részletesebben válaszoljunk, az általános vitára visszautalva -, hogy melyek azok a szándékok és törekvések, amelyek a Kormányt vezették ennek a törvényjavaslatnak az előterjesztésekor, a szavazást megelőző állásfoglalás kapcsán, melyek azok a gondolatok, amelyeket fontosnak tartunk. Amikor május 7-én elhangzott a törvényjavaslat vitáját útjára bocsátó államtitkári expozé, Izsépi államtitkár úr azzal kezdte expozéját, hogy formabontó expozét fog tartani. Egy pillanatra vissza kell térni erre egy gondolat erejéig. Ahogyan hangoztatta, tényleg formabontó volt ez az expozé, s nem kevés értetlenséget és kritikát is kiváltott azzal, hogy tulajdonképpen a javaslat parlamenti vitáját megelőzően bemutatta azokat az értetlenségből és félreértésből táplálkozó, elsősorban a sajtóban megnyilvánuló visszhangokat - és az ellenzéki pártok programjait idézve hangot adott csodálkozásának -, amelyek a Kormány szándékának a kétségbevonására vonatkozóan egyre inkább felerősödtek a nyilatkozatokban. Nos, nyugodtan kijelenthetem, tisztelt képviselőtársaim, a több mint két hónapos vita alapján is, hogy a javaslat parlamenti vitája, különösen az általános vitája, minden tekintetben igazolta az államtitkár úr szavait és azt az aggályát, amely a törvényjavaslat fogadtatásával kapcsolatban megfogalmazódott bennünk. Szíves elnézést kérek tisztelt kormánypárti képviselőtársaimtól, de be kell vallanom, hogy végighallgatva és most ismételten átolvasva a felszólalásokat, elsősorban az ellenzéki szónokok által kifejtett nézeteket igyekeztem értelmezni és a válaszadás szempontjai szerint elemezni, s arra a következtetésre kellett jutnom, hogy ezek a felszólalások bizony alapvető félreértéseket tükröznek. Nagyon nehéz ezzel kapcsolatban azt elfogadni, hogy ezek a félreértések, amelyekből különféle vádak is alakulnak, egyszerű felületességből, a javaslat szövegének a meg nem ismeréséből erednek, bár némelyik felszólalást figyelve ezt sem lehet kizárni. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a ténylegesen meglevő felfogásbeli, ha úgy tetszik, ideológiai különbségekből erednek ezek, és ennek kapcsán az egyházak fogalmának, szerepének, jelentőségének és általában társadalmi funkciójának ettől eltérő megítélésére vezethetők vissza. Így attól tartok, hogy itt ma nem sok esély van arra, hogy a törvényjavaslat tárgyszerű támogatást kapjon ellenzéki képviselőtársaimtól, de a név szerinti szavazás minden bizonnyal megkönnyíti majd a javaslat támogatását - és talán nemcsak a kormánypárthoz tartozó képviselők részéről -, ezért mindenek felett támogatjuk a javaslat feletti zárószavazás név szerinti lebonyolítását. Lássuk azokat a legfontosabb, a törvényjavaslattal szemben felhozott bírálatokat és félreértéseket, amelyek itt a két hónapos vitában elhangzottak! A legbizarabbal szeretném kezdeni; azzal, hogy a javaslat egyházellenes. Egyházellenes, hangoztatták többen is a Fiatal Demokraták, a Szabad Demokraták és a Magyar Szocialista Párthoz tartozó képviselők közül. Ezen belül egyházellenes elsősorban azért, mert csak a nagy, úgynevezett történelmi egyházak szempontjait helyezi előtérbe, és ezzel szembeállítja őket a kisebb egyházakkal és a felekezetekkel. Egyházellenes a javaslat azért, mert nem foglalkozik az egyházak folyamatos finanszírozásának a kérdéseivel, csakis az ingatlanok tekintetében rendezi, illetve próbálja rendezni a helyzetet. Ezzel bizonytalanságban tartja a jövőre nézve az egyházakat, azok működőképességét. Egyházellenes, mert megosztja az egyházakat, arra kényszeríti őket, hogy lehetőségeiket messze meghaladóan jelentsék be igényüket, feladatuk ellátása szempontjából olyanokat vállaljanak+ (Közbeszólás az SZDSZ soraiból: Úgy van, úgy van!) Önöket idézem, ezért nyilván helyeslik ezeket a gondolatokat. Majd elmondom, hogy miért nem adunk igazat ezeknek. Ha nem is hazugságra, de lódításra késztetik őket Fodor Gábor képviselő szavai szerint. Egyházellenes továbbá azért, mert ahelyett, hogy elválasztaná az egyházat az államtól, még jobban összeköti a kettőt. Ami a nagy egyházak és a kis egyházak kérdését illeti, és a kivételezettség problémáját érinti, hogy ne mondjam itt napjaink varázsszavát, a diszkrimináció alkalmazása mint jelenség tekintetében az alábbiakat szeretném kifejteni. Én azt hiszem, hogy tisztelt képviselőtársaim bővebb indokolás nélkül is, ami egyébként itt a Házban meggyőzően elhangzott - csak utalok Salamon László, Tóth Sándor, Giczi György, Csurka István, Szűcs M. Sándor, Takács Péter és mások felszólalására -, tökéletesen tisztában vannak azzal, ezek az úgynevezett történelmi egyházak töltik be azt a társadalmi szerepet hazánkban, amelynek a biztosítását kívánjuk elősegíteni a jelen javaslattal is, nem vitatva és kétségbe nem vonva azt, hogy a kis egyházak és a felekezetek jogi, közjogi és alkotmányjogi értelemben természetesen egyenlők, és ez az egyenlőség nem szenvedhet csorbát, mégis azt hiszem, hogy az előbbi megállapítás szociológiai megalapozottsága kétségtelen. Nyilvánvalóan ebből következik az is, hogy az ateista világnézeten alapuló, közel fél évszázados diktatúra jogtipró intézkedései éppen ezeket a nagy egyházakat sújtották, amikor megfosztották őket a társadalmi szerepük megvalósításának esélyétől és lehetőségétől. Arra tekintettel tehát, hogy ez a javaslat éppen ennek a jogfosztó állapotnak a felszámolását és megszüntetését tűzte ki célul, értelemszerűen azt az időpontot kellett szem előtt tartani, amely az intézményektől elvágta őket. Ez - és azt hiszem, ebben nem lehet vitatkozni - 1948-ban és 1950-ben történt, tehát nem lehet más a kiindulópont mint időpont. Szabad legyen arra is utalnom, hogy erre a megoldásra kötelez minket az Alkotmánybíróság is, tudniillik az a döntése, amely az államosítási jogszabályok tekintetében folyamatba tett eljárását felfüggesztette 1992. április hó 30-áig, és ennek az időtartamnak a keretében, annak megállapításával, hogy ez alatt az államnak igenis, kötelezettsége van az alkotmányellenes jogszabályok által okozott helyzet rendezésére és felszámolására. Fel sem merülhet tehát az a megoldás, amely kiinduló időpontnak az egyházak jelenlegi, mondjuk 1991-es állapotát tükrözné az ingatlanokkal való ellátásuk, illetőleg az ezekhez való hozzájutás biztosítása érdekében. Igaz, hogy ezek a nézetek, amelyekkel itt most vitatkozom, még az Alkotmánybíróság döntését megelőzően hangzottak el, de azt hiszem, hogy az Alkotmánybíróság döntése is olyan tényeken alapul, amelyeket az ezzel ellentétes nézetek hangoztatói is nyilván tudnak. Ami a finanszírozási kérdéseket illeti, tehát hogy miből és hogyan tudnak az egyházak önállóbbak lenni, és miért nem átfogóbb a javaslat, miért nem ad megoldást erre a kérdésre, ezzel kapcsolatban az alábbiakat szeretném összegezni. Valóban, nem tartalmaz a javaslat az egyházak működését illetően ilyen jövőre vonatkozó finanszírozási rendet - egyszerűen azért nem, mert nem is volt ez a célja. Ezt a kérdést ebben a törvényben nem volt célunk szabályozni, ugyanis tárgyánál fogva a javaslat csak mindösszesen az ingatlanok terén kívánja a tulajdoni viszonyokat az egyházak tekintetében szabályozni. A törvényjavaslatnak ez az egyetlen szabályozási tárgya - mint a címéből is kiderül. Ez nem jelenti azt, hogy nem tekintjük fontos és a közeljövőt illetően mielőbb előterjesztendő törvénykezési tárgynak az egyház folyamatos működőképességének kérdését, vagyis az egyházak közcélú tevékenységének finanszírozását. Be kell azonban azt látni, tisztelt Képviselőtársaim - és példák bizonyítják a Parlament működésének rövid, alig egy éves időtartama alatt is -, hogy általában lehetetlen vállalkozásnak minősíthető az, hogyha a társadalmi viszonyokat minden téren érintő rendszerváltozáskor egyszerre, egyidejűleg valami komplex jogi szabályozást szeretnénk megteremteni. Elegendő talán egyetlen példát megemlíteni - úgy is, mint aktuális, az ülésszak napirendjén lévő kérdést -, hogy a törvényalkotás során az önkormányzati rendszer kialakításával egy kerettörvényt alkottunk meg, és idestova már egy éve létezik ez a kerettörvény - működne, és még a mai napig nem döntött a Parlament a kerettörvényhez kapcsolódó egyéb, fontos törvényekről, például a tulajdonlási kérdésekről. Ebből is látható, hogy a törvényalkotási folyamatban nem lehet ugyanazt a kérdést minden szemponból egyszerre, egyidejűleg szabályozni. Az egyházak finanszírozásának ügyét illetően egyébként hallottunk több igen figyelemre méltó elképzelést, amelyeket, ha megengedik, kissé leegyszerűsítve, két koncepcióra bontanék. Az egyik szerint - a Fiatal Demokraták elgondolása volt ez, Fodor Gábor előadásában - egyfajta induló vagyonnal kellene ellátni az egyházakat, persze a jelenlegi állapotokból kiindulva, és a javasolt juttatás olyan módon kerülne meghatározásra, hogy mint tőkealap mindenképpen biztosítsa a költségvetési támogatás felváltását, kiváltását, tehát ennek alapján önálló lehessen az egyház, mint működő tőke tulajdonosa. Ugyanakkor, eszerint a koncepció szerint is változatlanul költségvetési fenntartást, illetőleg hozzájárulást igényelne az egyházak tulajdonában álló nagyszámú műemléki ingatlanok ügye, és meg kell hogy illesse e szerint a nézet szerint is az egységes normatív támogatás az egyházak által fenntartott közoktatási, egészségügyi és egyéb szociális intézményekben folyó tevékenységet. Azt meg kell jegyeznem, hogy a tőkealap ellátására vonatkozó elképzelés - minden figyelemre méltó jellege és vonása mellett - egy kissé elnagyoltnak és kidolgozatlannak tűnt. Egy parlamenti felszólalás keretein belül, persze, nem is lehetséges, hogy minden részletre kiterjedő, normatív szabályozásra is alkalmas megoldás kerüljön előterjesztésre, ugyanakkor ami a FIDESZ által kifejtettek kapcsán a műemléki fenntartáshoz való költségvetési hozzájárulást, valamint az oktatási, egészségügyi és egyéb szociális tevékenység normatív finanszírozását illeti, ezzel azt hiszem, meglehetősen nyitott kapukat dönget az ötlet, hiszen ez így van jelenleg, és gondolom, a jövőben is így lesz. Ezeket a kérdéseket tehát szükségtelen ebben a törvényben szabályozni. Az egy másik kérdés lehet, hogy az oktatási és a szociális intézmények normatív állami támogatása mire elegendő, és vajon egy nem állami és nem önkormányzati tulajdonú iskola meddig juthat el, ha csak normatív támogatást kap a költségvetésből. Azt hiszem, abban valamennyien egyetértünk, hogy szükséges lesz az egyházi iskolák önkormányzati támogatása is - máskülönben nagyon nehéz lenne azt megmagyarázni az egyes önkormányzatok részéről, hogy a területükön élő, és a helyi adót fizető választópolgárok gyermekei, ha nem önkormányzati iskolába járnak, miért kerülnének hátrányosabb helyzetbe a finanszírozás terén azokkal szemben, akik az önkormányzat által is működtetett és finanszírozott iskolákat látogatják. A másik a Szabad Demokratáktól hallott és talán még kevésbé kidolgozott elgondolás - bár meg kell mondanom, hogy személy szerint ez áll közelebb hozzám mint elképzelés a jövőt illetően, és igyekszem majd a Kormány által ezzel kapcsolatos kidolgozás során ezt az elképzelést támogatni - lényegében azt az egyébként Nyugat-Európában honos gyakorlatot veszi alapul, amely pontosan azokban az országokban került kialakításra, amelyeknek jogi szabályozására úgy egyébként, más szempontból is figyelni szoktunk - gondolom nem véletlenül, hiszen ezekben az országokban a miénkhez hasonló szerepük van az egyházaknak, nyilván történelmi okokból. Nos, a javasolt megoldás szerint az adófizetők önkéntes választásuk szerinti módon, az egyébként fizetendő adójuk bizonyos hányadáról rendelkezhetnének akként, hogy az általuk támogatni kívánt társadalmi, közhasznú célokat megvalósító intézmények finanszírozását kívánják elősegíteni - ezen belül, természetesen, az egyházak támogatása is értendő. Úgy vélem, ez a megoldás tényleg megvalósítaná a legteljesebb demokratizmust, és tulajdonképpen egy népszavazást jelent ebben a kérdésben, mert minden adófizető egyéni döntésétől függően, meggyőződésének - vagy, ha úgy tetszik: vallásának - megfelelően kerülhet felhasználásra az a bizonyos adóhányad, beleértve persze azt is, hogy a nem vallásos meggyőződésű állampolgárok is választhatnak olyan társadalmilag fontos és közfeladatot ellátó intézményeket, amelyeket finanszírozhatnának - nem egyházhoz tartozó jellegű intézményekről van szó. Azt hiszem azonban, tisztelt Képviselőtársaim, hogy ez a javasolt megoldás csak akkor vezethető be, ha nagyjából majd látható lesz - és most csak az egyházakról szólok -, hogy mekkora részét veszi át az úgynevezett közfeladatoknak az az egyház, amely ilyen támogatásra szorul, és milyen nagyságrendű adóhányad szükséges ennek a finanszírozásnak az eléréséhez. Egyébként, tágabb értelemben, nyilván ennek a megoldásnak az alkalmazása és bevezetése összefügg az adórendszer egészének reformjával és felülvizsgálatával, tehát attól elszakítva vagy azt megelőzve semmiképpen nem lehetséges a jelenlegi törvényjavaslatba beépíteni. Amit azonban ezzel kapcsolatban szeretnék hangsúlyozni, az az, hogy az egyházak finanszírozásával kapcsolatosan itt nem szabályozható kérdésekben támogatom a Kormány nevében azt a módosító indítványt, amely a Kormányt mintegy előterjesztésre kötelezve, külön törvényre bízza az egyházak működésének finanszírozási kérdéseit. Azonban - és ezt higgyék el, nemzetközi összehasonlítások bizonyítják - tudomásom szerint jelenleg sehol nem működik olyan tiszta rendszer, amely teljes mértékben levenné akár az állam, akár az önkormányzatok költségvetésének válláról az egyházak támogatásának az ügyét. Ez nyilván nem jelenti egyébként - mint ahogy erre nagyon sokan utaltak - az állam és az egyház összefonódását, valamilyen szimbiózisát. Azt jelenti, hogy a Kormányoknak - beleértve az önkormányzatokat is -, végeredményben a törvényhozásnak gondoskodni kell minden társadalmilag hasznos intézményről. Ha nem így lenne, feltenném a kérdést, hogy vajon a társadalmi szervezetek parlamenti döntéssel történő költségvetési támogatása egyúttal azt jelenti-e, hogy ezek az intézmények akár az államhoz, akár a Kormányhoz kötődnek. Úgy gondolom, aligha jelentheti azt, hiszen például a pártok költségvetési támogatása is egy folyamatos költségvetési feladat a Kormány előterjesztéseként és az erre irányuló jogszabály alapján, mégsem mondhatja, azt hiszem, senki, hogy ezáltal a Kormány magához kötné az egyébként más nézeteket valló pártokat. A másik markáns ellenvetés a javaslattal szemben, hogy a javaslat társadalomellenes. Sokszor hallottuk a vitában, mindhárom ellenzéki párt utalt arra, hogy társadalomellenes a következő okokból: visszacsempészi az eltűnt időket, anélkül, hogy tudomást venne az elmúlt 40-50 év társadalmi változásairól; megosztja a társadalmat, mert hívőkre és nem hívőkre polarizálja az állampolgárokat; tönkrezúzza a már működő és meglévő oktatási, egészségügyi, szociális, kulturális intézményeket; nem a kialakult társadalmi viszonyokból indul ki, egyáltalán, nélkülözi a hiteles felméréseket stb. Tisztelt Országgyűlés! Vállaljuk ezt a kritikát - ha úgy tetszik, ezt a vádat -, hogy az elmúlt 40-50 évet az egyházak tekintetében is olyannak tekintjük, mint törvényen kívüli állapotot, vagyis valóban szeretnénk mielőbb visszatérni a magyar társadalomnak véleményünk szerint többségi igényeit tükröző és annak megfelelő jogi szabályozás biztosításához. Vállaljuk ezt, ugyanúgy, mint számos egyéb elképzelésünket, például a többpártrendszeren alapuló parlamenti demokráciát, amelyet ugyancsak vissza kellett állítani, vagy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság kiépítését, ugyanis a magántulajdont is vissza kell állítani; vagy például az egyetemes magyarság ügyét szem előtt tartó külpolitikai törekvéseinket, ahol pont az egyetemes magyarság ügyét is vissza kell állítani gondolkodásunk homlokterébe. A felsorolt példákat illetően sehol sem volt tekintettel az eltelt 40-50 év okozta torzulásokra, vagyis nem a status quoból indultunk ki, nem fogadjuk el ezt kiindulásként. Tisztelt Képviselőtársaim! A jelen törvényjavaslat tárgyát illetően ugyanis nem hiszünk abban, hogy normálisan fejlődhetett társadalom az egyházak társadalmi szerepvállalása nélkül, sőt tagadjuk, hogy például jól működő egyházi oktatási intézményrendszer nélkül vagy az egyházak által fenntartott szociális intézmények nélkül, vagy akár az egészségügyben vállalt egyházi szerep nélkül képesek lennénk felszámolni azt a súlyos erkölcsi válságot, azt az értékrend-torzulást, amely itt van, és amellyel még hosszú ideig szembe kell néznünk. Vállaljuk ezt és ha úgy tetszik, hívhatjuk akár reprivatizációnak, persze átvitt értelemben, mint ahogy a reprivatizáció ugyanilyen átvitt értelemben a Varsói Szerződés megkötését megelőző eredeti álapot helyreállítása, vagy a KGST-szerződés megkötését megelőző eredeti állapot helyreállítása, vagy amennyiben nosztalgia vagy historizálás a keresztény értékrend megvallása, amelyet soha nem titkolt a kormánykoalíciót alkotó egyik párt programja sem. Ami a már működő és meglévő intézmények tönkretétele ügyében felvetett aggodalmak kapcsán elmondható, azt hiszem itt kell visszautalnom a bevezetőben említettre, lehetséges, hogy csak futólag olvasták el a törvénytervezetet azok, akik erre gondolnak. A törvényjavaslat ugyanis - ezt legalább ezerszer sok helyen elmondtuk, itt a Parlamentben is a javaslat tárgyalása során is -, a funkcionalitás elvét követi, csak meghatározott célok megjelölése és a vállalt funkciók tényleges gyakorlása mellett jogosítja az egyházakat a vonatkozó ingatlanok átadásának igénylésére. Ezek a célok pontosan ugyanazok a célok, amelyeket az igényelt ingatlanok, mint korábban egyházi tulajdonú ingatlanok betöltöttek. Az esetek döntő részében az iskolát iskolának, a kórházat kórháznak, a rendházat rendháznak fogják igényelni. Az egyébként előfordulhat, hogy egy igénylendő templom jelenleg színpadként funkcionál, és az is meglehet, hogy egy rendházban jelenleg egy állami intézmény kollégiuma működik. Ettől függetlenül azonban szó sincs a meglévő és jól működő struktúrák felszámolásáról, éppen ellenkezőleg, egy elasztikus, minden érdeket számbavevő, talán kissé hosszadalmas eljárás eredményeként alakulhat ki az a megoldás, amely biztos, hogy kompromisszum lesz, de semmi esetre sem jár kilakoltatással, legfeljebb ha szabad ezt a hasonlatot folytatni: lakáscserével, azzal járhat. Azzal kapcsolatban, hogy a javaslat a társadalmat megosztja, és nem kívánt módon hívőkre és nem hívőkre választja szét, azt kell mondanom, hogy ez igaz, mivel a társadalom ebből a szempontból valóban nem monolitikus, vannak hívők és vannak ateisták is. Gondolom, hogy ez nem alkotmányellenes, ne is számolgassunk, amúgy sem alkotmányos szerintem számolgatni, számba venni embereket vallási alapon, elégedjünk meg azzal, hogy a magyar társadalom többsége kisebb vagy nagyobb affinitással, kisebb vagy nagyobb mértékben, de kimutathatóan kötődik egyházához, és követi vallása vagy felekezete tanításait. Egyébként eléggé közismert tény az is, hogy éppen a volt kommunista országokban, tehát itt Kelet-Európában sokkal kevésbé szekularizálódott a társadalom a nagyon fejlett nyugat-európai példákhoz képest, annak ellenére, hogy volt itt igencsak intenzív törekvés a vallásosság eltüntetésére. A javaslat alkotmányellenes - hallottuk sokszor - több okból is. Alkotmányellenes egyszer az önkormányzati tulajdont sértő rendelkezései miatt, alkotmányellenes továbbá az állampolgárok lelkiismereti és vallási szabadságot biztosító alapelv megsértése miatt, hogy csak a főbb kifogásokat említsem. Ami az önkormányzati tulajdont érintő, alkotmányellenesnek vélt rendelkezéseket illeti, az ellenérvek abban foglalhatóak össze, hogy itt valamilyen módon az egyébként szent és sérthetetlen önkormányzati tulajdon jogellenes elvonásra kerül. Tisztelt Képviselőtársaim! Az államtitkár úr expozéjában már elhangzott, azt hiszem azonban nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy nézetünk szerint az önkormányzatok tulajdonlásának ügyeit tekintve jelenleg a jogi szabályozás nem fejeződött be, az folyamatos és komplex még akkor is, ha időben nem egyszeri törvénykezési tárgyként jelenik meg. Nem lehet továbbá ebben a körben figyelmen kívül hagyni az Alkotmánybíróságnak erre a tárgyra mutató döntéseit, valamint magát az Alkotmányt sem. Az önkormányzati törvény sokat idézett és különbözőképpen is magyarázott 107. §-a egészen egyértelműen utal a külön törvényi szabályozásra, engedjék meg, hogy szó szerint idézzem a törvény indoklását. "Az állami ingatlanok önkormányzati tulajdonba kerülése nem érinti az államosítással vagy jogtalan tulajdonelvonással összefüggésben külön törvényben elismerésre kerülő igények később történő kielégítését (például a volt egyházi ingatlanok esetében)". Azt hiszem, hogy minden bővebb magyarázat nélkül ez világos és érthető, értelmezése az önkormányzati törvény és a később megalkotásra kerülő speciális törvények egymásról való viszonyáról, ahogy mondani szoktuk lex specialis derogat lex generalis. Ez így persze nem teljesen helytálló, mivel speciális jogszabály nem ellentételesen szabályozza az általános jogszabályhoz képest a tulajdonviszonyokat, hanem az általános jogszabály által megjelölt felhatalmazás alapján történik a speciális szabályozás. A 107. § (3) bekezdése világosan rögzíti ezt. Fel sem merülhet ebben a körben az úgynevezett kétharmadosság kérdése sem. Ha ez a gondolatmenet nem helytálló, vagyis az önkormányzati törvény egyszer s mindenkorra eldöntötte volna a tulajdoni kérdéseket, és csak annak megváltoztatásával lehetne más helyzetet kialakítani, akkor az állami tulajdon és az átadásra kerülő önkormányzati tulajdon átadása tekintetében mi szükség lenne jelen javaslat tárgyalásával egyidőben az önkormányzati tulajdonba adásra vonatkozó törvény megtárgyalására, ahol szintén külön rendelkezés utal egyébként az egyházi ingatlannal rendelkező törvényre vonatkozó összhang követelményének. Tisztelt Képviselőtársaim! Az Alkotmánybíróság döntésével kapcsolatban a következőt szeretném kijelenteni. Általában meg lehet állapítani az Alkotmánybíróság döntéseivel kapcsolatban, hogy ki-ki tetszése szerint válogathat ezek között, ha ki akar ragadni egy-egy megállapítást egy-egy alkotmánybírósági döntésből, és ilyen módon végeredményben mindenki megtalálhatja saját álláspontjának az alátámasztására az alkotmánybírósági érvet is. Éppen ezért én semmiképpen sem értek egyet azokkal, akik kritizálják az Alkotmánybíróság működését, mert önmagához képest is meglehetősen sokszínű a gyakorlata működésének, hiszen - rövid időtartam alatt - kétségtelen, hogy a tulajdoni viszonyokat illető megállapításai mindenféle nézet alátámasztására alkalmas. A döntések közül engedjék meg, hogy a már korábban említett, az államosításokkal összefüggő jogszabályok tárgyában hozott döntésen kívül két fontos megállapítást említsek meg. Az egyik, amely a Kormány által kért alkotmányértelmezés kapcsán azt tartalmazza, hogy vannak olyan fontos kiemelt célok és szándékok a törvényalkotás során, amelyek megfelelő és elegendő indok alapján más érdekek sérelme nélkül lehetőséget nyújtanak a pozitív diszkriminációra. Érdekes módon egyébként ez a döntés az egyházakat mint társadalmilag közhasznú intézményeket említi a szövegben. A másik, ami már közelebbi időpontban született, a kárpótlási törvény elleni alkotmányos panasz kapcsán, az a megállapítása, amelyet egyébként hosszasan fejteget az indoklási részében, az úgynevezett társadalmi tulajdon lebontása során, és a magántulajdon kiépítésének részeként elkerülhetetlen az, hogy az úgynevezett társadalmi tulajdont terhelő kötelezettségeket - ide értve a kárpótlást, kártérítést, egyéb kompenzációs igényeket - a törvényhozó szétossza a jogutódok között. Tehát ha az állami tulajdon szétbontása során egyik jogutódként megjelölhető önkormányzatok igényt tartanak az állami tulajdon tekintélyes részére, akkor természetesen ezt az állami tulajdont terhelő kötelezettségeknek egy részére is jogutódok kell legyenek. Az, hogy ilyen nyilvánvalóan az egyházi ingatlanok államosításából, jogtalan elvételéből származó jogi helyzet rendezése azt hiszem, nem vitatható. Ezért nem helytálló az önkormányzati tulajdon szent és sérthetetlen jellegének a hangsúlyozása még akkor sem, ha ugyanaz az Alkotmánybíróság egy későbbi döntésében egy másik törvény, a kárpótlási törvényben alkalmazott kárpótlási jegy elfogadási kötelezettséget az önkormányzati tulajdonba került lakásokra nézve nem tartotta aggálytalannak. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel: egyáltalán lehet-e érinteni az Alkotmány 44/c §-a sérelme nélkül az önkormányzat tulajdonát mint önkormányzati alapjogot, és milyen törvényességi eljárással, tulajdonképpen milyen többséggel kell ilyen törvényt megalkotni? Azt hiszem nem nehéz belátni, hogy az önkormányzatok tulajdonjoga egyik megjelenési formája a tulajdonnak, annak a tulajdonjognak, amelyet az Alkotmány a 9. §-ában, mint köztulajdont és mint magántulajdont megkülönbözteti, és ezekről kimondja, hogy egyenjogúak és teljesen egyenlő védelemben részesülnek. Ebből nyilvánvalóan következik az, hogy az lenne alkotmányellenes, ha a tulajdonjognak bármilyen megjelenési formáját például az önkormányzati tulajdon formáját, nagyobb védelemben részesítené, mint a magántulajdont, például egy szerzetesrend tulajdonát. Ha a tulajdonjog formái egyenlőek, akkor a következő kérdés, hogyan lehetséges törvényi úton szabályozni azt a célt, amelynek végeredményeként egyik tulajdonostól a törvényhozó a tulajdonjog meghatározott tárgyát egy másik tulajdonoshoz kívánja juttatni. Gondolom, természetesen csak úgy, hogy alkotmányos formát ölt ez a törvényi szabályozás, és csak ez lehet az alkotmányos forma, amit az Alkotmány, vagy a Ptk., vagy mindkettő előír. Nos véleményem szerint az Alkotmány 13. §-ának (2) bekezdése, vagyis a tulajdonnak - idézem - kivételesen közérdekből törvényben szabályozott esetekben és módon teljes feltétlen és azonnali kártalanítás mellett történő kisajátítása gondolom, alkotmányos megoldás, azért került bele az Alkotmányba. Ugyanezt a jogintézményt természetesen a Ptk. is szabályozza. Ennek az alkalmazása semmiképpen sem tekinthető az önkormányzati tulajdon alkotmányellenes elvonásának. Ugyanúgy nem tekinthető annak, ha a törvény által javasolt módon a visszaadásra kerülő egyházi ingatlanok tekintetében meghatározott ideig az érintett ingatlanok körére elidegenítési és terhelési tilalom került bejegyzésre. Az adott esetben egészen más kérdés, hogy az alkalmazott elidegenítési és terhelési tilalom mint az ingatlan tulajdonjogának rendelkezési jogát korlátozó állapot kártalanítást eredményezhet-e vagy sem. Ez bizonyítás kérdése. Így az az érvelés, amely szerint hogy ne lenne alkotmányellenes az elidegenítési és terhelési tilalom, ha az Alkotmánybíróság a kárpótlás során a kárpótlási jegy elfogadhatóságának vizsgálatánál azt is aggályosnak találta, holott ez lényegesen kevesebb - a kárpótlási jegy elfogadási kötelezettsége, mint az előző korlátozás -, tévedésen és félreértésen alapul. Az Alkotmánybíróság okfejtése szerint ugyanis az utóbbi - a jegyekkel kapcsolatos - aggály mint kifogásolt szabályozás, azért volt alkotmányellenes, mert a kárpótlási jegy elfogadása kockázatot jelent, és adott esetben nem biztos, hogy a teljes ellenértéket testesíti meg. Ami az egyházakra vonatkozó elidegenítési és terhelési tilalmat illeti, ez tehát alkotmányos és jogszerű megoldás. Természetesen annak minden következményével együtt. Adott esetben megfelelő kártalanítás alkalmazása mellett történhet. A kifejtettek alapján tehát támogatjuk azt a módosító indítványt, amely szerint amennyiben a törvényjavaslat már önkormányzati tulajdonba került ingatlant érint, mint az egyházi igény teljesítése során átadandó ingatlant, ebben az esetben, ha a tulajdonjog elvonásra kerül, a kisajátítás szabályai alkalmazandók. A másik - a vélemények szerint markáns alkotmányellenessége a javaslatnak az -, hogy a törvény elfogadása esetén megsérti az állampolgárok lelkiismereti és vallásszabadságára vonatkozó alkotmányos alapjogot, továbbá az erről szóló külön minősített többségű törvényt, sőt, különböző nemzetközi egyezségokmányokban foglalt alapelveket is. Tisztelt Képviselőtársaim! Mindjárt fölmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is az egyház? Olyan szervezet-e, amely meghatározott, nagyon csekély számú állampolgárnak erre irányuló kérelme alapján a törvényben előírt tartozékokkal felszerelt beadvány benyújtását követően az illetékes megyei vagy fővárosi bíróság bejegyző határozata alapján működik, vagy valami más? Azt hiszem, másról van szó. Mondjuk meg őszintén: sokkal többről van szó. Az egyház, tisztelt Képviselőtársaim, biztos, hogy a tagjai összességéből álló képződmény, tehát nagyon nehezen defíniálható jogi kategória. Olyan intézmény, amely saját törvényei - most nem az állami kategóriát használom - alapján tömörít természetes személyeket. Ha ez így van, akkor a magyar egyházaknak a javaslat szerint érintett köre bizony jó néhány millió személyt foglal magában, és nem hiszem, hogy van más szervezet, amely ennél meggyőzőbb számokat tudna felmutatni. Persze a többség tévedhet - hallottuk Tamás Gáspár Miklóstól. Ebben azonban nem hiszek. A másik fontos kérdés, ami a lelkiismereti és vallásszabadság és a jelen törvény közötti összefüggés kapcsán felmerül, hogy tulajdonképpen mi az az állampolgári jog, amire olyan szívesen hivatkozunk, hogy mindenki szabadon jogosult vallását megválasztani és gyakorolni. Az Alkotmány 60. §-áról van szó. Semmi esetre sem jelenti azt, hogy ennek az alkotmányos jognak az értelmezése azt a leszűkített értelmezést jelentse, amelyet szeretnének egyesek ennek tulajdonítani, hogy a vallásos cselekmények, szertartások, egyéni vagy közös kinyilvánításáról van szó és nem egyébről. Maga az Alkotmány szövege is félreérthetetlen. Utal az egyéb módra, és az állampolgári jogok és általában az emberi jogok tényleges tartalmának a helyes felfogásából arra az eredményre kell jutnunk, hogy az említett jónéhány millió honfitársunknak jogot és lehetőséget kell arra biztosítani, hogy születéstől fogva halálukig hitük és meggyőződésük szerint legyenek jogosultak szabadon a vallásuk gyakorlására. Az állampolgári esélyegyenlőség ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy történetesen az ismeretszerzést illetően a kezdetektől fogva, beleértve az iskolai oktatás valamennyi formáját, olyan módon kell azt biztosítani, ahogyan azt vallási meggyőződése megkívánja. Ez azt is jelenti - gondolom -, hogy az esélyegyenlőség alapján találhasson mondjuk a lakóhelyén vagy attól nem távol egy olyan általános iskolát, ahova beirathatja a gyerekét és találjon egy olyan kórházat, ahol nemcsak gyógyszerrel gyógyítják, és ahol vallása szerinti módon vígaszt kaphat betegségében, és még abba is belenyugodhat, amin az orvos már nem segíthet. Beletartozik az esélyegyenlőségbe az is, hogy talál-e olyan szociális intézményt a maga vagy hozzátartozói számára, ha élete úgy alakulna, hogy nem a hozzátartozói vagy az állami gondoskodást kívánja igényelni, hanem az egyházak gondoskodását kérhetné. Talál-e vajon választ a nem iskolai nevelési intézményekben azokra a problémákra, amelyek naponta kényszerítik védekezésre akár szülőként, akár gyermekként? Megkérdezem tisztelt képviselőtársaimat, hogy megvannak-e jogrendünkben ezeknek a feltételeknek a jogi keretei. Vajon a vallásról és lelkiismereti szabadságról szóló alkotmányos törvény vagy éppen az Alkotmány rendelkezései elegendőek-e ezeknek az állampolgári jogoknak a gyakorlásához? Vajon tudnak-e már működni az egyházi intézmények a hivatkozott két törvény alapján? Ha nem tudnak, úgy gondolom, nyugodtan kijelenthetjük, hogy alkotmányos mulasztásban vagyunk, még ha ezt az Alkotmánybíróság eddig nem is észlelte, mint annyi más ügyben. Úgy hiszem, ennek a mulasztásnak a felszámolása nagyon fontos parlamenti feladat. Meg kell kérdeznem azt is, tisztelt Képviselőtársaim, vajon tartalmaz-e ez a törvényjavaslat olyan rendelkezést, amely a nem hívő emberek részére elzárná a lehetőséget nem egyházi alapon szerveződő struktúrák elől. Biztos vagyok benne, hogy ilyen rendelkezést nem tartalmaz a javaslat, ezért nem alkotmányellenes ebből a szempontból. Ez a javaslat az épületeket, a beépített ingatlanokat tekintve szeretné biztosítani az esélyegyenlőséget, és megadni azt az állampolgári jogot, amelyet az imént idéztem. Nézetem szerint egyébként egyáltalán nem sérti a törvényjavaslat azokat a nemzetközi egyezségokmányokat, nevezetesen emberi jogi alapvető intézményeket, amelyeket Fodor Gábor képviselőtársam említett felszólalásában. Tisztelt Képviselőtársaim! Egyetértve tehát a név szerinti szavazást igénylő képviselőtársammal abban, hogy a kérdés súlya és jelentősége ennek a megoldásnak az alkalmazását megkívánja, azt támogatjuk. A zárszót befejezve röviden szeretnék arra utalni, hogy melyek azok a lefontosabb módosító indítványok, amelyeket a Kormány nevében támogatni szeretnék, és általában hogyan állt hozzá a Kormány képviseletében eljáró szakértői csoport a különböző bizottságokban a módosító indítványokkal kapcsolatos álláspont kialakításához. Meg kell mondanom, hogy körülbelül 230 módosító indítványból 30-at támogat a Kormány. Ez azt jelenti, hogy a módosító indítványok közül körülbelül egyharmadát tudjuk támogatni, hiszen a 230 módosító indítvány ugyanannak a kérdésnek többféle, azonos tartalmú megközelítését jelenti, tehát számszerűen nem egyenesen összehasonlítható a 230 a 30-cal. Ezen belül már két fontosat említettem, megismétlem: az egyik az önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanok egyházi célra történő átadása során a kisajátítási szabályok alkalmazásának szükségessége, a másik pedig a külön törvény, amelyet az egyházak működésének jövőbeni finanszírozásával kapcsolatosan a Kormány vállal előterjeszteni, de itt határidőt nem tudtunk vállalni. Minden egyéb fontos módosító indítvány - függetlenül attól, hogy kinek a részéről, mely párt vagy bizottság álláspontjaként került előterjesztésre - támogatásra talált, amennyiben a törvény koncepcionális elemeit nem érintette. A válaszadás során természetesen nem lesz módom részletesen megindokolni, hogy miért nem fogadunk el egyébként tartalmilag helyeselt módosító indítványokat. Egyet szeretnék ebben a körben kiemelni:. nem tudjuk támogatni azt az egyébként bizottsági véleményként megfogalmazódott indítványt, amely szerint a lelkiismereti szabadság érdekében egy-egy településen belül tulajdonképpen biztosítani kell azt, hogy a nem vallásos meggyőződésű emberek számára egy adott intézmény ne kerüljön átadásra az egyház tulajdonaként. Ahol egy iskola van, ott a törvény végrehajtása során ez ne kerülhessen önkormányzati vagy állami tulajdonból egyházi tulajdonba. Ezt nem azért nem tudjuk támogatni, mert nem értünk egyet vele. Azért nem tudjuk támogatni, mert a törvény önmagában sem ad erre lehetőséget, a törvény 2. §-a kifejezetten kizárja ezt a megoldást. Úgy gondoljuk, hogy a törvény meghozását megelőző gyakorlati tapasztalatok alapján semmiképpen sem lehet megmerevíteni a törvény gyakorlati érvényesülését. Számos olyan elasztikus megoldás létezik ma már önkormányzat és egyház helyi megállapodásaként, amelynek a megmerevítését jelentené egy ilyen típusú, egyébként tartalmilag helyeselhető és az állampolgári jogok szempontjából tulajdonképpen indokolt módosító indítvány. Ilyen megfontolásokból fogok nemet mondani, egyébként logikus és tartalmilag megfelelő olyan indítványokra, amelyek nem illeszthetők a törvényhez, illetőleg indokolatlanul szűkítenék. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)