Fáklya Csaba (SZDSZ)
DR. FÁKLYA CSABA (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ez a törvénytervezet a benne számadatokkal rögzített tényeken kívül sarkítottan fogalmazva arról szól, hogy a társadalombiztosítás 1991. évben utasításokat kapott a Kormánytól és az Országgyűléstől, ezeket végrehajtotta, ennek következtében költségvetési hiány keletkezett, s most ezt a hiányt az országos költségvetésből átutaljuk. Több tanulságos adat is szerepel ebben a törvénytervezetben. Én csak különösen a gyógyszerekre koncentrálva, a gyógyszerügyre koncentrálva szeretnék egynéhány gondolatot mondani a már elhangzott nagyon alapos beszámoló után. Amint a Demokrata Fórum beszámolójából is hallottuk, az egyik legsúlyosabb gondot a társadalombiztosítás kintlévőségeinek behajthatatlansága okozza. Megoldásnak mutatkozik az, hogy a behajtás sorrendjében rangsorban előbbre soroljuk a társadalombiztosítás járulékát. Mi ezt kiegészítenénk egy másik ötlettel is, aminek a lényege az volna, hogy a vállalatok a társadalombiztosítási hozzájárulást ne bértömeg után fizessék, hanem az egyes személyekre lebontva, majd ezek summázatát, tehát az egész összeget fizetnék be. Ez esetleg átvághatná azt a gordiuszi csomót, amit részben a behajthatatlanság, részben pedig a behajtott összeg elégtelensége jelent. Több vonatkozásban tanulságokkal szolgál a magyar gyógyszeripar a gyógyszerforgalmazás és gyógyszerfogyasztás finanszírozási rendje és működése vonatkozásában, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, és ezen tanulságok meg is könnyítik a társadalombiztosítás jelen helyzetének megértését, segítségünkre lehetnek annál a döntéshozatalnál is, amikor majd a Társadalombiztosítási Alap megosztásáról, a társadalombiztosítás önkormányzatáról, valamint az új egészségügyi törvényről döntünk. A társadalombiztosítás 1990. évben 42%-kal többet költött gyógyszerekre, mint az előző évben, és ez az emelkedés hirtelen következett be. A növekedés mintegy háromnegyed része a termelői és importárak növekedéséből származott, amelyeket nem követett a térítési díjak emelése. Érdemes volna külön tanulmányt szentelni a gyógyszerfelhasználás arányainak a hazai, a volt KGST-, valamint a konvertibilis valutáért vásárolt gyógyszerek között. A belföldi gyógyszerárszint alakulását a felhasználás 80%-át kitevő hazai gyógyszerek termelői árszintje határozza meg. A hazai gyógyszeripar 1989. januárja és 1991. januárja között négy alkalommal, összesen több mint 70%-kal emelte a gyógyszerek termelői árát. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy a társadalombiztosítás semmiféle közvetlen támogatást nem nyújtott a gyáraknak, viszont ugyancsak kézenfekvő, hogy a termelői áremelkedések tartalmazzák a növekvő költségvetési elvonások és más veszteségek ellentételezését, valamint burkolt exporttámogatást is. Az importált gyógyszerek árában további, mintegy másfélszeres áremelkedés következett be. Ennek reális megítélését tovább bonyolítja az időközben végrehajtott forintleértékelés, és a továbbiakban is egy külön bizonytalansági tényezőt jelent, ha ismét ilyen lépésre kerül sor - ami egyáltalán nem zárható ki. A jövőben feltétlenül foglalkoznunk kell a gyógyszerek árképzésével is. A társadalombiztosítás kiadásainak alakulása attól is függ, hogy fenntartják-e az árszabályozás jelenlegi, ellentmondásokkal teli rendszerét. Eszerint a termelői árak minden kötöttség, indoklás és előzetes bejelentés nélkül mint szabadárak, korlátlanul emelhetők, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak semmiféle betekintése nincs a gyárak árkalkulációiba, csak korlátozott lehetősége van áralkura, megegyezéses árak kialakítására. Még azt sem tudja biztosítani, hogy a gyárak ugyanazt a gyógyszert a különböző nagykereskedelmi cégeknek azonos áron adják el. Amennyiben fennmarad a jelenlegi állapot, amelyben az állam teljes mértékben kivonult a gyógyszerek árképzéséből - ami még a nyugat-európai fejlett piacgazdaságokban is páratlan -, nemcsak a lakosság állandó növekvő terheivel, hanem a gyógyszerpiacon kialakuló teljes anarchiával is számolnunk kell. Hasonló helyzet alakulhat ki a liberalizált gyógyszerimport-piacon is. Egyes gyógyszereket teljes áron árusítanának, miközben ugyanezeket a közgyógyellátásra jogosultak teljesen térítésmentesen kapják. Ha nem szabályozzák eltérő módon - például hatóanyag szerint - az import gyógyszerek árképzését, illetőleg társadalombiztosítási hozzájárulását, e téren ugyancsak jelentős társadalombiztosítási többletkiadások merülhetnek fel. A teljesen szabad termelői árképzés és a gyárak ellátási kötelezettségének megszüntetése azt is lehetővé teszi, hogy a nagy gyógyszergyárak a számukra veszteséges, eddig más gyógyszerek nyereségéből fedezett gyógyszerek gyártását úgy szüntessék meg, hogy az e miatt megszűnő veszteség mint forrás nem is kerül vissza a társadalombiztosításhoz, így nem teszi lehetővé a kieső gyártás más gyártónál történő finanszírozását. Az eddig elmondottak arra ösztönöznek bennünket, hogy mérlegeljük a gyógyszerek fogyasztói ártámogatási módjának és ártámogatási kulcsainak megváltoztatását. Egyben az is látható, hogy az ezzel összhangban lévő gyógyszertérítésidíj-emelés sokáig már nem halogatható. Tudomásul kell vennünk, hogy a társadalombiztosítás által a gyógyszerellátásra fordított költségek, többek között azért is ilyen rendkívül magasak, mert a jelenlegi finanszírozási rendszer nem képes kiküszöbölni a pazarló elemeket és megoldani a túlfogyasztást. Reméljük, hogy az előkészületben lévő egészségügyi reformnak sikerül majd olyan érdekeltségi elemeket bevinni a rendszerbe, amelyek révén meg tudunk majd bírkózni ezzel a súlyos milliárdokat jelentő problémával. Magában véve az a tény, hogy a jelenlegi árakon és igénybevételi szinten a társadalombiztosítás csak költségvetésének jelentős túllépésével volt képes, illetőleg enélkül képtelen volt finanszírozni a gyógyszerellátást, rámutat arra a képtelen helyzetre, ami ezen a téren fennáll, és amin sürgősen változtatni kell. A társadalombiztosítási szolgáltatások garanciáját a költségvetés, az "állam bácsi+ pénztárcája jelenti - és bizony, ezt most igénybe kellett venni. A társadalombiztosítást olyan helyzetbe kell hozni, hogy szilárd alkupozícióban legyen, s reális, piacgazdasági viszonylatokkal pótolni tudja az eddig hatalmi pozícióból előírt ellátási kötelezettségeket, s ezzel ki tudja váltani a nem technológiai fejletlenségből származó, indokolatlan, úgynevezett luxusimportot. A Szabad Demokraták olyan társadalombiztosítást akarnak, amely mögött ugyan ott áll az állami garancia, de egyre csökkenő állami szerepvállalás mellett önjáró, önfenntartó, amelynek biztonsága a társadalombiztosítás költségvetésén belüli tartalékra alapozódik. Ez a biztonság teret ad olyan intézkedések megtételére, amelyek biztosítják, hogy a társadalombiztosítás támogatása azokhoz jut el, akik erre rászorulnak - de oda tényleg eljut. Köszönöm szépen. (Taps.)