Balogh Gábor (KDNP)
BALOGH GÁBOR (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A miniszter úr elmondta, képviselőtársaim különféle oldalról fűszerezték, nekem maradtak a morzsák és tüskék. A társadalombiztosítás 1990. évi költségvetése a tényeket számokba foglalta, s ezek a számok több mint 600 millió forint hiányról tanúskodnak. Mint képviselők nem feledhetjük, hogy a számok mögött sorsok és végeredményben az ország szociális biztonságának színvonala húzódik. A probléma még egyértelműbbé válik, ha a GDP-hez vagy az államháztartási adatokhoz viszonyítjuk a társadalombiztosítás költségvetési számait. Ezek az adatok egyértelműen jelzik, hogy problémák vannak a szociális biztonság terén, ugyanakkor arról is árulkodnak, hogy valami nincs rendjén a társadalombiztosítás költségvetése körül. De hát mit várhatunk? Ha beteg az ország, akkor beteg a társadalombiztosítás, és természetesen beteg a társadalombiztosítás költségvetése is. Én itt teljesen más oldalról világítanám meg azokat a problémákat, amelyeket a FIDESZ képviselője, illetve a többi képviselőtársam elmondott. A társadalombiztosítás költségvetése túlköltekezésről tanúskodik. Arra utal, hogy bevételei és kiadásai nincsenek egyensúlyban. Az ország több társadalombiztosítási ellátást fogyaszt, mint amennyit megtermel, vagyis más szavakkal: több a társadalombiztosítási kiadás, mint amennyi a bevétele. Márpedig ez - ha a társadalmi igazságosságot nézzük - visszaélést jelent a jövőnkkel szemben, és erkölcstelenséget, mert nem a társadalom, a gazdaság általános gazdagodásából származik a túlköltekezés. Mi, Kereszténydemokraták úgy gondoljuk, hogy ez a haszonelvű szemlélet húzódik meg a szociális biztonságnak ebben a szeletében. Emiatt keletkezett 1990-ben a társadalombiztosításnak több milliárd forintnyi összeget kitevő többletkiadása is. Nem járunk messze az igazságtól, ha példaként a kórházigazgató-választást és ennek tapasztalatait hozzuk fel. Az új kórházigazgatók közül - már ott, ahol nem a régit választották meg - többen hangsúlyozták, hogy a kórházukban óriási pazarlás folyt. Mint tudjuk, 1990. végére olyan áldatlan helyzet előtt álltunk, amely majdhogynem kórházlázadáshoz vezetett. Mindez annak ellenére történt, hogy a kórházak pazarlóan költekeztek. Sajnos, a többlet nem a szolgáltatások színvonalának javítását eredményezte. Sőt, egy ismerősöm hasonlatával élve, a falusi porták sokszor gondozottabbak és tisztábbak voltak, mint egyes kórházi osztályokon ápolt betegek. Jól tudjuk, hogy ez a helyzet objektív és morális okokra vezethető vissza. Az objektív okok egy részét a Parlamentnek kell törvényalkotással megszüntetnie. A morális okokhoz viszont alapvető szemléletváltozásra van szükség a szóban forgó orvosok és ápolószemélyzet részéről. Éppen ezért mélységesen elítéljük azokat az orvosokat és ápolókat, akik a hippokratészi esküjüket megszegve munkájukat nem hivatásnak, hanem meggazdagodási forrásnak tekintik, és kihasználják a betegek és az ország szükséghelyzetét. Ugyanígy elítéljük azt a paciensi magatartást is, amely az orvosokat esküjük megszegésére serkenti. Gondoljunk a paraszolvenciára. Ugyanakkor tisztelettel és elismeréssel kell szólnunk minden olyan orvosról és ápolóról, aki hivatásának és esküjének megfelelően végzi munkáját. Úgy tapasztaltuk, hogy ezek vannak még mindig többségben. Ugyanígy elismerést érdemelnek azok a kórházak is, amelyek a határforgalmat bonyolítják le, gondoljunk azokra is, akik több százmillió forint összeget kitevő kiadások fölött kell, hogy diszponáljanak, különösen az egy-két napi határforgalmi kórházi ápolás miatt. A pazarlás másik lényeges okának a profiltisztítást és a gyógyító-megelőző ellátások terén a követelményrendszer kidolgozásának elmaradását tekintjük. Emiatt ugyanis olyan többletköltség merült fel, amelyet még egy jóléti állam sem engedhet meg magának. Felvetődik a kérdés: miért kellene a társadalombiztosításnak olyan szolgáltatásokat finanszírozni az egészségügy terén, amelyek normális felfogású személyek esetében nem minősülnek betegségnek. Itt ne csak az abortuszra gondoljunk. Nem gondolják képviselőtársaim, hogy ezek együttesen akár több milliárd forintos nagyságrendre rúghatnak, holott folyton azzal zaklatnak minket, hogy kevés pénz jut a szolgáltatások színvonalának emelésére, a bérezésre és még sorolhatnánk, milyen tételekre? Az említetteken kívül elgondolkodtatónak tartjuk azt az esetet is, amelyet a szociális bizottság ülésén tapasztalhattuk. Az egyik képviselőtársam ugyanis ártatlanul megkérdezte a jelenlévő szakemberektől, hogy hol található a társadalombiztosítás 1990. évi költségvetésében a több mint húszmilliárd forintos kintlevőség, amelyről állandóan hallunk. A legnagyobb megrökönyödésünkre a jelenlevő szakemberek mély hallgatásba burkolóztak, mivel egyikük sem tudta megmondani, hogy a mérleg melyik sora tartalmazza ezt. Ez arra utal, hogy súlyos fogyatékosságok mutatkoznak a társadalombiztosítási szakemberképzésben, továbbá megerősíti azt a nézetünket, amit már sok képviselőtársam is szóvá tett, hogy a jelenlegi szakmai gárdát vagy alaposan meg kell rostálni, vagy olyan mélyreható képzési, átképzési és továbbképzési programra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a szakemberek valóban szakemberekké, szakterületük mestereivé váljanak. Különösen érdekes most, ha társadalombiztosítási önkormányzati képviselőket akarunk választani. Az, aki nem ért a társadalombiztosításhoz most, és nem részesül képzésben, nem fog érteni akkor sem, amikor több száz milliárd forintról kell döntenie. A szakemberhiány és a szakmai ismeret hiánya miatt nem tarthatjuk véletlennek azt a jelenséget sem, hogy a társadalombiztosítás egészségügyi finanszírozását nyolc szakember végezte az 1991. évben, és ők több mint száztíz milliárd forint fölött rendelkeztek. Súlyos hibának tartanánk, ha a tisztelt Országgyűlés egyszerűen csak átsiklana ezeken a jelenségeken, amikor a társadalombiztosítás koncepciójával és új szervezeti struktúrájának kiépítésével tárgyalja az 1990. évi költségvetését. Arra szeretnénk ösztönözni a tisztelt Házat, hogy ne legyen nagyvonalú ebben a kérdésben, és ne engedje meg, hogy kőbaltával szeljék ketté a társadalombiztosítás szervezetét, hiszen, mint önök is tapasztalták, még egységes rendszer formájában sem képes olyan szakmai színvonalt biztosítani, amely megfelel az általános elvárásoknak, illetőleg a társadalombiztosításban olyan tételek is találhatók, amelyeket az állami költségvetés 1989 óta képtelen átvállalni, s a jövőt tekintve nem is tudja ezt megtenni. Ez a jelenlegi adatok szerint körülbelül 70-80 milliárd forint. Egyáltalán nem értenénk egyet azzal a felfogással, amely a társadalombiztosítás jövőjét akár egy szűk körű orvoslobbynak vagy akár tudatlanságból a múlt iránt nosztalgiát érző réteg óhajának rendelné alá. Beszédemben eddig nem utaltam az ország lakosságának egynegyedét kitevő nyugdíjas réteg problémáira, amelyeket a társadalombiztosítás költségvetése hűen reprezentál. A költségvetés 1990-ben 1,6 milliárd forintot fordított foglalkoztatáspolitikai célú korengedményes nyugdíjakra. Ez az előző évi közel ötszörösét érte el. Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy a foglalkoztatási helyzet romlása nem szűnt meg, sőt, azok a cégek, amelyek korengedményes nyugdíjba küldték dolgozóikat, akut fizetési gondokkal küzdenek. Ez az 1990. évben a társadalombiztosítás számára közel félmilliárd forint ellentételezés nélküli többletkiadást jelentett. A helyzet azóta bizonyos értelemben megváltozott, hiszen a Kormány nemrég olyan intézkedést hozott, mely szerint a társadalombiztosításnak vétójoga lehet ezen a téren. Viszonylag megnyugvással töltötte el az országot a kiemelt nyugdíjak rendezésének az ügye is. Ez lényegében csak pár ezer embert érint, azokat, akik elsődlegesen politikai karrierjük miatt részesültek az átlagostól eltérő nyugdíjban. Az e téren tett intézkedések elindították azt a folyamatot, amelyet a Parlament célul tűzött ki: a politikai vagy a kiemelkedően magas és a társadalom számára rendkívül hasznos tevékenységet kifejtők ne a társadalombiztosítás terhére, hanem az állami költségvetés terhére részesüljenek kiemelkedő munkájuk eredményeként elismerésben. Más szavakkal: a Kormánynak és az állami költségvetésnek legyen gondja, milyen aktuálpolitikai megfontolások alapján kiket részesít pénzbeni elismerésben. Ugyanezt szeretnénk elmondani azzal kapcsolatban is, hogy a társadalombiztosítás a jövőben ne csupán szemlélője legyen az eseményeknek, hiszen ellenőrzési jogköre még nem nagyon volt, ami sajnos egy téves felfogás eredményeként alakult ki, hanem legyen meg a lehetősége akár egyes területek szigorú megbüntetésére is, például amikor a kórház vagy az orvos visszaél a társadalombiztosítás által nyújtott szolgáltatásokkal vagy a pénzügyi támogatásokkal. A társadalombiztosítás költségvetése tehát egy várható vagy egy lezajlott állapotot tükröz. A számok mögött vitalitás húzódik, amelyet tartalommal kell megtölteni. Ez a tartalom nem csupán az állampolgárok vagy egyes egészségügyi intézmények jogait testesíti meg, hanem kötelezettségeit is: ami az állampolgárnak vagy az intézménynek kötelesség, az a társadalombiztosítás szervezetének kogens joga, amelyet a törvény keretein belül érvényesítenie kell, ha tetszik, ha nem. Ugyanúgy fordítva is igaz: ami az állampolgároknak, az intézményeknek joga, az a társadalombiztosításnak kötelezettségévé lép elő. Egy helyesen összeállított költségvetés tartalmazza mindazokat a feladatokat, amelyeket az egyik félnek is és a másik félnek is teljesítenie kell, amely alól felmentés nem adható. Nem feledhetjük, hogy a társadalombiztosítással jogviszonyban nemcsak azok az emberek állnak, akik járulékot fizetnek, hanem a nyugdíjasok, járadékosok, családi pótlékban részesülők, a munkáltatók, a társadalombiztosítás által támogatott intézmények, nem utolsósorban a társadalombiztosítás szervezetei is. Éppen ezért valamennyiünk érdeke, hogy a társadalombiztosítás költségvetése ne deficites legyen, hanem legalább annyi, amennyi elegendő az alapvető funkciók teljesítésére. Ha a társadalombiztosítás többet költ, mint amennyit megtermel, akkor a jövőnket fogyasztjuk el. Ez viszont senkinek sem lehet célja. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)