Békesi László (MSZP)
DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Az ülés sajátos dramaturgiája, hogy egymás után van lehetőségünk elmondani véleményünket a jegybankról szóló törvénytervezetről, illetve az államháztartásról szóló törvénytervezetről. Nem szeretném a törvény jelentőségének méltatásával az önök idejét igénybe venni. Azt gondolom, külön bizonyítás nélkül is könnyen belátható, hogy az új gazdasági rend egyik sarkalatos eleméről van szó. Engedjék meg azonban, hogy néhány gondolatot mondjak arról, mi az az alapvető néhány ok, amely miatt az államháztartás eddigi szerkezete, funkciómegosztása, feladatmegosztása, elszámolási rendje, finanszírozási rendje a jövőben tarthatatlan, s ami miatt valóban új államháztartási rendre, rendszerre és annak új alkotóelemeire van szükség. Egészen nyilvánvaló, hogy egy ország gazdaságát sújtó válság, amely - sajnos - tartósnak minősül, akár a recesszióra, reálfolyamatokra, akár a pénzügyi folyamatokra tekintünk, egyben a pénzügyi rendszer válságát is jelenti. És miután az államháztartás az az alapvető, összefoglaló pénzügyi rendszer, amelyben a gazdaság reál- és jövedelemfolyamatai megjelennek, ahol valamennyi jövedelemtulajdonos érdekelt - lakosságtól vállalkozókig és az államon keresztül -, nagyon egyértelmű, hogy az államháztartás pozícióján ennek a gazdasági válságnak a jelei bizony-bizony tettenérhetők és lemérhetők. Úgy gondoljuk, hogy az államháztartás jelenlegi rendszere nem életképes, és nem tartható fenn tovább alapvetően három ok miatt. Az első ok: az állami kötelezettség-vállalások a gazdaság jelenlegi teljesítőképessége mellett teljesíthetetlenek. Az állam az állandó szószegés állapotában van, képtelen kötelezettség-vállalásainak eleget tenni, e kötelezettségek változatlan körét pedig csak alacsonyabb színvonalon képes kielégíteni, azaz az állami feladatok végrehajtásának színvonala állandóan, permanensen csökken. A második ok: ahhoz, hogy ezt a csökkenő ellátási színvonalat változatlan kötelezettségek mellett fenn lehessen tartani, még mindig rendkívül magas jövedelemcentralizációra van szükség. Ez a magas jövedelemcentralizáció, amely részben magas adószintekben, részben más, decentralizált pénzalapokhoz való kötelező befizetési ráták rendkívül magas színvonalában jelenik meg, tulajdonképpen három következménnyel jár. Az egyik következmény az, hogy konzerválja vagy legalábbis nagyon megnehezíti az elavult gazdasági struktúra átalakítását. A másik következmény az, hogy erősen teljesítményfékező hatású a gazdaság kreatív szereplőinek körében, és a harmadik tényező az, hogy rendkívül esetlegesen érinti az egyes jövedelemtulajdonosokat. Sajnos azt kell mondanunk, hogy a jövedelemtulajdonosok közül általában az ilyen erőteljes centralizáció a fix fizetésből, bérből és fizetésből élőket érinti, többnyire a legkeményebben az ellátás alacsony vagy romló színvonala ugyanezt a kört hozza a legnehezebb helyzetbe. Végül a harmadik ok: kikerülhetetlenül növekednek az államadósság terhei, méghozzá a folyó terhek, nevezetesen a folyó költségvetéseket terhelő kamatkiadások, amelyek csökkentése nélkül a gazdasági teljesítmények stagnálása esetén nincs esély arra, hogy a gazdaság kilábalásához szükséges emelőket, mozgató rugókat működésbe lehessen hozni. Új rendszerre van tehát szükség, eddig teljes az egyetértés közöttünk. A nagy kérdés az, hogy vajon az államháztartás új rendszerét tartalmazó törvényjavaslat fekszik-e a Ház előtt, vagy valami egészen más. Sajnos, azt kell mondanom tisztelt Ház - ellentétben a jegybankról szóló törvény előkészítéséről mondott szavainkkal -, hogy ez a törvény tökéletesen alkalmatlan arra, hogy betöltse azt a funkciót, amelyet pedig az államháztartás gyökeres átalakításával nélkülözhetetlenül be kell töltenie. Nem vállalkozik másra, mint arra, hogy azokat az átmeneti szabályokat, amelyeket az egyes szereplők - Parlament, Kormány, minisztériumok, illetve fejezetek -, valamint az egyes szereplők adatszolgáltatási kötelezettsége tekintetében ideiglenes jelleggel az 1991-es költségvetési törvényben egyszer már elhatározott ez a Ház, kisebb módosításokkal, kisebb kiegészítésekkel most átemelje egy önálló törvénybe, és ennek az önálló törvénynek azt a címet adja, hogy "az államháztartásról szóló törvény+. Ez nem az - tisztelt Ház -, köszönő viszonyban nincs azzal, amire ennek az országnak szüksége lenne! Az alapfeladatot kerüli meg a Kormány, méghozzá meglehetős nagyvonalúsággal és tökéletesen érthetetlen szakmai érvekkel. Az alapfeladat pedig úgy szól: ebben az országban belátható időn belül tarthatatlanok azok az állami kötelezettségek, amelyeket az államháztartásnak kellene finanszírozni. Nincs esély - tisztelt Ház - erre, legfeljebb arra van esély, hogy elképesztő, finanszírozhatatlan, óriási hiánnyal, illetve az állami feladatok drasztikus ellátási színvonalcsökkenésével kell majd 1992-ben szembenézni. Nincs tehát idő arra - és ez a dolog lényege -, hogy újabb egy vagy több évet várjunk arra, amíg végre rászánja magát valaki, hogy az úgynevezett állami kötelezettségeket, kötelezettségvállalásokat felülvizsgálja, megkísérelje szelektálni, méghozzá három szempont szerint: Melyek azok az állami kötelezettségek, amelyek mindenkor, minden társadalmi rendszerben és minden gazdasági teljesítmény mellett, tehát állandóan az állam oszthatatlan feladatai, amelyekről nem lehet alkut folytatni - finanszírozni kell, mert más képtelen erre. Melyek azok az úgynevezett állami szolgáltatási feladatok, amelyekben meg lehet osztani a terheket a piac, az állam és az őket igénybevevő állampolgárok vagy különböző közösségek között? Minden bizonnyal ez az a terület, ahol a legnagyobb változtatási lehetőség és esély nyílna, ha lenne szándék erre a változtatásra. És végül a legkeservesebb, harmadik csoportja az úgynevezett állami kötelezettségvállalásoknak az, amiről ki kell mondani, hogy ilyen gazdasági teljesítmények mellett az állam nem képes azokat a jövőben finanszírozni: arra kényszerül, hogy azt az igénybevevőkre bízza, az igénybevevők pénztárcájára, a piacra, és bizony néhány esetben le kellene arról mondani, hogy ezeket a szükségleteket mindenki képes legyen igénybe venni. Ezek a legkeservesebb döntések. Azt kell - tisztelt Ház - mondanom, nem szívesen teszem, hiszen már előre hallom a reflexiókat: '89 szeptemberében az államháztartási törvény előkészítésének koncepciója nagyságrendekkel előbbre tartott annál, mint amit most a Kormány törvénytervezetként ide beterjesztett. Nem ennek a törvénytervezetnek, hanem ennek a bizonytalan sorsú adókoncepció- törvénytervezetnek a preambulumában olvasható egy döbbenetesen cinikus mondat, amely azért is cinikus, mert a konzekvenciái itt, ebben a törvénytervezetben jelennek meg. Így szól ez a mondat: "Ha valaki - mondja a Kormány vagy mondja a pénzügyminiszter - azt akarja, hogy ebben az országban adót csökkentsünk, akkor mondja meg, hogy hol kell a kiadásokat csökkenteni.+ Nem kevésbé cinikus az a javaslat, amely ennek az államháztartási törvénytervezetnek a kiegészítő határozati javaslata, amely azt akarja, hogy jöjjön létre egy valamilyen összetételű parlamenti bizottság képviselőkből, és próbálja meg azt, amit a Kormány meg sem próbál: azaz ő vizsgálja felül az állami kötelezettségeket és mondja ki a képviselőkből álló bizottság szakmai feltételek és háttér híján, hogy melyek azok az állami feladatok, amelyeket nem lehet finanszírozni. Tisztelt Ház! Meg kell mondanom, hogy ilyen cinizmussal én még nem találkoztam. Elképesztő és elfogadhatatlan! (Taps.) Aminthogy az is elfogadhatatlan, hogy bármennyire inkriminált és nehéz gazdasági helyzetben teljes szembefordulás következik be azokkal a reformlépésekkel, amelyek évekkel ezelőtt a költségvetési szférában megkezdődtek. Nem ok arra, - tisztelt Ház -, hogy a gazdaság teljesítményei rendkívül alacsonyak, hogy a jövedelemcentralizáció rendkívül magas, ellenkezőleg, éppen a fordítottját indokolná: nem csökkenteni a költségvetési szervek gazdasági önállóságát, hanem azt megtartani, - ha lehet, még néhány ponton erősíteni is! Egész könnyen belátható mindenfajta szakmai elemzés nélkül, hogy ha már egy állam nem tud elég pénzt adni feladatai végrehajtására, akkor legalább adjon egész gazdasági önállóságot. Adja meg a lehetőséget, hogy a szűkös erőforrásokkal azok a szervezetek képesek legyenek hatékonyan gazdálkodni, amelyekre az a keserves feladat hárul, hogy állami feladatokat valósítsanak meg, legyenek azok költségvetési intézmények, legyenek azok önkormányzatok, legyenek azok különböző szerveződésű társadalmi vagy félig társadalmi szervezetek. Minden olyan lépést, amely eddig kifejezetten liberalizált, és növekvő mozgásteret adott ebben a körben, vissza akar vonni a Kormány valamiféle nehezen megfogható ellenőrzési szándék és körülhatárolt nyomonkövetési szándék jegyében. A bérgazdálkodás szabályozásának megszüntetése, a központi források megpántlikázása beruházási, felújítási célokra, a kötelező bankszámlavezetés előírása, az alapítványokhoz való csatlakozás megtiltása, a tartós betétképzés megtiltása az állami támogatáson kívüli saját bevételek körére, a különböző külső vállalkozási tevékenységek drasztikus beszűkítése akkor, amikor nincs elég pénz, egyszerűen megmagyarázhatatlan és érthetetlen. Én értem, hogy egy ideális állapotban azt kell mondani, hogy az állam pénzeivel gazdálkodó költségvetési szerveket az utolsó fillérig keményen, tételesen el kell számoltatni. Rendben van. De abban az esetben, amikor ezek az intézmények az állam által vállalt alapfeladatok finanszírozására sem kapják meg a minimális feltételeket sem - és erről nem ők tehetnek -, akkor ezeknél a gazdálkodás szabadságát és a kiegészítő források megszervezésének lehetőségét megszüntetni egész egyszerűen szakmai öngyilkosság. Érthetetlen. Nem tudom elképzelni, mit fognak csinálni azok az egyetemek, tudományos intézmények, amelyeknek a vállalkozási lehetőségét 1992-től ez a törvény gyakorlatilag megszünteti. El sem tudom képzelni. Illetve el tudom képzelni: itt mindannyiunknál, meg a Kormánynál fognak kopogtatni sokmilliárdos többlettámogatásért. Könyörgöm, miből? Semmiből nem fogják megkapni ezt az erőforrást. És mit fognak csinálni azok a szervezetek, költségvetési intézmények vagy önkormányzatok, amelyek az állami támogatáson kívül eddig viszonylag okosan, ügyesen tudták a saját erőforrásaikat forgatni, uram bocsá+ néha még a tartós betéteik után kamatokat is realizálhattak. Nem tudják megtenni. Lehet, hogy átmenetileg a költségvetés forgóalapja jobb pozícióba kerül, lehet, hogy átmenetileg kisebb likviditási zavarokkal fog küzdeni, csak éppen három- vagy négyezer intézmény, önkormányzat fog még roszszabb, még lehetetlenebb helyzetbe kerülni. A szemlélettel - nemcsak egyszerűen a konkrét szabályokkal, a szemlélettel - nem lehet azonosulni és egyetérteni, tisztelt Ház. Hiszen nem ez az államháztartás reformja. Nem ez az a bizonyos reform, amitől azt lehet várni, hogy ez a lehetetlen helyzetben lévő államháztartás képes legyen a bajokból kilábolni. Egyszerűen elképesztő, tisztelt Ház, hogy az úgynevezett állami feladatok végrehajtására szolgáló intézményrendszert durván és leegyszerűsítve csak a költségvetési intézményekre szűkíti le a tervezet. Mintha más szervezetek nem látnának el - esetleg nagyságrendileg nagyobb - állami feladatokat. Gondoljanak az alapítványokra; gondoljanak a különböző önszerveződő intézményekre és szervezetekre, közöttük a karitatívakra; gondoljanak azokra a szervezetekre, amelyekhez csak kis mértékű állami támogatás járul, nagyobb többségét vagy a társadalom, vagy a gazdálkodó szervezetek adják össze; gondoljanak az alapítványokra. Egész egyszerűen azt a minimális klasszifikációt nem hajtja végre az államháztartási törvényjavaslat, ami mindenki számára könynyen belátható. Vannak állami feladatok, amelyeket teljes körűen finanszíroz az államháztartás, ezt a költségvetési intézmények és szervek bonyolítják le, és vannak állami feladatok, szolgáltató feladatok, amelyeket más szervezetek, formák hajtanak végre. Mintha ezek nem is léteznének! Vagy ha léteznek, akkor számunkra sokkal rosszabb, tulajdonképpen megemészthetetlen gazdálkodási feltételeket akar teremteni ez az államháztartási törvényjavaslat. Régóta beszélünk róla, de különösen indokolt most - ugye ez is egy fantasztikus véletlen, hogy az előző nap folyt az Állami Vagyonügynökség beszámoló jelentése fölött a vita, amely többek között az állami tulajdonnal való gazdálkodásról, a privatizációról szól -, különösen aktuális arról beszélni tehát, hogy az állami tulajdonnal való gazdálkodás eredménye hogyan jelenik meg az államháztartásban. Erre az alapvető feladatra nem vállalkozik ez a törvény, hogy elkülönítse a központi állami pénzalaptól, a költségvetéstől az állami tőkével való gazdálkodásnak az eredményét, tehát nem ad egy külön tőkejövedelmi mérleget, nem ad egy külön állami vagyonmérleget, holott szerkezetileg sem lehetne áttekinteni enélkül a gazdálkodás teljes körét. Önök nagyon gyakorta a szemünkre vetik, hogy persze, hiszen a régi kormány sem csinálta meg. Tényleg nem csinálta meg, nem tehette meg, hiszen az állami tulajdon 90 vagy 95%-os részaránya mellett teljesen értelmetlen dolog lett volna külön tőkejövedelmi mérleget meg külön állami vagyonmérleget képezni. Az egy melléklete volt a régi államháztartási törvénynek, túl vagyunk rajta. Na de hát most itt az alkalom; egyre inkább csökken az állami tulajdon, egyre inkább növekszik az állami tulajdon értékesítéséből - reméljük - származó bevétel. Egyre inkább el kellene különíteni a folyó kiadásokat a tőkebefektetésektől. Vagy megint az lesz a sorsa, hogy az állami tulajdon értékesítéséből származó bevételeket fel fogjuk élni folyó kiadásokra? Hát éppen azért, mert lehetetlen helyzetbe kerül ez a feladataiban tulajdonképpen nem szelektált, változatlan összetételű, az alapkoncepciókat és az alapproblémákat meg nem oldó államháztartás. Ez a veszély fenyeget, tisztelt Ház. És millió vagy nagyon sok ehhez hasonló probléma van, amelynek a felsorolását sem engedi meg egy hozzászólásnak a viszonylag szűkre szabott kerete. Tisztelt Ház! Ez a törvényjavaslat nem javítható! Ezt a törvényjavaslatot nem lehet kiegészíteni. E helyett másra van szükség. ha a Ház úgy dönt a Kormány javaslatára, hogy nem akarja megtartani az átmeneti pozíciókat, azaz nem a +92-es költségvetési törvényjavaslatban akarja prolongálni az eddigi gazdálkodási szabályokat és beszámolási szabályozásokat, ezt megteheti. Erre létrehozhat vagy megalkothat az államháztartás működési rendjéről és beszámolási rendjéről egy törvényt. Az különböző kiegészítésekkel talán ebből a törvényjavaslatból kikerekíthető. De tudatában kell lennünk annak, hogy ez nem az államháztartásról szóló törvény, nem az államháztartási rendszer reformja. Ehhez ennek az égvilágon semmi köze nincs. Ezért tehát a frakció nevében a törvényjavaslatot elutasítjuk, és azt javasoljuk, a Kormány fontolja meg: vagy vonja vissza, vagy csak ezt a részletes funkciót akarja ezzel a parlamenttel elláttatni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)