Kósa Lajos (Fidesz)

1991. október 6.

KÓSA LAJOS (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A privatizáció fontosságáról sokan és sokféleképpen beszéltek már, én ezért a vagyonpolitikai irányelvekről szóló általános vita előtt csak néhány gondolatot szeretnék ehhez hozzátenni. Az első, amiről Mádl Ferenc miniszter úr is beszélt, az az, hogy milyen értelemben fontos a privatizáció a gazdaság modernizálása szempontjából. Azonban fontos az én véleményem szerint hangsúlyozni azt is, hogy a privatizáció a gazdaság modernizálásának csak szükséges feltétele, de távolról sem elégséges feltétele. Ez magyarul azt jelenti, hogy hiba lenne a privatizációhoz túlzó reményeket, túlzó várakozásokat fűzni, ugyanis a privatizáció önmagában nem jelenti a gazdaság válságból való kilábalását, a magántulajdon önmagában csak szükséges kiindulópontja lehet egy gazdasági felvirágzásnak. Csak egy példát szeretnék erre említeni, hogy érthetőbb legyen, amit mondok. Az állami monopóliumnál, amennyiben a privatizáció úgy zajlik le, hogy ezek helyett magánmonopóliumok jönnek létre, semmivel sem teremt jobb helyzetet, mint az állami monopóliumok megléte. A másik gondolat, amit szeretnék elmondani, az az, hogy a privatizáció abból a szempontból is hallatlanul kényes és fontos probléma, hogy egyszeri és visszafordíthatatlan folyamatot jelent, legalábbis reményeink szerint ezt kell, hogy jelentse. Ez azt jelenti, hogy nem lehet megismételni valamilyen folyamatot, valamilyen rossz privatizációt vagy valamilyen rossz konstrukciót nem lehet kijavítani akkor, amikor ez már megtörtént, mert nincs erre mód. Ezért hallatlan fontos az, hogy a privatizáció úgy menjen végbe az országban, hogy ezt valamelyest a parlamenti pártoknak a konszenzusa övezze. Ha ez nincsen meg, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a privatizáció egyébként rendkívül támadható folyamatát a legkülönbözőbb, nem kifejezetten a gazdaság oldaláról jövő szólamok és támadások kísérik, ami ezeknek a folyamatoknak csak árthat. Megítélésem szerint ezek után a vagyonpolitikai irányelveket úgy lehet tárgyalni, hogy megnézzük, melyek azok a feltételek vagy kritériumok, amelyeknek a vagyonpolitikai irányelvek meg kellene, hogy feleljenek, s vajon ezeket teljesítik-e a vagyonpolitikai irányelvek. Ezek a kritériumok a következők kellene, hogy legyenek: Az első nagyon fontos probléma az, hogy a vagyonpolitikai irányelvek megfelelően szabályozzák a privatizáció folyamatát és megfelelő ellenőrizhető kereteket biztosítsanak az ÁVÜ működése számára. A másik, hogy ezek ne csak megfelelő ellenőrizhetőséget biztosítsanak, hanem működőképessé is tegyék a privatizáció folyamatát. Ha ezeket az elveket figyelembe vesszük és végigvezetjük a vagyonpolitikai irányelvekről szóló országgyűlési határozati javaslaton, akkor a mi véleményünk szerint ebben a formában a vagyonpolitikai irányelvek nem felelnek meg ezeknek a kritériumoknak. Azért, hogy ezeket jobban alá tudjam támasztani, kénytelen vagyok néhány konkrétabb kérdésbe is belemenni, hogy ott utaljak azokra a konkrét problémákra, amelyek szerintünk nincsenek oly módon szabályozva, hogy elfogadható legyen az Országgyűlés számára ez a vagyonpolitikai irányelv. Elöljáróban megjegyezném, hogy amit mondtam a monopóliumokról, ez végighúzódik magában a vagyonpolitikai irányelvekről szóló határozattervezetben, azonban semmilyen konkrét lépés vagy intézkedés vagy valamilyen keret nincs arra, hogyan lehet azt megakadályozni, hogy az állami monopóliumok privatizálása esetén ne magánmonopóliumok jöjjenek létre, amelyek lehetetlenné teszik a gazdasági versenyt, hanem valamilyen módon próbáljuk meg felbontani ezeket a monopóliumokat. Megítélésünk szerint egyébként kielégítő lenne talán, vagy egy lehetséges megoldás lenne az, hogyha az Állami Vagyonügynökség működéséről szóló törvényben egy olyan változtatást eszközölne a Parlament, amely szerint a Vagyonügynökség igazgató tanácsában a versenyhivatal egy képviselőjének is ott kellene ülni. Az I. fejezetben szól a vagyonpolitikai irányelvek arról, hogy a kizárólagos, vagy többségi állami tulajdonú tulajdonrészeket a Kormány határozza meg és erről a Kormány valamilyen határozatban dönt. Szerintünk ez a kitétel nem felel meg annak a fontos követelménynek, miszerint a vagyonpolitikai irányelvek és a privatizáció fő folyamatai széles körű konszenzuson kell, hogy nyugodjanak, ezért sokkal megfelelőbb lenne, hogyha nem a Kormány, hanem törvény szabályozná azokat a kizárólagos, illetve többségi tulajdonú tulajdonok körét, amelyek tartós állami tulajdonban maradnak. A II. fejezetben van szó az anyagban az előprivatizációról, és a különböző aktív privatizációs programokról. Az előprivatizáció tapasztalatai azt mutatják, hogy rendkívül sok jogi vita származik abból, hogy bérleti díjat privatizál a Vagyonügynökség, és nem tulajdonjogot. Számos konkrét eset bizonyítja azt, hogy nincsen garancia arra, és a Vagyonügynökség nem tud garanciát adni arra, hogy a bérleti díjak valamilyen módon állandóak legyenek arra az időre, amire privatizálták ezt a bérleti jogot. Hogy ezek a problémák áthidalhatók legyenek, a mi véleményünk szerint kezdeményezni kellene - egy régi javaslat ez tulajdonképpen -, hogy ne a Vagyonügynökség, hanem a továbbiakban az önkormányzatok folytassák az előprivatizációt oly módon, hogy a befolyt bevétel 50a illetné meg az önkormányzatokat, és a másik 500000edig a Vagyonügynökséget. Ily módon áthidalható lenne az a probléma, hogy az önkormányzatok tudnak garanciát vállalni a bérleti díjakra, míg a Vagyonügynökség erre nem alkalmas. A III. fejezetben, illetőleg a II. fejezet végén szól a vagyonpolitikai irányelvek arról a lehetőségről, hogy megengedhető legyen a befektetői kezdeményezésű privatizáció. Ennek a konstrukciónak a lényege az, hogy egy befektető kezdeményezi, hogy a vagyonkezelő vagyonkezelésre átveszi az általa privatizálni kívánt tulajdonjószágokat, majd valamilyen konstrukció keretében egy hosszabb időtáv után ezt a vagyonkezelő meg is veszi, illetőleg így kerül sor a privatizációra. Ennek a privatizációs módszernek azonban nagyon komoly kockázatai vannak. Ezért önmagában így szabályozni, vagy csak ennyit mondani erről a lehetőségről, szerintünk kevés a vagyonpolitikai irányelvekben. Elég, ha csak megemlítem, hogy például közismert a ravat módszernek az az eljárása, amivel a vagyonkezelő, minekután bekerült az általa privatizálni kívánt vállalatba, megvannak azok az eszközei, hogy a későbbiek folyamán is alacsony szinten tartsa a tőkejószágok értékét, a vállalat nyereségét valamilyen módon át tudja játszani saját cégei számára, ezért később nemcsak kedvezményesen jut először ehhez a vállalathoz, hogy a későbbiek során is riasztóan olcsón tudja ezt megvásárolni. Nem állítom azt, hogy ez általános lenne, azonban ezek a veszélyek óhatatlanul felmerülnek, és az a kritérium, amit a Vagyonügynökség által készített vagyonpolitikai irányelvek megfogalmaz, szerintünk ezeknek a veszélyeknek az elhárítására nagyon kevés, és erről sokkal többet kellene szólni. Mindazonáltal hangsúlyozom, hogy a privatizációban ez is egy lehetséges járható út, de megvannak ennek a kockázatai, és pont a kockázatok csökkentése érdekében kellene sokkal részletesebben szólni azokról a garanciákról, amelyek ezeket a kockázatokat csökkentik. Részletesen szól a vagyonpolitikai irányelvek a munkavállalói részvények programjáról, azonban a megítélésünk szerint ez a munkavállalói részvényprogram ebben a formában részben túlszabályozott, részben pedig nem eléggé szabályozott ahhoz, hogy megfelelő áttekintést adjon arra, hogy tulajdonképpen mennyi kedvezmény, milyen formában nyújtható a munkavállalók tulajdonszerzésére. Csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy például számunkra nagyon erősen kifogásolható az a kitétel, miszerint - szó szerint felolvasnám -: "Az állami vállalatból átalakult társaság tulajdonrészeinek értékesítése során a Vagyonügynökség a munkavállalók számára az előbbi feltételeket figyelembe véve legfeljebb az üzleti érték 50ának erejéig++ - és itt jön a lényeg -+ +ár- és/vagy részletfizetési kedvezményt nyújt, vagy adhat.+ Ez véleményünk szerint nem tartozik szorosan a vagyonügynökség feladatkörébe, és elég lenne itt azt szabályozni, hogy árkedvezményt nyújtson a Vagyonügynökség, ugyanis nem hiszem, hogy ilyen hitelkonstrukciókat kellene a Vagyonügynökségnek biztosítani. Egyébként is vannak a Kormányzatnak privatizációs hitelkonstrukciói. Az, hogy ilyen sokrétűen és tulajdonképpen egymásba áthajló korlátok között szabályozzák a munkavállalók tulajdonhoz jutását, nem szolgál másra, mint arra, hogy a munkavállalók tulajdonképpen az alkupozíciójuknak megfelelően tudjanak a vállalatból tulajdonjogot szerezni, de ez távolról sem jelent normatív szabályozást. Az utolsó mondat pedig végképpen nehezen értelmezhető ebből a részből, mert nem egészen világos, hogy a vagyonjegyeket az üzleti feltételek mellett részvényekre vagy kötvényekre átváltó munkavállaló ezzel most valami garanciát nyert arra, hogy ha át akarja váltani a vagyonjegyét, akkor át is kell azt váltania a munkaadónak vagy a tulajdonosnak, vagy pedig ez csak egy lehetőséget fogalmaz meg, és nem világos, hogy ki számára jelent ez kötelezettséget. A tulajdonosi jogok gyakorlása, illetőleg a vagyonkezelés rendszere az ötödik fejezet a vagyonpolitikai irányelvekben, amely hallatlan fontos fejezet. Éppen ezért érthetetlen, hogy mennyire kidolgozatlan az a konstrukció ebben a formában, amely azt a szándékot tükrözi, hogy a tartós állami tulajdonú tőkejószágok azok az ÁTI kezelésébe kerüljenek, míg a privatizálandó tőkejószágok az ÁVÜ vagyonkezelésébe kerüljenek, illetőleg ezek között a vagyonkezelések között valamilyen átjárhatóságot biztosít az a passzus, ami viszont egyáltalán nincsen konkrét tartalommal megtöltve, nevezetesen, hogy az ÁVÜ csak átmeneti és meghatározott esetekben gyakorolhatja közvetlenül a vagyonkezelői jogokat. Másik probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy számunkra egyáltalán nem világos és nem is érthető, hogy mit jelent az, hogy a kisebbségi állami tulajdoni hányadot biztosító tagsági jogot is az ÁTI kezelésébe, illetőleg állami holdingok kezelésébe kell adni. Arról van ugyanis szó, hogy ha kisebbségi állami tulajdon van egy vállalatban, akkor az államnak nincsen lehetősége arra - vagy csak speciális esetekben van lehetősége arra -, hogy stratégiai tulajdonosi döntéseket hozzon. Amennyiben fontosnak tartja az állam, hogy ilyeneket hozzon, akkor nem kisebbségi tulajdoni hányadot kell ott megengedni, hanem 510t vagy 10035156t. Amennyiben ezt nem tartja szükségesnek, akkor viszont felesleges erről egyáltalán határozatot is hozni, hiszen akkor ezek szerint ezt az állami tulajdont privatizálták, és így kikerült a Vagyonügynökség, illetőleg az ÁTI ellenőrzési hatásköre alól is, és nincs értelme olyan vagyonkezelő holdingok kezelésére bízni, amelyek stratégiai döntéseket hoznak olyan vagyonrészek esetében, amelyek 51vagy 100állami tulajdont testesítenek meg. Ezzel az ötödik fejezetben elértünk a legkritikusabb pontokhoz, nevezetesen ahhoz, hogy az ötödik fejezet szól arról, amit az első fejezet csak megelőlegez, hogy milyen feltételek mellett lehet állami vagyont térítés nélkül átengedni. Ezek a passzusok semmilyen módon nincsenek kidolgozva a mi megítélésünk szerint. Arról, hogy a társadalombiztosításnak milyen vagyonjószágokat, milyen feltételek mellett, milyen likvidítási feltételek mellett lehessen átadni, erről nem emlékezik meg ez a vagyonpolitikai irányelv, ami szerintünk alapvetően befolyásolja azt, hogy ezt értelmes javaslatnak fogadjuk el vagy sem. Hasonlóképpen rendkívül sok kockázatot jelent az, hogyha olyan állami feladatokat átvállaló alapítványoknak, egyesületeknek adnak át ingyenesen vagy térítésmentesen állami tulajdont, amelyek ugyan most átvállalják az állami feladatokat, azonban ebből a javaslaból nem derül ki az, hogy mi arra a garancia, hogy ez tartós lesz, és valóban jelenti-e ez a költségvetésre nehezedő nyomás csökkenését. Egyébként ebben a formában ez a javaslat azt valósítja meg, hogy a privatizációs bevételeket konkrét és folyó költségvetési kiadások csökkentésére fordítja a Vagyonügynökség, illetőleg a vagyonpolitikai irányelvek ezt fogalmazzák meg. Teljesen hasonló az a konstrukció, amit már Katona Béla is megemlített, nevezetesen, hogy az ÁVÜ a 92-es évben át kell engedjen a társdalombiztosításnak 15 milliárd forint likvid vagyont a költségvetés családipótlék-tartozásainak fejében. Ez nem más, mint a vagyon eladásából származó bevételek, illetőleg jövedelmek folyó költségvetési kiadásra történő átcsoportosítása, amivel mi egyáltalán nem értünk egyet, és ezt semmilyen formában - főleg ilyen formában nem, ami csak kusza és még áttekinthetetlenebb viszonyokat eredményez - nem tudjuk elfogadni. Végezetül még két dolgot szeretnék elmondani. Az egyik az, hogy a külföldiek vagyonszerzéséről szóló passzusok mögött ugyan érthető egy olyan szándék, hogy a védett márkanevek vagy a speciális, megismételhetetlen természeti adottságok kihasználásával folytatott gazdasági tevékenységeket valamilyen módon nemzeti vagy állami tulajdonban próbálja tartani ez az irányelv, és erre megpróbál valamilyen szabályokat felállítani. Sajnos ezek a szabályok alkalmatlanok arra, hogy ezt a szándékot megvalósítsák, ugyanis ellenőrízhetetlen az, hogy ha itt nincsen 510s vagy 10035156s állami tulajdon, akkor kinek adják el ezeket a jószágokat, és semmilyen szabályt nem lehet arra felállítani, hogy ha ezt nem garantáljuk, akkor ez valóban nem kerül a "külföldiek kezére+. Tehát a külföldi befektetők ebben nem szerezhetnek többségi részesedési tulajdont. Végezetül azt kell mondjam, hogy a legelnagyoltabb és a legkritikusabb része a javaslatnak: a privatizációs bevételek és a privatizációs jövedelmek felhasználása. Egészen egyszerűen azért, mert a javaslat nem tesz eleget annak a kötelezettségnek, hogy szabályozza a privatizációs bevételek felhasználását. Nemcsak azért, mert az 1991. évi privatizációs bevételekről is csak azt írják oda, hogy 85át az államadósság törlesztésére kell fordítani, arról már nem szól a javaslat, hogy a 91-es privatizációs bevételek áthúzódó részével mi lesz. Engedjék meg, hogy felolvassak két passzust az Állami Vagyonügynökség működéséről szóló 1990. évi VII. törvényből. Az első: "A vagyonpolitikai irányelvekben a következő évre vonatkozóan meg kell határozni, különösen: 1. Az állam vállalkozásokban működő vagyona értékesítésének kereteit és feltételeit. 2. A Vagyonügynökség előző évi bevételei felhasználásának módját, az állami költségvetésbe való befizetés, az államadósság csökkentése és a gazdálkodó szervezetek részére történő átengedés irányát.+ Ez a javaslat nemes egyszerűséggel csak annyit mond erről a kérdésről, hogy az Országgyűlés erről a kérdésről az 1993. évi költségvetési törvény elfogadása során határoz.