Tellér Gyula (SZDSZ)
TELLÉR GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, Elnök Úr! A múlt alkalommal, amikor megkezdtük az általános vitát+ elnézést, elfelejtettem megszólítani a tisztelt Házat! Elnök Úr! Tisztelt Ház! A múlt alkalommal, amikor megkezdtük a szövetkezeti törvény általános vitáját, eszmefuttatásomban el tudtam jutni az úgynevezett egységes szövetkezeti törvénnyel kapcsolatos fenntartásaimnak a kifejtéséhez, de a 15 percből már akkor is 16 és fél percet, vagy 16 perc és 40 másodpercet használtam fel, és ezért az úgynevezett átmeneti szabályokat tartalmazó törvénnyel kapcsolatban nem tudtam elmondani a véleményemet. Most erre szeretnék sort keríteni. Voltaképpen azt vizsgálnám meg, hogy milyen alapelvek szerint kellene rendezni, vagy egyáltalán milyen alapelveket vall magáénak ez a bizonyos átmeneti törvény az átmenet legfontosabb kérdésének, a tulajdonkérdésnek a rendezésében. Ezt próbálom meg egy kicsit körüljárni és megvizsgálni, hogy egyrészt helyesek-e ezek az alapelvek, másrészt pedig, hogy következetesen betartja-e az átmeneti törvény ezeket az alapelveket. Először is, ami a tulajdon felosztását vagy tulajdon nevesítését illeti, mi a jogcíme ennek a felosztásnak? A törvény indoklásában azt olvashatjuk ugye, hogy a szövetkezeti tulajdonnak vissza kell szállnia azokra, akik a szövetkezeti tulajdon felhalmozásában részt vettek, és ez volna a fő jogcím. Ezt a jogcímet tulajdonképpen el lehet ismerni, és azt lehet mondani, hogy azokban a szövetkezetekben, ahová bizonyos értelemben kényszer hatására léptek be, vagy legalábbis kényszer hatására hozták létre ezeket a szövetkezeteket, és ahová eszközeiket sokan bevitték, és azért nem tudtak fölhalmozni saját eszközt vagy nagyobb eszközt maguknak, mert a helyzet ezt lehetetlenné tette, és mert voltaképpen a szövetkezetben halmozták fel azt, aminek a felhalmozására képesek voltak, nem jogtalan ezt a felhalmozást, nem jogtalan ezt a vagyont visszaadni, odaadni azoknak, akik felhalmozták. Igen ám, de én úgy gondolom, hogy ez a kérdés elsősorban vagy kizárólag a termelő típusú szövetkezetekkel kapcsolatban vethető fel, ahol azok, akik szövetkezeti tagként dolgoztak, voltaképpen az egzisztenciájukat keresték meg, és az egzisztenciájuk megkereséséhez szükséges vagyont halmozták fel. Már erősen kétséges a számomra ennek a vagyonosztásnak a kérdése a fogyasztási típusú szövetkezetben vagy szövetkezetekben és tulajdonképpen teljesen indokolatlannak látszik például a takarékszövetkezetekben. Ez utóbbi esetben csakugyan az átmeneti törvény a szövetkezeti vagyon felosztását nem engedi meg, és nem rendelkezik róla. A fogyasztási szövetkezetek vagyona hogyan jött létre? Először is volt Magyarországon egy fogyasztási típusú szövetkezeti hálózat vagy talán nem is egy, de legnagyobb volt közöttük a Hangya szövetkezet. Azután, a felszabadulás után, a földosztás nyomán oszthatatlan vagyontárgyak maradtak vissza, és ezeknek a vagyontárgyaknak a hasznosítására - részben pedig egyéb funkciókra - létrejöttek a földműves szövetkezetek. A mai fogyasztási szövetkezeti rendszer ennek a két szövetkezetfajtának a kényszeregyesítéséből indult el és alakult meg. Csupa olyan vagyontárgyra alapítva, amelyeket semmiképpen sem a jelenleg a szövetkezetben lévők halmoztak fel. Bizonyos államosított vagyontárgyak is ide kerültek, ezeknek a szövetkezeteknek a birtokába, és azután, hogyha megnézzük, nyílt árusítású üzleteik voltak ezeknek a szövetkezeteknek, vagyis magyarán szólva az agrártérség vásárlóerejéből halmozták fel maguknak azt a vagyont, amelyikre a működésükhöz szükség volt. Kérdés, hogy milyen jogcím vagy milyen alap van rá, hogy ezt a vagyont most, a most szövetkezeti tagként működők között széjjelosszuk. Nagyon gyenge énszerintem, nagyon gyenge, de nézzük meg a felosztásnak a naturális lehetőségeit. A mezőgazdasági szövetkezetekben lévő vagyont naturális szempontból ugye két csoportra oszthatjuk: egyrészt van a föld, másrészt vannak az egyéb vagyontárgyak. A föld az viszonylag jól osztható, és ráadásul a föld felosztásával kapcsolatban részint a kárpótlási törvény, részint pedig egyéb rendelkezések tulajdonképpen végre is hajtják a felosztást vagy majdnem teljes mértékben végrehajtják a felosztást. De itt különösebb probléma nincs, mert a föld naturálisan jól darabolható, tehát fölosztható különböző nagyságú hányadokra, és odaadható az egyes tulajdonosoknak. Sokkal nagyobb probléma már az egyéb vagyonnak a felosztása, mert ott ez a fajta felosztás minden további nélkül nem valósítható meg. Itt két lényeges szempontot kellene követni. Az egyik: egyetértek a Rott képviselő úr által mondottakkal, hogy a vagyontárgyat minél inkább közel kell vinni ahhoz a helyzethez, hogy egy meghatározott vagyontárgynak egy meghatározott tulajdonosa legyen. Az egyet hangsúlyozom ebben az esetben mint számnevet, nem pedig mint határozatlan névelőt. Ehhez a helyzethez kellene közel vinni és olyan tulajdonosztási technikákat, tulajdonosztási módszereket kellene bevezetni, amelyeket efelé viszik el a szövetkezetek. Egy harmadik, nagyon fontos szempont az, hogy ki kapja a tulajdont, tehát ki részesedjen belőle. Az előbb általánosan már definiáltuk az illető személyt: az, aki a felhalmozásban részt vett. Igen ám, de hogyha megnézzük, a felhalmozásban olyanok is részt vettek, akik nem tagjai a szövetkezetnek. Így például a fogyasztási típusú szövetkezetek vagyonának a felhalmozásában nyilvánvaló, hogy részt vettek az agrártérség vásárlói, akik a fogyasztási szövetkezet üzleteiben vásároltak, illetve részt vettek az alkalmazottak, akik bent dolgoztak a szövetkezetben, és maguk is jelentős mértékben hozzájárultak a szövetkezet vagyonának a felosztásához. Ezek nagyon fontos szempontok, természetesen a termelő típusú szövetkezetekben is. Az előbb már említettem ezt az egyes tulajdonhányadoknak vagy tulajdondaraboknak a közvetlen egyénekhez rendelését, illetve ezt a problémát. Erre a problémára tulajdonképpen teljes körű megoldást nem nyújt a szövetkezeti törvény, hanem csak azokat az eseteket veszi tekintetbe, amikor valamilyen státuszváltozás következik be, tehát kiválnak, szétválnak a szövetkezetek, és akkor az így keletkező új belső, tulajdonképpen külsővé váló belső határok mentén rendezi ezt a bizonyos tulajdonosztást a törvény, de tovább nem megy. Itt úgy gondolom, hogy minden olyan technikát alkalmazni kellene, amelyik eleve végigviszi ezt a folyamatot minden szövetkezetben, és egy olyan helyzetet állít elő, mint hogyha a szövetkezetet most alapították volna újonnan, és csupa világosan elkülönülő tulajdonelemből, amely világosan elkülönülő tulajdonosokhoz kapcsolódik, csupa ilyen elemből integrálódna vagy integrálódott volna a szövetkezet. Végül döntő fontosságú kérdés a szövetkezetek tulajdoni rendezésében az oszthatatlan alap kérdése. Az oszthatatlan alapról már beszéltünk, vitatkoztunk is Szabó Iván képviselő úrral, hogy miféle funkciója is van tulajdonképpen az oszthatatlan alapnak. Ha az oszthatatlan alapot csak egy ilyen alkalmi funkcióval ruházzuk fel, mint amivel ez a törvény felruházza, akkor megint voltaképpen nem értjük, hogy miért kell ebben a formájában rendezni a szociális vagy egyéb problémáknak a kérdését. Az oszthatatlan alapnak a szövetkezetben elméleti funkciója van, tehát elméletileg megalapozott funkciója van, és ha nem ezt a funkciót tölti be az oszthatatlan alap, akkor tulajdonképpen indokolatlan volna. Hogy mi ez a + nem. Elnézést, azt hittem, hogy kérdést kaptam. Na most: teljesen homályban hagyja ez a törvény az oszthatatlan alap, az általa szabályozott oszthatatlan alap arányainak a kérdését. Kérem szépen, először is megtudjuk, hogy a termelő típusú szövetkezetekben 10%, a fogyasztási szövetkezetekben pedig 30% lenne oszthatatlan. Miért? Miért nem 8 és 32, vagy miért nem 15 és 43? Egyszerűen nem értem, és nem kapunk magyarázatot rá, hogy mi indokolta pontosan ezeket a számokat. Az én megítélésem szerint, ha az oszthatatlan alapnak az volna a funkciója, és az volna az indokoltsága, hogy azt a felhalmozott vagyont, amelyet olyanok halmoztak fel, akik már nincsenek a szövetkezetekben, és ezért nem osztható nekik, akkor valahol a 30-40% körül kellene meghatározni az oszthatatlan alapot, ha pedig ezt vissza akarnánk vonni valamilyen stabilizáló funkcióra, akkor is valahol a 20-25% körül kellene a termelő típusú szövetkezetekben megvonni az oszthatatlan alap határát. A fogyasztási típusú szövetkezetekben pedig nem kellene felosztani a vagyont. A másik dolog: van egy megszorítás a fogyasztási típusú szövetkezetekben, hogy a vagyonosztás eredményeképpen senkinek sem lehet az összvagyon két százalékánál nagyobb hányad a birtokában. Kérem szépen, mekkora ez a két százalék? A fogyasztási típusú szövetkezetek átlagosan háromszázmillió forintos vagyonnal rendelkeznek, ennek a két százaléka az hatmillió forint. Énbennem megint felmerül a kérdés, hogy mi az az elv, akár erkölcsi, akár egyéb elv, aminek az alapján valaki, aki ennek a vagyonnak a felhalmozásában nem vett részt, illetve a vagyon túlnyomórészt mások felhalmozásának az eredménye - ezt a végét fogom meg a dolognak -, milyen erkölcsi vagy egyéb elv indokolja, hogy valaki hatmillió forintot ebből a vagyonból a maga számára kihasítson vagy megkapjon. Hozzá kell tennem, hogy ismereteim szerint már most vannak olyanok, akiknek a vagyonrészesedése meghaladja ezt a bizonyos két százalékot. Ha az oszthatatlan alapok a szövetkezeteknél maradnak, akkor betöltik szerintem azt a funkciót, amire az oszthatatlan alapok rendeltetésszerűen létrejöttek, ha viszont elvonják a szövetkezetektől, akkor fölmerül a kérdés, először, hogy ki vonja el, milyen jogon vonja el, és ki fogja kezelni ezt a vagyont, és hogyan, milyen formában - tudomásom szerint ez homályban marad a törvényben -, másodszor, hogy ha a szövetkezet társasággá alakul, amire nagyon nagy esély van, akkor megint mi lesz a sorsa ennek a vagyonnak? Nyilvánvaló, ha ezt szövetkezeti vagyonnak tekintjük, akkor ez nem hagyhatja el a szövetkezeti kört. Ennek valahogyan vissza kell maradni, megint fölmerülnek azok a kérdések, amiket az előbb elmondtam. Röviden summázva az itt előadott problémákat, úgy érzem, hogy sem a vagyonosztás alapelve nincs következetesen végigvíve, mert az egyik irányban nem kapnak vagyont olyanok, akiknek az alapelv alapján kellene kapniuk, a másik oldalon pedig olyanok is kapnak, akiknek az alapelv alapján nem kellene kapniuk. Ez az egyik probléma. A másik probléma, hogy nem viszi végig következetesen a vagyonnak azt a fajta privatizációs jellegű visszaosztását, amelyről Rott Nándor képviselő úr beszélt, és nem oldja meg az oszthatatlan alap kérdését, amelyikről az előbb beszéltem, sem elméletileg nem oldja meg, sem gyakorlatilag nem oldja meg. Ezekkel a kifogásokkal zárom ezeket a gondolataimat, amelyeket az átmeneti törvény általános kritikájaként előadtam. Talán még egy dolgot mondanék. A szövetkezetek felelős vezetői, akik abban a helyzetben vannak, hogy a szövetkezetükkel kapcsolatban nyilatkozzanak, a szövetkezeti érdekképviseleti szervek felelős vezetői, akik abban a helyzetben vannak, hogy a szövetkezetekre nézve általában nyilatkozatokat tegyenek, azt állítják, hogy ezek igenis szövetkezetek, szövetkezeti szövetkezetek, amelyek ma Magyarországon vannak, és ezért nyugodtan rájuk bízhatjuk, hogy hogyan döntenek a vagyonuk felett, és mit akarnak vele csinálni. Ugyanakkor, ha valaki egy kicsit mögénéz azoknak a folyamatoknak, amelyek előkészületben vannak, akkor nyilvánvaló, hogy a szövetkezetek legnagyobb része arra vár, hogy a nevesítés folyamata megtörténjen, és ők most már társasággá alakulva, gazdasági társasággá alakulva, oda átvíve a vagyont, egy igazán stabil, nem szövetkezeti típusú magántulajdon birtokosai és tulajdonosai lehetnek. Úgy érzem, hogy az a mód, ahogyan a szövetkezeti vagyon kérdését az átmeneti törvény megpróbálja megoldani, ennek a nagyon fontos, tulajdonképpen már a szövetkezeti határokon túlmutató problémának a megoldására sem alkalmas. Köszönöm szépen. (Taps.)