Kiss Gyula
KISS GYULA munkaügyi miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselő Úr!Az írásban benyújtott válaszomat változatlan tartalommal fenntartom. Engedjék meg azonban, hogy egyetlen gondolat erejéig kiegészítsem azt, illetőleg néhány gondolattal súlypontosítsam az írásban megküldött és önök előtt fekvő választ.
Azt gondolom, hogy az interpelláció, illetőleg az abban megfogalmazott kérdés picit mindannyiunkról szól, akik itt ülünk ebben a teremben. Elsősorban azért, mert a miniszteri és államtitkári bérekkel együtt mozog a képviselők, illetőleg egyéb köztisztviselők keresete is annyiban, amennyiben a miniszteri bérek meghatározott százalékában kerültek megállapításra.
Azt is vallom, hogy erről a kérdésről csak akkor érdemes és csak akkor szabad beszélnünk, ha ezt érzelmektől mentesen a tényekhez ragaszkodva tudjuk megtenni, és nem esetleges politikai indulatoktól vezérelve. Tudom, hogy az interpelláció elsősorban nem a keresetről, hanem a miniszteri, államtitkári költségtérítésről szól.
Számos külföldi országban a miniszterek és államtitkárok bérezése oly módon került megoldásra, hogy magába a bérrendszerbe kerültek beépítésre azok a plusz, többletkiadások, amelyek a miniszteri, államtitkári munka ellátásával kapcsolatosan szükségszerűen felmerültek. Elsősorban itt társadalmi, közéleti tevékenységgel kapcsolatosan jelentkező olyan többletkiadásokra gondolok, amelyek elkerülhetetlenül megjelennek e munka végzése során. Azt hiszem, hogy ezt egyikünk sem vonja kétségbe, azonban abban a pillanatban mulatságossá válik a dolog, mihelyt ezt elemenként és forintra lebontva próbáljuk meghatározni. Ezért követi nagyon sok külföldi ország azt a módszert, hogy egész egyszerűen ennek a vonzatát bérként jeleníti meg. Akkor, amikor a kormány előtt felmerült ez a kérdés, és végiggondoltuk, hogy milyen megoldást válasszunk, végül is lehet, hogy a rosszabbikat választottuk - nem tudom -, de arra az álláspontra helyezkedett a kormány többsége, hogy ha valódi költségek jelennek meg, akkor ezt fedezze valódi költségtérítés, ne pedig a bérek. Különösképpen ne akkor, amikor ilyen a bérhelyzet Magyarországon, mint amilyen.
Ha megengednék nekem, néhány számot elmondanék a bérekről egész egyszerűen azért, mert ha önmagában kiragadjuk a miniszteri és államtitkári jövedelmeket, és csak önmagában vizsgáljuk, akkor talán torzó képet kapunk. Azonban, ha összevetjük mondjuk a gazdasági szféra vagy az államigazgatási szféra egyes vezetőinek jövedelmével, akkor talán reálisabb képet alkothatunk.
Az állami vállalatok első számú vezetőjének országos átlagban a havi jövedelme 90 ezer forint felett van. Az állami vállalatok első számú vezetői közül több mint háromszáznak országos viszonylatban 210 ezer forint körül mozog a havi bruttó keresete.
Ugyanezek a számok szövetkezetekre lebontva: a szövetkezetek első számú vezetőinél a havi bruttó kereset 58 ezer körül mozog, háromszáz fő esetében pedig meghaladja a havi 140 ezer forintot.
Társulások, társaságok első számú vezetőinél országos átlagban a havi kereset 67 ezer forint körül mozog bruttóban, míg háromszáz főnél itt is meghaladja a havi 120 ezer forintot. Vállalkozási szférában középvezetők jövedelmeiről, ha megengednek néhány számot: egy igazgatóhelyettes havi átlagjövedelme 100 ezer körül, egy főosztályvezetőé 85 ezer, egy osztályvezetőé 60 ezer forint körül mozog.
Újságírók jövedelmei vonatkozásában: csak a televíziónál több mint 40 újságírónál a havi átlagos bruttó jövedelem messze meghaladja a 100 ezer forintot.
Mindezen számokat csak és kizárólag azért említettem és mondtam el, hogy ezek tükrében talán reálisabban ítélhető meg a miniszterek, államtitkárok és a képviselők fizetése is.
A költségtérítésre visszatérve azt gondolom, hogy egy pillanatig sem lehet vitás előttünk az a tény, hogy az a miniszter, aki képviselő is, pusztán azért nem kapja a képviselőket megillető költségtérítést, mert miniszter lett. Ha nem lenne miniszter, csak képviselő, akkor kapná, minthogy a képviselők is kapják. Itt tehát egyik oldalon megjelent egy plusz tényleges költségkiadás azzal, hogy miniszterré vált egy képviselő, ugyanakkor másik oldalról megszűnt a költségtérítés folyósíthatósága és megszűnt a képviselői fizetésük 50%-a is.
Azt hiszem, ezt a két tényt egymás mellé kell tenni akkor, amikor ezt a kérdést megítéljük. Nem lehet vitás az sem, hogy a miniszterek jelentős része nem budapesti illetőségű lévén, a szolgálati lakásával csomó, forintban konkrétan kifejezhető olyan plusz költséget vett a nyakába - ha szabad így fogalmaznom -, amely kifejezetten annak kapcsán és annak eredményeképpen jelentkezik, hogy ezt a munkát és itt Budapesten végzi. Ezeknek a tényleges költségkihatással járó tényezőknek a valódiságához tehát aligha férhet kétség, amint az írásbeli válaszomban kifejtettem. Az interpellációban megfogalmazott kételyeket tehát a kérdés tartalmi megítélését illetően nem tudom elfogadni, hiszen a tartalmi valódiságához a költségtérítésnek nem férhet kétség.
Ami a formai megoldását illeti a dolognak, hogy költségtérítésben avagy keresetbe beépítve kell ezt megjeleníteni, ebben a vonatkozásban hajlamos vagyok arra, hogy meggyőzzenek ennek, illetőleg a másik megoldásnak az igazáról.
Azt gondolom - és itt jön a plusz gondolat, amivel szeretném kiegészíteni az írásban adott válaszomat -, hogy a 92-es évre vonatkozóan talán érdemes újragondolnunk ezt a kérdést. Személyes véleményemet mondva azt sem tartom kizártnak, hogy egy hatpárti konszenzusra, megállapodásra építsük rá az ezzel kapcsolatos döntést. Végig kell gondolni újra, ami a formai megoldást illeti, s kérem önöket, hogy akkor, amikor döntenek a válasz elfogadásáról, akkor ezt a plusz gondolatot feltétlenül tegyék a mérlegre. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)