Vitányi Iván (MSZP)
VITÁNYI IVÁN (MSZP): Tisztelt Országgyűlés! Miután nem titok talán, hogy én Nagy Attilával, Mécs Imrével, Tamás Gáspár Miklóssal, Fodor Gáborral értek egyet, amit azért mondok előre, hogy az ő érvelésüket nem ismétlem meg, hanem megpróbálok valamint hozzáadni történelmi szempontból. Úgy alakult a sorsunk nekünk, magyaroknak, hogy több rendszerváltást kellett a XX. században átélnünk, mint talán bármely más európai nemzetnek. Az én generációm életében - miután már itt többen megjegyezték, hogy hány évesek voltak 56-ban, én 31, tehát az én generációm életében - ez a hetedik, de ez a mostani más, mint a többi. Az előző hat esetben ugyanis mindig rögtön a folyamat elején megjelent a megtorlással egyenértékű igazságtevés, mely végül egyetlen esetben sem nélkülözte az akasztófát sem. A jelenlegi volt az első rendszerváltás, amely saját forradalmát nemcsak békésen és vértelenül, hanem ami ennél több, látványosan megtorlási szisztéma nélkül hajtotta végre, legalábbis eddig. Kérdés, hogy jól van-e ez így, vagy sem. Idézzük vissza a leginkább szerves rendszerváltást, 1945-öt. Akkor történt valami olyasmi, ami a jelen javaslathoz a leginkább hasonlítható: széles körű felülvizsgálat, igazoltatás, elbocsátás, bírói ítéletek. Igazságos volt-e az? Nem tagadhatjuk, hogy volt benne történelmi igazság. Az a történelminek nevezett közép- és felső osztály, amely ellen az igazságtevés éle irányult, kétségtelenül bűnös módon vesztegette el az országot, és az ügy lényegét tekintve ő megérdemelte. Az országnak azonban ez az eljárás kárt okozott. Hibás volt a túlméretezett igazoltatás, elhibázott volt a leszámolás, elhibázottak voltak azok a perek, mint például Bárdossy Lászlóé, kivégzésekkel egyetemben. Hibás három okból. Az első, hogy ezzel nemcsak a történelmi középosztályt passzírozta ki a hatalomból, hanem a magyar közigazgatási és szakértői apparátus nagy részét is elidegenítette a demokráciától. A másik, hogy mindezzel az igazságtalanságok sorát okozta, és olyan nehezen gyógyuló sebeket ütött, amelyek mindmáig élnek és a viszont bosszú indulatát élesztik. A harmadik, hogy mindezzel előkészítették Rákosi hatalomra kerülését. De hát lehetséges-e egyáltalán olyan rendszerváltás vagy forradalom, amelynek nem szerves része a visszamenőleges megtorlás? Voltak ilyenek, és éppen a legsikerültebbek közül az 1688-as angol dicsőséges forradalom, az 1867-es magyar kiegyezés, a Franco utáni spanyol rendszerváltás. Nem véletlen, hogy mindhárom után az illető országokban a gazdasági-társadalmi fejlődés évtizedei következtek. A nyugati demokratikus politikai szisztéma egyik legfontosabb vívmánya, hogy kiküszöbölte a 180 vagy 90 fokos rendszercsere szükségességét, és helyette létrehozta a kormányváltások korrekciós mechanizmusát mint valami beépített rendszerváltást. A mi szapora rendszerváltásaink eleve fejlettebb társadalmi állapotra utalnak, különösen, ha minden újabb éra előbb a múltat akarja végképp eltörölni, visszautasít minden folyamatosságot, és éles cenzúrát helyez a jelen mögé. Ez a gyakorlat nem csupán következménye, de bizonyos mértékig melegágya elmaradottságunknak, mert olyan magatartást képvisel és terjeszt, mely jobban tudja a sebeket felszakítani, mint begyógyítani. Ezzel szemben áll az a feltétlen igazság, hogy itt az elmúlt években, évtizedekben bűnöket követtek el. Elkövette először a rajtunk is keresztülgázoló történelem, azok a nemzetünk feletti erők, amelyeket mi nem befolyásolhattunk, és amelyek annak adták oda Magyarországot, ami itt történt. Ez az eredendő bűn azonban nem homályosíthatja el a belül elkövetett bűnöket, melyeket konkrét, legalábbis elvileg megnevezhető emberek követtek el, olyanok is, akik akkor hittek abban, amit akkor tettek, és olyanok is, akik már akkor sem hittek. Egyik sem mentség. Ezek a bűnök okozói mai társadalmi-gazdasági életünk sok-sok kínjának, nehézségének, és ugyanakkor etikailag is súlyos tehertételt jelentenek, mintegy ráfeküsznek a mai társadalom erkölcsi életére, hitére, világszemléletére. Éppen ezért mi nem a megbocsátás oldaláról - sőt azt hiszem, hogy a megbékélés sem jó szó, amilyen oldalról - szeretnénk kifejezni a gondolatainkat. A békétlenség ugyanis erőforrás lehet. Nem az a cél, hogy mindenáron béke legyen. A magyar történelemben, és nemcsak a közelmúltban - mármint ebből a szempontból béke természetesen a magyar történelemben és nemcsak a közelmúltban - túl sok a vétek, és még több a jóakarattal kikövezett tévút ahhoz, hogy megbéküljünk vele. Nem a feltétlen békét kell keresnünk, hanem a tanúságot és tanulságot, vagyis az igazságot és a jövő legfontosabb dolgaiban való megegyezés, ha kell, a békétlenség, de nem a gyűlölködés árán. Hogyan tegyünk tehát igazságot a két egymással ellentétes igazság között? Az előttünk fekvő törvényjavaslat szándéka szerint ezt a célt szolgálja, az igazság kinyílvánítását és érvényesítését. A megoldást azonban nem tudom, nem tudjuk elfogadni. Nem a bűnt védjük vele, hanem a társadalmat, mert a javasolt megoldás tévútra visz, és több igazságtalanságot okoz, mint igazságot. Igazságtalanságot, mert azt a hitet kelti, hogy a történelmi bűnt, a magyar demokrácia megsemmisítését, majd az 56-os forradalom leverését ilyen módon jogi formába lehet önteni, holott ezzel csak aprópénzre váltja és bagatellizálja. Igazságtalanságot, mert az eljárás nehézségei miatt szükség szerint a nagyobb bűnök maradnak homályban, a legnagyobbak hozzáférhetetlenek maradnak, de a kisebbek napvilágra kerülnek. Igazságtalanságot, mert valódi bűnök lesznek bizonyíthatatlanok, és ugyanakkor kicsik kerülnek vagy ártatlanok kerülnek gyanúba. Igazságtalanságot a kárvallottakkal szemben, mert szükségképpen csak a valós bűnök kis részét tudják megtorolni, és ez azt a hitet teszi, hogy igazságot tesz azok számára is, akik kárvallottak, pedig azt senki sem tudja nekik visszaadni, amit elvesztettek. Igazságtalanságot a társadalommal szemben, mert feléleszti a megtorlás szellemét, de nem tudja kielégíteni. Mindezek okából ismételten azt ajánljuk a tisztelt Háznak, hogy ne fogadja el a törvényjavaslatot. Felmerül a kérdés, hogy mit kell akkor tenni. Egy kérdésben egyetértek Zimányi Tiborral - sajnálom, hogy később kerül az én hozzászólásom, és így ő nem említhette vitájában barátai között az én nevemet, egyetértek abban -, hogy legfontosabb kérdés, hogy azok, akik kárvallottak és akiknek az életében segítő kéz szükséges, megkapják ezt a segítséget. De ezen túl nézetem szerint nem lehet megkerülni, hogy a közelmúlt megítélése itt és most mindenekelőtt nem jogi, nem bírósági, nem eljárásbeli, hanem történelmi és politikai és etikai kérdés. Ebben nincs a jognak primátusa. A Parlament azonban nem történész fórum - bár vannak köztünk néhányan -, és nem is etikai testület. Az sem járható, hogy a Parlament kérje fel a történész szakmát, hogy - mondjuk - egy fehér könyv formájában fogalmazza meg ítéletét, ezt jogosan utasították vissza, a tudomány nem helyettesíti a bíróságot, hanem a maga útján jár. A morális ítélet kialakítása a társadalom dolga. Ne becsülje ezt le senki. Ne mondjuk azt, hogy akkor nem történik semmi, hogyha a társadalomra van bízva, mert a társadalom keményebb és hatékonyabb tud lenni minden bíróságnál. A pártállam még jócskán talpon volt, amikor a társadalom úgy döntött, hogy elég volt, hiába mondta az akkori parlament, az akkori sajtó, az akkori televízió, az akkori rádió, az akkori jogszolgáltatás egyöntetűen az ellenkezőjét. Ha döntés születik a társadalomban valamilyen erkölcsi, etikai, politikai kérdésről, akkor ezek a hatalmi tényezők nem számítanak vele szemben. Amit mi tehetünk, az, hogy elősegíteni azokat a folyamatokat, amelyekben a társadalom ítéletét megerősítik, és biztos vagyok abban, hogy a jogi procedúráknak ez a sokasága, amit ez a törvény okozna, nem ezt a folyamatot segíti elő, mert azzal is, a legtöbb hozzászólóval egyetértek, akik hangoztatták, hogy a magyar nép - itt talán lehet a nép szót is használni - nem bosszúálló, s nemcsak a vizsgálatok, hanem rengeteg tapasztalat mutatja, hogy a magyar társadalmat most is általában, és elsősorban, és leginkább az előrehaladás és a ma érdekli ilyen szempontból, a múltból igazságot akar, de nem feltétlenül bosszút, nem a bíróság érdekli, hanem az etikai ítélet, és az etikai ítéletnek a létrejöttét elő kell segíteni azok szerint a mechanizmusok szerint, amik erre vannak, a politikai életben, a tudományban és a publicisztikában, valamint a civil társadalomnak a folyamataiban. Ezeket a mechanizmusokat erősíteni, nyilvánosságukat növelni fontos és komplex feladata mindnyájunknak. Módozatai természetesen nem képezhetik az ülés tárgyát. Tisztelt Ház! Befejezésül hadd mondjak még egy gondolatot. Az új magyar parlamenti demokrácia története lassan elérkezik egyik fordulópontjához. Közeledünk a félidőhöz, megindult a készülődés a választásra. A Kormány és az ellenzék egyaránt jobb pozíciót akar magának biztosítani. Nehéz vizsga következik, mert ha a politikai küzdelem eltakarja az ország dolgát, mert ha a politikai küzdelem eldurvul, az ország látja kárát. Megtörténhet, hogy még többen fordulnak el kétségekkel, tartózkodással vagy ellenszenvvel a napi politikától. Az elmúlt idők tapasztalatai azt mutatják, hogy erre az eldurvulásra van lehetőség. A törvényjavaslatot ebben a környezetben kell nézni, és ilyen értelemben eszköze és élesztője lehet olyan folyamatoknak is, amelyek horizontján a politikai viták politikai vádakká sűrűsödnek. Az ilyen folyamatok pedig könnyen járhatnak olyan következményekkel, amelyeket ma senki sem akar. Most van az a történelmi pillanat, hogy meg lehet állítani, hogy a tanúságot és a tanulságot le lehet vonni. Ezért javasoljuk a tisztelt Országgyűlésnek, hogy ne fogadja el a törvényjavaslatot. (Taps az ellenzék padsoraiban.)