Kelemen András (MDF)
DR. KELEMEN ANDRÁS népjóléti minisztériumi államtitkár: Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kérdés rendkívül égető és fogós kétségtelenül, már csak azért is, mert 1991. szeptember l-jével önkormányzati tulajdonba került mintegy 800 ezer tanácsi bérlakás. Ugyanakkor a lakásgazdálkodás és az ezzel kapcsolatos helyhatósági feladatoknak a körét egy 1971-ben elfogadott kormányrendelet a gyakorlatban ma már alkalmazhatatlan jogszabálytömege irányítja. Kétségtelen, hogy igen sok kérdés van a lakásügyben, mely még a lakástörvény elfogadása előtt sürgős kormányzati intézkedést igényelne. Ezek között talán nem is a legégetőbbek, amiket a képviselő úr felvetett, hiszen halaszthatatlan például a szocialista állam és tanácsi intézményei által a társbérlethez hasonlóan 80 ezer lakásban kényszerrel kialakított ún. kényszerbérbeadói és kényszerbérlői jogviszony, ami - hadd egészítsem ki képviselő urat személyes tapasztalatomból -, ez a kényszerbérlői jogviszony, nem csupán sztalinista, hanem kádárista maradvány is hazánkban. Az ingatlankezelő vállalatok monopóliumának felszámolását, vagyonátmentő próbálkozásaik megakadályozását és az ingatlankezelés új, korszerű szervezetének megteremtését is ilyen sürgős feladatnak tartjuk; a bérlakások eladását kényszerítő lakásbérlői félelmek eloszlatását, ugyanis ezeknek a félelmeknek az a feltételezhetően igazi oka, hogy a bentlakók csak hátrányos feltételekkel maradhatnak bent tovább, mint bérlők. A teljesen leállt épületrehabilitáció, felújítások, a rekonstrukciók folyamatának újraindítása is további kérdés, melyhez elsősorban a finanszírozhatóság feltételeit kell megteremteni. Általános megjegyzéseimet összefoglalva, úgy érzem, hogy indokolt a korábbi lakásrendeletek visszavonása és az új lakástörvény mielőbbi megalkotása s azt hiszem, ebben egyetértünk. Ennek érdekében a Kormány elkészítette és átadja a Parlament bizottságainak a nemzeti lakáskoncepció tervezetét, melynek parlamenti megvitatását követően, az itt elfogadott elvek alapján készülhet a lakástörvény tervezete. A felvetett kérdéseket illetően tételesen a következőket tudnám elmondani. A jövedelemhatár, mint a lakáshoz jutás feltétele, már jó néhány éve tulajdonképpen értelmetlenné vált. Ugyanis a jövedelemhatár alattiak jelentős hányadának lakásigényét évek óta már a tanácsi időszakban sem tudták teljesíteni. Így annak érdekében, hogy a jövedelemhatár alattiakkal szemben a jogszabályba foglalt ígéreteket teljesíteni lehessen, az összeghatárt akkor nem fel, hanem tulajdonképpen le kellene szállítani. Persze, hogy nem gondolom ezt komolyan, csak ez a helyzet. Ugyanakkor a példának felhozott 4 ezer forint/fő ma már a létminimum alatt van, és az ilyen jövedelemmel rendelkezők a minimális lakáshasználattal kapcsolatos költségeik fedezésére is szociális támogatásra szorulnak. Itt van nálam a kimutatás, amely szerint a szociális tanácsi bérlakásjuttatások vagyoni, jövedelmi feltételei a 6/1989. számú fővárosi tanácsi rendelettel módosított 1/1986-os fővárosi rendelet szerint egy gyermekes család esetében 4 ezer forint, egy gyermeket vállaló fiatal házasok esetében úgyszintén négyezer, kétgyermekes családok esetében 4800, két gyermeket vállaló fiatal házasok esetében 4800, a legnagyobb összeg három- és többgyermekes családok esetében ötezer forint, gyermeket egyedül nevelő szülő esetében, valamint egyéb kategóriáknál is 4000 forint. Önálló lakással nem rendelkező nyugdíjas, ha egyszobás lakást elfogad, 5000 forint. Tehát 4 és 5 ezer forint között húzódik ez. De az az érzésem, hogy ezek a számok tulajdonképpen egy fikciót rögzítenek valójában. Ez a jövedelemhatár-megállapítás egyébként az említett 1971-es lakásrendeletek következtében helyi tanácsi, vagyis esetünkben és korunkban az önkormányzati hatáskörbe tartoznak. Módosításában tehát tulajdonképpen nem a kormánynak kell rendelkeznie. A másik kérdés a társbérletek egyszer s mindenkorra való megszüntetése. Nyilvánvalóan ez a maximális célkitűzés nehezen elérhető. De hogy tarthatatlan állapotok alakultak ki, ezt tudjuk. Ezeknek a felszámolását és a lakáshoz jutás egész feltételrendszerének új szabályozását tervezzük. A társbérletek felszámolásakor lehetővé kell tenni a közvetlenül érintettek szabad választási lehetőségét, mind a társbérletek privatizációja, mind azok cseréje során. A meglevő társbérletek felszámolásának üteme az önkormányzatok e célra felhasználható bérlakásainak mennyiségétől és választékától függ. Belátható ugyanis, hogy könnyebb a társadalmi igazságra hivatkozva beköltöztetni egy családot másnak a lakásába, mint önálló lakáshoz juttatni, mert tulajdonképpen ezek a helyzetek így alakultak ki a kezdet kezdetén. Végül a bérlakások privatizációja során eltérő helyi önkormányzati gyakorlat alakult ki. A helyi döntéshozatal és esetünkben a társbérletek megszüntetésének érdekében az érintettek közvetlen megállapodási lehetőségének bővítése nyújthat igazi megoldást. Én rendkívül szerencsétlennek tartom, hogy ún. önálló bérletként vásárolhatók meg ezek a lakások, vagyis egy 69-es minisztertanácsi rendelet alapján a társbérleti viszony válik közös tulajdonviszonnyá, amit rendkívül szerencsétlennek érzek, és én abba az irányba vagyok kénytelen a véleményemet hangoztatni, hogy az önkormányzatok ne privatizáljanak társbérletet ebben a formában. Köszönöm szépen. (Taps.)