Fodor András Attila (MDF)

1991. november 12.

DR. FODOR ANDRÁS ATTILA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársak! Előttem szóló képviselőtársam új megközelítést javasolt, nos, én azt hiszem, hogy valami ilyesmivel tudok önöknek szolgálni. Mielőtt azonban a törvényjavaslat érdemi tárgyalásába kezdenék, szeretnék két dolgot előrebocsátani. Heteken keresztül gyakorlatilag párhuzamosan folyt két törvényjavaslat vitája a Házban. Az egyik a büntető törvénykönyv módosításáról - Zétényi- Takács-féle törvényjavaslat néven ismert - törvényjavaslat, és ez, amit talán röviden ügynöktörvénynek lehetne nevezni. Gyakorlatilag végig az általános vita során igen gyakran felvetődtek az igazságtétellel kapcsolatos kérdések, és azt gondolom, hogy joggal lehetett volna ilyen alapon egy közös általános vitát is rendezni, ami az igazságtételről szól, hisz mindkét törvényjavaslat egy igazságtétel része lehet. 1989-ben, amikor a háromoldalú egyeztető tárgyalások megkezdődtek, gyakorlatilag minden résztvevőnek a közös célja a békés átmenet volt, és azt hiszem, ha valamit mondhatunk, hogy elértünk, és amire büszkék lehetünk itt Közép-Európa és a világ előtt, az elsősorban az a békés átmenet, ami 1988-tól napjainkig zajlott. Én gondolom, hogy az itt jelen lévő képviselőknek, azoknak a pártoknak, amelyek őket ideküldték, illetve azoknak a választóknak is ez a békés átmenet nagyon fontos, és senkinek sem lehet célja az, hogy ezt megzavarja. Még azzal sem tartom ildomosnak megzavarni, ha ezekről a háromoldalú egyeztető tárgyalásokról valaki olyat állít, amit itt egyik képviselőtársunk a vita során, az általam feltételezett közös együttes vita során, a másik törvényjavaslat vitája során elmondott, hogy volt itt egy gentlemen+s agreement, ami szerintem az MSZMP úgy ment bele a békés átmenetbe, hogy nem lesz számonkérés. Szeretném az általam nagyon tisztelt, de most itt jelen nem lévő képviselőtársam emlékezetét felfrissíteni néhány idézettel, amit Vígh Károlynak az Ellenzéki Kerekasztalról és a Nemzeti Kerekasztalról írt munkájából, "Az Ellenzéki Kerekasztaltól a Nemzetközi Kerekasztalig" című munkájából idéznék. "Szűrös Mátyás nyitotta meg a háromoldalú egyeztető tárgyalásokat 1989. június 13-án, csak három nappal Nagy Imre újratemetése előtt, és a következőt mondta: A történelmi és politikai igazságtétel jegyében temetjük el Nagy Imrét és sorstársait. Tárgyalás és temetés - mondta Szűrös Mátyás -, mély sebek és kölcsönös megbékélési szándék jellemzi e napokat. Az Ellenzéki Kerekasztal szóvívője, dr. Kónya Imre szintén a békés átmenet biztosítását és a képviseleti demokrácia megteremtését jelölte meg a tárgyalás céljául. A harmadik oldal képviseletében Kukorelli István azt a reményét fejezte ki, hogy az egymás iránti tolerancia jegyében folynak a tárgyalások, és reménykedett a békés átmenetben." A békés átmenet tehát, azt lehet mondani, egy nemzeti konszenzus alapján egy közösen kitűzött cél volt. Képviselőtársam, akire az előbb hivatkoztam, egy gentlemen+s agreementet említett, amit az előbb idéztem. Megpróbáltam ebben a gondolom már történelminek nevezhető forrásban utánanézni, a legkisebb utalást sem találtam ilyen gentlemen+s agreementre, és szeretnék néhány rövid részletet ennek bizonyítására előadni. A szakértői tárgyalások hat albizottságban folytak, melyek közül a kérdés szempontjából érdekes lehet a büntető törvénykönyv módosítása, ez a negyedik bizottság volt; és a hatodik bizottság, az erőszakos megtorlásokat kizáró jogi garanciákról szóló bizottság, ahol a sarkalatos törvények előkészítése folyt. Tehát jogi garanciákról beszél, és ez volt a tárgyalások egyik fő célja, hogy jogi garanciák legyenek arra, hogy a békés átmenet békésen és a törvényesség betartásával megy végbe. Arról nem volt szó, hogy nem lesz számonkérés, hisz hadd idézzem például Pozsgay Imrét, aki ebben a tárgyban nagyon sokszor megszólalt, és azt mondta, hogy: "Leszámolás helyett elszámolást!". Azt hiszem, ebben is egy konszenzus született, és hogyha volt valamilyen hallgatólagos megegyezés, akkor ebben volt megegyezés a háromoldalú kerekasztal tárgyalásai idején, hogy ne legyen leszámolás, és senkit se érjen méltánytalanság, viszont azt az igényt érvényesíteni kell, hogy a múltjával mindenkinek el kell számolni, szembe kell nézni. Ebben a megközelítésben talán nem érdektelen azt sem tisztázni, hisz én még hivatalos részről őszintén megmondom, hogy nemigen hallottam egy olyan koncepciót, hogy mit tekintünk az igazságtétel részének, rögtönzéseket annál inkább. Miután én a saját nevemben mondom el a felszólalásomat, szeretném elmondani önöknek, hogy mit tekintek én az igazságtétel részének, és hova helyezem be ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalását ebben az igazságtételi csomagban. A Kormány benyújtotta az életükben és személyi szabadságukban korlátozottak - akiket ilyen sérelem ért - kárpótlásáról szóló törvényjavaslatot. Tárgyaltuk azoknak a kárpótlását, akiknek a vagyonában esett kár, illetve még egy kört fogunk ugyanebben a témakörben tárgyalni. Az elévülés felélesztése a főbenjáró bűnök esetében ugyancsak ebbe az igazságtételi csomagba tartozik. Véleményem szerint nagyon fontos és nem felejthető el ebben az igazságtételi csomagban azoknak a cselekedeteknek az erkölcsi megítélése, amelyek erkölcsileg ítélhetők meg és nem jogi normák alapján. Azt hiszem, nem szabad elfeledkeznünk azoknak a politikai döntéseknek a megítéléséről sem, amelyek az előző rendszer politikusainak a politikai felelősségét vizsgálják. Én ebben mindössze egy olyan pontot látok, amely a jog, helyesebben a büntetőjog eszközeivel nyúlt az igazságtételhez: ez pedig az elfogadott Zétényi-féle törvényjavaslat, ami a főbenjáró bűnökről szól. A többi a sérelmet szenvedettek kárpótlását érinti, illetve az előző rendszer prominens képviselőinek erkölcsi és politikai megítélését. Hová illeszkedik be ebben a sorban az úgynevezett ügynöktörvény? Akárhogy próbáltam ezt az igazságtételi koncepciót formálni, sehol nem találtam a helyét. Rájöttem, hogy azért nem találom a helyét, mert ez egy nagyon kis szelete annak a problémakörnek, amit én az előbb úgy említettem, hogy az erkölcsi megítélés alá tartozó cselekedetek. Éppen ezért így tudok szolgálni előttem szóló képviselőtársamnak egy új megközelítéssel. Akik elolvasták, arra méltatták módosító indítványomat, hogy elolvassák, láthatták, én ezt a kérdéskört úgy kezelem, hogy a politikai elnyomó rendszer képviselőinek, és a hozzájuk csatlakozó személyeknek az erkölcsi megítélése. Bizonyos dátumok is szerepelnek az általam beadott módosító indítványban, és bizonyos személyi körre terjed ki ezeknek a kérdéseknek, erkölcsileg megítélhető cselekedeteknek a vizsgálata. Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy azokat felejtsük el, akik visszavonultak, akik nem töltenek be olyan pozíciót a mai közéletben, aminek a betöltéséhez közbizalom szükséges. Természetesen ezek között vannak olyanok is, akiknek a politikai felelősségét egy más aktus során vizsgálni kell. Ennyit az igazságtétel körébe tartozó jogalkotói feladatokról. Egy gondolat erejéig szeretném azonban megemlíteni, hogy jogalkalmazói feladatok is vannak itt, hiszen vannak olyan hatályos törvényeink, amelyeknek az alkalmazása szükséges ahhoz, hogy bizonyos hibák, illetve bűnök elkövetését számon lehessen kérni. Rátérve az előttünk fekvő ügynöktörvényre: négy szempontból vizsgáltam a Kormány által beadott törvényjavaslatot. A törvényjavaslat célját a Kormány úgy fogalmazza meg az indokolásban, hogy "a demokratikus államélet tisztaságának előmozdítása" - ugyanakkor nem következetes a törvényjavaslat, hiszen túlmegy az államéleten, mert nemcsak az államéletben részt vevőkre terjeszti ki ezt a törvényjavaslatot, hanem a közéletre. Jogos ez az igény? Jogos, én úgy gondolom, de kétféle megközelítést szeretnék javasolni. Az egyik megközelítés az államéletre vonatkozik, valóban: azokra, akik az államéletben ma szerepet vállalnak. És erre a körre - beleértve ebbe az önkormányzatokat is - kötelező jelleggel javaslom kiterjeszteni a múlt erkölcsi megítélés szempontjából való vizsgálatát. És ebbe a körbe nemcsak az ügynökök tartoznak, hiszen ha úgy tekintjük, hogy ez egy politikai elnyomó apparátusnak volt egy része, és csak egy kis szelete, akkor ennek a politikai elnyomó rendszernek a csúcsán ott állt a mindenható állampárt, amely közjogi funkciókat gyakorolt a Központi Bizottság főtitkárától egészen le, a párttitkárokig. Természetesen, miután nem lehet egy kollektív felelősségre vonás, vagy egy kollektív megbélyegzés, vagy egy kollektív bűnösség kimondása - nemcsak ennek a törvényjavaslatnak, hanem egyáltalán+ Rontaná is a hitelét egy ilyen törvényjavaslatnak vagy törvénynek, hogyha ezt a kört végtelenül kiszélesítenénk, hisz kérdezem én, hogy kit érdekel egy "telefonkönyv", amibe 800 ezer párttag nevét beírnánk, vagy mindazoknak a nevét beírnánk, akik pártfunkciót viseltek. És egyáltalán, hogy lehet megítélni embereket annak alapján, hogy milyen funkciót töltöttek be? Erkölcsi megítélés alá, természetesen, vonhatjuk, és lehet róla magánvéleményünk, és erkölcsi véleményt is formálhatunk róluk - én úgy gondolom, egy törvényjavaslatnak nem lehet ez a célja. Akkor lesz hiteles igazán, és akkor éri el ezt a célját, hogyha arra a körre szűkíti le, arra a körre korlátozza, amelyik igazából felelős volt a politikai döntésekért, és ahol azok a döntések születtek, amelyek az erkölcsi megítélés alá eshetnek. Ezért javasoltam kiterjeszteni a kört az állampárt legfőbb szerveire, a Titkárságra és a Politikai Bizottságra. Autentikus forrásból kérdeztem meg, hogy a döntések igazából itt születtek. Egyetértek azzal, hogy a törvényjavaslatban szereplő másik két kör, amely a közvéleményt valóban nagyon irritálja, maradjon benne - tehát az ügynökök és az ávéhások és a karhatalmisták. De nem tudom, miért maradnának ki ebből a körből azok a vérbírák, akik 1956 után ítéleteket hoztak a népbíróságokon és a rögtönítélő törvényszékekben; vagy miért maradnának ki azok az ügyészek ebből a körből, akik ezekben a perekben a vádat képviselték? Azt vizsgáltam még a továbbiakban, hogy megfelel-e a törvényjavaslat annak a célnak, amit kitűzött, illetve működőképes-e a javaslatban leírt ellenőrzési mechanizmus, valamint megfelel-e a jogállamiság szempontjainak; és a titkosság kérdéseivel is szeretnék foglalkozni. Az előzőekben már beszéltem arról tehát, hogy indokolt a közélet szereplőire és nemcsak az államélet szereplőire kiterjeszteni a vizsgálandók körét. El kell választani egy kötelező kört és egy fakultatívan elvégzendő vizsgálati kört. Úgy gondolom ugyanis, meg kell adni a közéletben fontos szerepet játszóknak a lehetőséget arra, hogy egy öntisztulási folyamaton menjenek át, és ezt a - Pozsgay Imre által és azóta nagyon sokak által emlegetett - szembenézést a múlttal elvégezzék. Ebbe a körbe javasoltam belevenni a nem állami, illetve nem önkormányzati körbe tartozó valamennyi intézményt, szakszervezeteket, pártokat - intézmény alatt értem az egyházakat is, amennyiben ezt maguk kérik. Működik-e így, a Kormány által előterjesztett formájában ez a törvény? A törvényjavaslat az ellenőrzés elvégzését a belügyminiszterre és részben a honvédelmi miniszterre, a döntések meghozatalát pedig a négy legmagasabb közjogi méltóságból álló grémiumra bízza. Nem világos számomra, hogy mi volt a törvényjavaslat készítőinek szándéka a tekintetben, hogy az említett miniszterek és a minisztériumi apparátusok érdemi közreműködői vagy csak adminisztratív közreműködői-e ezen törvény végrehajtásának. Én ezért a módosítási javaslatomban egyértelműen leszögezem, hogy itt adminisztratív közreműködésről lehet csak szó. A magas közjogi méltóságok bevonása szerintem nem célszerű. Az egyeztetési jog megadása gyakorlatilag vétójogot jelent; szerintem működésképtelenné tenné ezt a gréniumot. Egyébként is alkotmányossági, illetve jogi aggályok merülhetnek fel ezzel kapcsolatban. Ehelyett én úgy gondolom, célszerű az ellenőrzés érdemi részét az Országgyűlésre bízni, és az Országgyűlés képviseletében vagy a nemzetbiztonsági bizottságra vagy pedig egy ad hoc bizottságra bízni. A nemzetbiztonsági bizottságot, amely a javaslatom első megfogalmazásában szerepel, talán azért nem lenne célszerű ezzel megbízni, hisz ez egy hosszantartó munka lesz - érzésem szerint -, és az Országgyűlés egy állandó bizottságát egy ilyen állandó elfoglaltsággal megbízni nem célszerű. Ezért inkább ad hoc bizottságot javasolok. Javaslatomban hat fős, de el tudom fogadni azt, ha a pártarányokat tükröző ad hoc bizottság jön létre. Nagyon fontos elemének tartom a törvény működésének azt, hogy ártatlan embereket ne ítéljenek el. Ezt nemcsak a jogállamiság követelményei diktálják számunkra, hanem a személyiségi jogok védelme is. Ismeretes, hogy a dolog természeténél fogva nagyon sok olyan név lehet ezeken a kartonokon, amelyeknek a hordozói soha nem végeztek ügynöki tevékenységet, mert egyrészt nem voltak ügynökök, tehát a nevük konspiratív célzattal került be ebbe a listába, illetve kényszer hatása alatt vállalták a beszervezést. Nem akarok senkit se mentegetni, kedves képviselőtársaim, de gondolják el, hogy akik Recsken voltak, vagy akinek lehúzták a körmét, vagy akinek a családja olyan fenyegetettséget érezhetett, kényszer hatása alatt vállalták, de aztán nem voltak hajlandók együttműködni. Tehát egyetértek Kövér László képviselőtársamnak azzal a módosító indítványával, hogy ne a listán szereplés tényét, tehát ne azt a tényt vizsgáljuk, hogy valakinek a neve szerepel ott, hanem hogy ténylegesen együttműködött-e ezekkel a szervezetekkel. Ennek az eldöntése ennek a bizottságnak egy igen komoly feladata, és garanciális szabályként javasolom bevezetni azt, hogy igen erős szavazattöbbséggel lehessen olyan határozatot hozni ebben a bizottságban, hogy az illetőnek a neve nyilvánosságra kerüljön. Ezért javasoltam az 5/6-os szavazattöbbség kimondását. Hogyan működik ez a mechanizmus? Erre meglehetősen hosszú időt célszerű biztosítani, hiszen nem kis munkáról van szó, amint tudjuk, 43 ezer karton van, és ha még ezt a kört bővítjük, nem is túl nagy mértékkel, akkor azért még további vizsgálatokra van szükség. Én úgy gondolom, hat hónap mindenképpen szükséges ennek az elvégzésére, az egyszeri elvégzésre, és akkor még nem beszéltem a folyamatos elvégzésről, hiszen ebben a körben, ahol feltételezzük egy közbizalomnak a meglétét, a személyek cserélődnek, és ajánlatos a további személyek tekintetében ezt az ellenőrzést elvégezni. Hogyan működik ez az ellenőrzés? Mindenekelőtt az érintettek egy értesítést kell kapjanak arról, hogy személyükre nézve elindult a vizsgálat, és amikor a vizsgálatot az Országgyűlés megfelelő bizottsága elvégezte, és rájuk nézve pozitív eredményt hozott a vizsgálat, akkor erről értesítik az illetőt, hogy a nevét a törvény 1. pontjában felsorolt körben megtalálták, tehát a politikai elnyomó rendszer tagjának minősítik. Ezután 30 nap múlva nyilvánosságra hozzák a személy nevét, ha még azt a funkciót betölti, amelynek a betöltése miatt rá nézve a vizsgálatot kérték. Ez egy mérlegelési lehetőséget ad az illetőnek arra, hogy önmaga, saját elhatározásából eldöntse, vállalja a szembesülést és a nyilvánosságot, vagy pedig inkább lemond az általa betöltött funkcióról. Én úgy érzem, itt ez az árnyalati különbség, ami az eredeti törvényjavaslat és az én javaslatom között van, egy nagyon fontos alkotmányossági aggályt kiküszöböl, hisz+ az, hogy felszólítják a pozíciójának feladására az illetőt, az én értelmezésemben alkotmányossági aggályokat is vethet föl, hisz+ az, hogy felszólítják őt, gyakorlatilag úgy is értelmezhető: a közügyek egy bizonyos körétől való eltiltásra ítélik, és én azt gondolom, az Országgyűlés nem veheti át az igazságszolgáltatás szerepét a tekintetben, hogy olyan törvényt hoz, amit ő maga végre is hajt. Végül szeretnék néhány szót a titkosságról szólni. Javaslatom a kihirdetés napján feloldaná a titkosságot. Attól kezdve az adatokat a minisztérium bizalmas iratkezelési szabályainak figyelembevételével kellene kezelni. Én úgy gondolom, erre azért van szükség, mert ez, amiről itt beszélünk, a magyar történelem egy része, és ezt nem lehet titkossá tenni, és nem lehet elzárni a kutatás elől, és nem lehet elzárni az elől, hogy valakiknek a politikai múltját tisztázzák. Ezért javasoltam a minisztériumi bizalmas iratkezelést, mert ugyanakkor azt sem lehet megengedni, hogy abban bárki turkálhasson.