Becker Pál (MDF)

1991. november 18.

DR. BECKER PÁL, a költségvetési, adó- és pénzügyi bizottság előadója: Köszönöm szépen, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elkövetkező hetekben a magyar Országgyűlés az 1992-es költségvetési vitához kapcsolódóan, annak részeként egy egész sor adótörvényt módosít, illetve esetleg új törvényt is hoz a gépkocsiadóról. Ezt az adótörvény-dömpinget értékelve megállapítható, hogy az adóváltoztatásokra nemcsak azért van szükség, hogy rövid távon - tehát 1992-ben is - bizonyos tűréshatáron belül tudjuk tartani a költségvetés hiányát, hanem azért is, mert ezek az új adótörvények a piacgazdaság szükséges kellékei. Az országgyűlési adóviták a most elsőként benyújtott fogyasztási adótörvénnyel kezdődnek. Ebben az esetben is, mint az adótörvények során mindig, két alapvető kérdést érdemes feltenni. Az első, hogy milyenek a törvény közvetlen gazdasági és szociális kihatásai. Másodszor pedig - mintegy kilépve a mostani helyzetünkből - azt célszerű megnézni, hogy ez az adótörvény szellemében eltávolít-e minket az olyan kívánatos céltól, a fejlett piacgazdaság kiépítésétől, vagy pedig éppen közelebb visz hozzá. A fogyasztási adókat - ahogyan ezt az Országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslat is teszi - a fogyasztási támogatásleépítéssel párhuzamosan érdemes tárgyalni. Ha így járunk el, azonnal rájövünk, hogy a magyar adórendszerben az összes adókhoz képest az elmúlt két esztendőben ezen a területen voltak a legradikálisabb változások. A magyar adórendszer piaci irányú reformjaiban itt volt legnagyobb léptékű előrehaladás, amely - és ezt sem szabad elhallgatni - országunkban a munkanélküliség mellett az egyik legnagyobb társadalmi feszültséggel járó lépéssorozat volt. A változások radikalizmusát jól kifejezi, hogy alig két év alatt Magyarországon gyakorlatilag megszűntek az alapvető fogyasztási cikkek körében a korábban igen jelentős ártámogatások, ugyanakkor pedig a nem alapvető fogyasztási cikkekre kivetett adók megnőttek. Hogy ez az adónem milyen jelentős szerepet tölt be az állam költségvetési forrásai között, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az 1992-es költségvetési előirányzatban az összes állami bevételnek már több mint egyötöde ebből az adótételből származik. Míg korábban az árkiegészítések lefelé torzították az árcentrumot, addig a fogyasztói adó az árszint általános emelkedését vonta maga után, más megfogalmazásban egy felfelé irányuló ártorzulást okozott. A fogyasztási adónak, azon kívül, hogy a belső fogyasztást korlátozza és az exportot preferálja, tehát egy ilyen árcentrum-elmozdító hatása is van. Ha az adók tárgyalása során nem csak a költségvetési szempontot tartjuk szem előtt, akkor azt a kérdést kell feltennünk, hogy ez az újfajta eltérítés megfelel-e a piacgazdaság és ugyanakkor a szociális igazságosság követelményeinek. A fogyasztási adókat illetően gazdasági racionalitási szempontból egyet lehet érteni azzal, hogy a költségvetésben az általános forgalmi adót bizonyos mértékig ki kell váltani a fogyasztási adóval. Kettős értelemben is: egyfelől a forgalmi adó szintjén csökkenteni lehet, ha a fogyasztási adó szintje emelkedik; másfelől a jelenleg még a forgalmi adókulcsokban fellelhető differenciáló funkciókat a fogyasztási adóra lehet átvinni, amely szociális és egyéb szempontú differenciálásra a forgalmi adónál adótechnikai szempontból sokkal alkalmasabb. A gazdasági racionalitás elve tehát azt diktálja, hogy a fogyasztási kiadások szerkezetét nem a forgalmi adón, hanem a fogyasztási adón keresztül célszerű befolyásolni. Mivel ezek a tendenciák a most benyújtott adótörvény- javaslatban fellelhetők, ezért ebben a vonatkozásban a beterjesztett fogyasztási adótörvénnyel egyetértünk. A törvényjavaslat ugyanis amellett, hogy rövid távon növeli a költségvetési bevételeket, a piacépítés követelményeinek is megfelel, miközben a szociális igazságosság követelményeit is igyekszik kielégíteni. Sajnos egy elszegényedő társadalom aligha képviselhet más álláspontot - még ha ez gyakran demagógnak tűnik is -, mintsemhogy fizessenek a gazdagok. Ugyanis szociálpolitikai szempontból az alapvető cikkek ártámogatásának oly keserves, de szükséges felszámolása könnyebben elviselhető, ha azt az élvezeti és luxuscikkek megfelelő szintű megadóztatása kíséri. Ha azonban ez így van, úgy e törvényjavaslatban ez utóbbi álláspontot is következetesebben kellene képviselni. Az egyes termékek és termékcsoportok adózási tételeiben megjelenő jelentősebb változásokat számba véve a törvényjavaslatban felsorolt adótétel- csökkentéseket meg kell fontolni. Tudom, hogy ez nem ennek a fogyasztási adótörvénynek a témája, hiszen a melléklet csak segítségként szerepel számunkra a törvényjavaslatban és a költségvetési vita során kell ezekről a tételekről gondolkoznunk, mégis érdemes megfontolni, hogy célszerű-e a kávé fogyasztási adóját csökkenteni; mi indokolja, hogy az arany fogyasztási adója kisebb legyen, mint eddig - hiszen az nem feltétlenül elfogadható érvelés ebben a helyzetben, amilyen helyzetben mi vagyunk, hogy a környező országokban az arany fogyasztói árszintje, illetve az adószintje alacsonyabb. Én azt hiszem, ebből a szempontból eltérhetünk ettől az úttól. Valamint azt hiszem, sokunkat foglalkoztat az a kérdés, hogy miért szükséges a gépjármű esetében egy fix árat meghatározni forgalmi adóként, függetlenül a beszerzési ártól. Ennek ugyanis az a következménye, hogy az olcsóbb autók esetében az adótartalom relatíve sokkal magasabb, mint a drága autó esetében. És a XX. században egyáltalán nem nevezhető luxusnak a gépjármű, de azon lehet gondolkodni, hogy egy igen nagy teljesítményű, nagyon drága autó valóban luxuskategóriába esik-e, és ebben az esetben inkább az előzőeket könnyítve az utóbbiakat kellene jobban adóztatni. Összefoglalva: a fogyasztói adóról benyújtott törvényjavaslatot az adóstruktúrában kedvező változások felerősítéséhez hozzájáruló vonásai miatt a Demokrata Fórum parlamenti képviselőcsoportja támogatja. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)