Mécs Imre (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Én azt latolgattam, hogy a részletes vitában szólalok fel inkább, de több olyan általános kérdés van, amit nem hiszem, hogy át lehetne oda vinni, és félek attól is, hogy Szabad professzor úr megint rám szól, hogy a részletes vitában általános dolgokról beszélek. Ezért vagyok kénytelen most rabolni az önök idejét. Általánosságban azt szeretném elmondani, hogy van valami mítosz a titkosszolgálatok fontosságával és jelentőségével kapcsolatban, és azt hiszem, hogy ezt a modern korban le kell szállítani. Közhely az, hogy mindig voltak titkosszolgálatok, mindig is lesznek, mindig voltak titkos módszerek, mindig is lesznek, erre minden államnak szüksége van. Én mint informatikával foglalkozó mérnök is és mint ezen a téren sok keserű tapasztalattal rendelkező ember is mondom, hogy nem így van. Egy okos államnak nincs szüksége több információra, mint ami reguláris csatornákon eljut hozzá. Az is olyan döbbent mennyiségű információ, amelynek a földolgozása hatalmas munkát igényel. Közismertek a példák, hogy a világháború alatt az amerikai titkosszolgálat a legtöbb információt a német újságokból és azoknak is az apróhirdetéseiből szerezte, amiket rendszereztek. Ezekhez semmilyen titkos módszer nem kellett, egész egyszerűen a matematikai statisztika és az elemző munka. Úgy gondolom, hogy a totalitárius hatalmak túlzottan elmisztifikálták a titkosszolgálatok jelentőségét, és nekünk, a modern demokráciának nem szabad ebbe a hibába esnünk. Nekünk titkosszolgálati módszereket és titkosszolgálatokat csak minimális mértékben szabad használnunk, és vissza kell szorítanunk azoknak az apparátusait. Miért mondom el ezt: Azért, mert az e törvényjavaslattal és a Demszky-Hack- törvényjavaslattal kapcsolatban is állandó ellenérv volt egyes tárcák részéről és a törvény ellenzői részéről, hogy teljes mértékig megbénítja a titkosszolgálatok működését, ha ezek a törvények elfogadásra kerülnek, illetve a törvényjavaslat elfogadásra kerül. A másik általános gondolat az, hogy az elmúlt rendszerben az állambiztonsági szervek működése rendkívül erkölcstelen volt, és erkölcsi züllést okozott igen széles rétegek számára. És bár abban igaza van Orbán Viktornak, hogy egy-egy erkölcsi tétel nem fordítható le közvetlenül a jogszabályok nyelvére, azt hiszem, hogy tartósan a jogalkotás, a törvénykezés nem kerülhet szembe erkölcsi alapelvekkel, olyan általános erkölcsi normákkal, amelyeket az emberiség ősidők óta elfogadott és ismert. A III/III-as ügyosztály, az állambiztonsági szervek súlyos erkölcsi bűnöket, hibákat követtek el, és ezt az állami politika súlyával megtámasztották, hivatalossá tették. Úgy gondolom, hogy erről se szabad megfeledkeznünk. És amikor a posztkommunista társadalmakban szinte minden országban fellépnek ez ellen a jelenség ellen, valahol a mélyben az emberek erkölcsi érzéke rejlik. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az előttünk lévő törvényjavaslatot nem a múltnak valami igazságtételeként kell felfognunk, nem is megtorlásként, nem is valamiféle szankciónak a kiszabásaként. Jóllehet erre is meg lehetne találni az indokokat, hiszen azok, akik ezektől a szolgálatoktól szenvedtek, akik rettegésben éltek, akik fóbiákat szenvedtek - hiszen gondoljuk meg, hogy az elmúlt időszakban szinte minden második ember arra gyanakodott, hogy a telefonját lehallgatják, és nem kellett idegbetegnek lenni ahhoz valakinek, hogy üldözési vagy követési mániában szenvedjen. És talán itt keresendő az egyik oka ezen apparátusok fenntartásának, hogy az állam tudatosan félelmet, szorongást akart az állampolgárokban okozni, hogy senki se lehessen nyugodt sehol, és már-már én is azt hittem, hogy fóbiás vagyok. De valójában az elmúlt harminc év alatt szinte minden szavamat lehallgatták, minden lépésemet figyelték, és nem tudtam magánéletet se élni úgy, hogy azt le ne hallgassák, le ne ellenőrizzék. 1989. novemberében például a dolgozószobámban Göncz Árpád barátommal beszélgettem, és kiderült, hogy erről is jegyzőkönyv van. És ehhez hasonlók. Egész egyszerűen a lakásomban is mikrofon volt, és sok barátom lakásában is. Egész egyszerűen a magánéletünknek minden titka idegenek elé került, sőt ezek a szervezetek, ezekenek a szervezeteknek a tisztjei azzal foglalkoztak, hogy kikémleljék másoknak a magánéletét, másoknak a közerkölcs szempontjából vitatható vagy negatívan értékelt tényeit, és megzsarolják vele. A beszervezéseknek egy jelentős része zsarolással történt, ahol a legenyhébb zsarolás az volt, hogy valakit elkaptak valamilyen kisebb szabálytalanságért és elengedték. De bizony voltak súlyos nagy akciók, ahol papokat lefilmeztek, lefényképeztek, lehallgattak, amikor éppen a hatodik parancsolat ellen vétkeztek, és megzsarolták őket, összetörték a jellemüket. És sok tízezer ilyen összetört jellemű embert gyártottak. A börtönben volt egy rangsora a veszedelmeknek, és az első számú volt a vamzer, és a második számú volt az ávós, vagyis a hatalom embere. Az első számú a besúgó volt, a zárkaügynökök, akiknek nem egy társam a halálát köszönheti, például Nickelsburg László, a Baross téri felkelőknek az egyik vezetője. És sajnos egyelőre államtitkot képviselnek azok a titkos belügyminisztériumi rendeletek, amelyek alapján történtek ezek a munkálatok - idézőjelbe téve -, amelyek mint afféle pokoli forgatókönyv vagy pokoli szabályzat leírták, hogy hogyan kell ezeket a mocskos dolgokat végigvinni, pontokba szedve, a-b-c - azt hiszem, ezzel még nem árulok el államtitkot. Arra fogok törekedni, hogy ezek a szabályzatok napvilágra kerüljenek, és elolvassa mindenki, és rádöbbenjen arra, hogy tényleg valamiféle pokolnak volt ez a működtető szabályzata, belügyminisztériumi titkos rendelekteknek álcázva. Miért mondom el mindezt? Azért, mert alapvetően itt erkölcsi kérdésről van szó. És ha nem az igazságtétel oldaláról fogjuk meg az egészet, akkor a politikai élet tisztaságának az oldaláról kell megfogni, és egy alkalmassági kritériumként kell erről beszélni. Tehát arról van szó, hogy a politikai életben szerepet játszók számára olyan erkölcsi követelményeket kell állítani, amelyek között ez a rész rendkívül súlyosan esik latba. Gondoljunk arra, hogy egy angol főtisztviselőnek nemrégiben le kellett mondania azért, mert az ottani Rákóczi téren egy utcalánnyal alkudozott, és közben egy rendőr igazoltatta. Ez egyszerűen összeférhetetlen volt az ő miniszteri szintű állásával. Hát akkor egy olyan erkölcsi gyengeség, amely ebben a szolgálatban való részvételt jelez, az valóban alkalmatlanná teszi arra, hogy politikusként működjön. De nemcsak a besúgókról van szó, akik áldozatok is egyúttal, hanem azokról az állami alkalmazottakról, akik velük foglalkoztak, akik megzsarolták őket. Ezek mind, mind erkölcsileg alkalmatlanok arra, hogy politikusok legyenek, hogy politikusként működjenek. Ennek ellenére annak a megítélése, hogy valaki alkalmas-e politikusnak erkölcsi szempontból, az elsősorban a választókra és a kinevezőkre tartozik. Ha tudják azt, hogy az illetőnek ilyen múltja van, és mindent egybevetve úgy döntenek, hogy mégis a bizalmukkal megtisztelik vagy kinevezik, akkor ez az ő szuverén joguk. De a probléma az, hogy ez egy rejtett dolog, ezt nem lehet tudni. És nincs is annyi lelkiismeret ezen emberek egy részében, hogy csöndesen visszavonulnának, és nem vállalkoznának ilyen szerepre. Hogyha volna szégyenérzetük. De jól tudjuk, hogy akikben van szégyenérzet, és nem vállalnak ilyen szerepet, azok tulajdonképpen tisztességesebb emberek, és azokkal inkább szót lehetne érteni, mint azokkal, akikben nincs annyi tisztességérzet, hogy önként visszavonuljanak. Ezek az igazán veszedelmesek, és itt egy paradoxon van, hogy aki visszavonulna, azzal még kezet is lehetne talán fogni, de aki nem vonul vissza, aki törtet, aki erőszakoskodik, aki azokat a jellemhibáit kinagyítva borítja ránk, amelyek éppen oda vezettek, hogy besúgóvá vált, vagy pedig éppen oda vezettek, hogy a Belügyminisztériumban ilyen munkát elvállalt, és ilyen piszkos munkát végzett. Úgy gondolom, hogy egész egyszerűen ezt egy tisztaságvizsgálatnak fogjuk fel. Ne akarjunk ítélkezni, mert nem tudunk ítélkezni. Nem tudjuk megítélni azt, hogy ki milyen formában, hogyan csúszott bele ebbe a helyzetbe, hogy zsarolták meg, hogy próbált kimászni belőle, hogy próbálta dezinformálni a szerveket. Hiszen hosszú pályafutásom alatt körülbelül tizenhat ember vallotta meg nekem, hogy beépítették besúgónak, vagy hogy rám dolgozik. És volt, aki egész egyszerűen elmondta, hogy milyen jókat írok rólad, hogy jobb, hogyha én írom ezeket, mint hogyha mások írnák. Én azt hiszem, hogy egész egyszerűen nem ítélkezni kell efölött, hanem nagyon világos kritérium alapján ezeket mint tisztasági kritériumokat kell felfogni. Ezért volt jó a Hack-Demszky törvényjavaslat, mert az egész egyszerűen így fogta föl, meghatározta pontosan azon állásoknak a körét, amelyek betöltése esetén ezt az adatot ismerni kell. És ha valaki annak ellenére nem mondott volna le az állásáról, akkor nyilvánosságra hozták volna ezt. Meg kell különböztetnünk a besúgóknak a helyzetét és a hivatásos alkalmazottaknak, a tiszteknek a helyzetét. Én úgy gondolom, hogy a hivatásos tiszteknek tulajdonképpen akár teljes egészében nyilvánosságra lehetne hozni a névsorát, hiszen ha megnézzük a K und K sematizmusokat, abból megtudjuk például azt, hogy a hadseregben ki hol szolgált, melyik tisztnek mi volt a neve. Tehát végeredményben az, hogy valaki a Belügyminisztériumban szolgált, Államvédelmi Hatóságnál szolgált, politikai bűnüldöző szervnél szolgált, akár egy sematizmusban is szerepelhetne. A besúgókkal kapcsolatban a törvényjavaslat elgondolásait végig lehetne vinni, azonban volna néhány javaslat, ami megfontolást érdemel. Az első az, hogy a törvényjavaslat 2. §-át ki kellene egészíteni egy ponttal, amely szerint bárki sajátmaga kérheti a tisztaságvizsgálatát. Én ezt nagyon fontosnak tartanám. Nincs ilyen. Tessék? Igen. Tehát saját maga kérhetné a tisztaságvizsgálatát, és ebben az esetben mód nyílna mindenféle társadalmi szervezet saját belső követelményrendszeréből adódó tisztaságvizsgálat iránt. Hiszen az egyházaknak, különböző társadalmi szervezeteknek az önkormányzatába nem lehet beleszólni. Ez szembenállna az elválasztási elvekkel, ellenben bármelyik önkormányzat megkövetelheti, hogy valamilyen tisztségviselője ezzel a tisztaság-vizsgálattal rendelkezzék. De bárki a becsülete védelmében is megkérhetné ezt a vizsgálatot. A másik dolog, amit általánosságban szeretnék megjegyezni, hogy az Alkotmánybíróság elnökének a szerepeltetése a törvényben véleményem szerint alkotmányellenes, és az Alkotmánybíróság feladataival is ellentétes. Ebben az esetben ugyanis, ha az Alkotmánybíróság elnöke szerepel a törvényben mint egy végrehajtó funkciót abszolváló személy, akkor összeférhetetlenség áll fönn azzal, hogy fölülvizsgálja ezt a törvényt a koherencia, az alkotmányosságnak a szempontjából. Úgy tudom, hogy az Alkotmánybíróság maga is foglalkozott ezzel a kérdéssel, és elutasította a törvényjavaslatban fölajánlott elnöki hatáskört. Éppen ezért nem is volna ez helyes, hogyha az Alkotmánybíróság elnöke bármilyen formában ennek a törvénynek a funkcióiban részt venne. Még egy dolgot szeretnék elmondani. Ez pedig a bizonyíthatóságnak a kérdésével kapcsolatos. A nemzetbiztonsági bizottság igen hosszasan vizsgálta e bizonyíthatóságnak a lehetőségét. Igen sok ellenérv jelent meg a sajtóban is, és beszűrődött máshonnan is. Egyrészt az adatok manipulálhatóságáról, másrészt a kartonoknak a hiányos voltáról, illetve, hogy meg lehetett rágalmazni embereket alaptalanul. A vizsgálatok tanulsága alapján azt az összképet tudtam levonni a magam számára - és részletekbe azért nem szeretnék belemenni, mert hiszen sok olyan adatot tudtunk meg, amely egyelőre titkos -, hogy rendkívül szigorú rendszerben történt az iratkezelés ezen a területen. Ez a rendszer igen sok párhuzamos ellenőrzésen ment keresztül, rendkívül gépies volt, és szinte kizárható az, hogy teljes mértékig manipulálható lett volna, tehát egy-egy személynek az ártatlan szerepeltetése. Olyan sok információ maradt meg még az iratmegsemmisítések után is, hogy a beszervezésnek a ténye, és annak a ténye, hogy az illető dolgozott-e a szolgálatnak, ez általában az esetek nagy részében, döntő többségében megállapítható. Úgyhogy a bizonyíthatóságnak a hiánya, azt hiszem, nem okozhatja a törvényjavaslat elfogadását. Összefoglalva az a véleményem, hogy szűkítően kellene a törvénynek a körét alkalmazni. Valóban csak azon személyekre, akiknek a politikai feddhetetlensége közérdek. Azt is tudomásul kell venni, hogyha ezek az adatok nyilvánosságra kerülnek, és annak ellenére az illetőt megerősítik funkciójában, akkor azt el kell fogadnunk. A cseh belügyminiszter úrral találkoztunk, ő mondta el azt, hogy a csehszlovák parlamentben 17 személyről derült ki egyértelműen, hogy együttműködött a titkosszolgálatokkal. Ezek közül 10 lemondott, 7 azonban változatlanul ott van a parlamentben. Köszönöm szépen. (Taps.)