Mezey Károly (MDF)
DR. MEZEY KÁROLY (MDF): Tisztelt Országgyűlés! A szóban forgó törvényről tartott vita néhány fontos kérdéséről szeretném kifejteni a véleményemet. Ezek közül az első az, hogy kell-e ez a törvény. Kell-e olyan törvény Magyarországon, amelynek célja a közélet tisztaságának megteremtése? (Közbeszólás az MSZP soraiból: Olyan kell!) Kell-e törvényt alkotni arról, hogy az állampárt öklét és fő támaszát jelentő szervezetek jellemferdítő tevékenységének aktív résztvevői ne tölthessenek be olyan pozíciókat a Magyar Köztársaságban, amelyek nagy hatással vannak a közéletre? Zavarja-e a közhangulatot, bántja-e a társadalmi közérzetet, békétlenséget eredményez-e, rontja-e a rendszerváltás hitelét, bizonytalanná teszi-e a demokratikus intézményekkel szembeni bizalmat, ha emberekben kétely van az iránt, hogy országgyűlési képviselőjük, polgármesterük, akit megválasztottak, valamikor esetleg a diktatúra fenntartásán munkálkodott mint szigorúan titkos tiszt - és most ugyanezek demokráciáról és rendszerváltásról papolnak. Nem okozna-e súlyos bizalmatlanságot az a gyanú, hogy ilyen emberek most például mint a független magyar bíróságok elnökei vagy az igazságszolgáltatás ügyészei a tiszta igazságot képviselik? Vagy esetleg ilyen erkölcsű emberek oktatják egyetemi katedráról azokat a fiatalokat, akikre történelmi feladat vár, és legfőbb erejük erre épp a tiszta erkölcsbe vetett hitük kell legyen? Nem fél-e a közvélemény attól, hogy az 56 utáni megtorlás aktív résztvevője tábornoki egyenruhát ölt, fegyvert és hatalmat kap a kezébe? És sorolhatnám a kérdéseket, amik, higgyék el, nap mint nap megfogalmazódnak az emberekben. Hogy kell-e ilyen törvény, ezt a kérdést az egyik ellenzéki képviselő úgy fogalmazta meg: "Mit akarunk: igazságot tenni vagy stabilizálni?" A kérdést ily módon föltenni: félrevezető. Vajon a jogállam akkor stabilabb-e, ha közéletét meghatározó pozíciókban olyanok is ülnek, akik a diktatúra feltétlen hívei és támaszai voltak, vagy ha ezekből a tisztségekből távozva, az emberek hite megerősödik a demokratikus intézményekben? Az az instabilitás, ha a közvélemény azt sejti, hogy az ország sorsát irányítók között lehetnek olyanok, akik adandó alkalommal pozíciójukban mindent megtennének, hogy visszatérjen a kisebbség uralma Magyarországon. Ez félelmet kelt, a félelem passzivitást - az pedig a rendszerváltás folyamatát gátolja, és veszélyezteti az ország egyensúlyát. Hinnünk kell Berzsenyi szavainak: "Minden állam talpköve a tiszta erkölcs" - ez a törvény pedig államunk talpkövét erősíti. Én tehát arra a hamis kérdésre, hogy mit akarunk: igazságot tenni vagy stabilitást, azt válaszolom, hogy tegyünk igazságot, és akkor lesz stabilitás. Ezt tükrözi a Parlament döntő többségének a véleménye is. A kormánypárti véleményeken kívül erre utal a legnagyobb ellenzéki párt részéről a több mint egy évvel ezelőtt benyújtott Demszky-Hack-féle javaslat. Szerepel a FIDESZ által elfogadható alternatívák között is. Így azt gondolom, hogy a törvény megalkotása megfelel a magyar politikai közakaratnak. A második kérdés, hogy mi az erkölcsi alapja e törvény meghozásának, és lehet-e egyáltalán erkölcsi alapon elindulni a törvényalkotásban. E törvénytervezetnek van egy társadalmi és egy emberi-erkölcsi alapja. A XX. század végének legfőbb társadalmi-erkölcsi tartalma: az emberi jogok és a demokrácia. Ennek hiányában nem állhat meg ország a nemzetek fejlődésének fő vonulatában. Gondoljunk csak arra, hogy a kommunista diktatúrák épülete e fontos kötőanyag hiányában omlott össze! Azok a szervezetek pedig, melyek volt reprezentánsait most szeretnénk kizárni a közélet formálására nagy hatást kifejtő pozíciókból, súlyos erkölcsi kifogás alá esnek, mert semmibe vették a legelemibb emberi jogokat, sőt, közismert, hogy gyakran köznapi értelemben is erkölcstelenek voltak. És súlyosbítja megítélésüket, hogy ezek a szervezetek a mögöttük álló hatalom nevében tetteiket a "szocialista erkölcs" fedőnévvel szentesítették, és ezzel súlyosan rombolták a nemzet erkölcsről alkotott felfogását. Teljesen természetes igény, hogy olyan országban, amelyik elindult a XX. századi társadalmi erkölcsiség útján, közéleti kulcspozíciókat ne foglalhassanak el olyanok, akik eddig a társadalmi erkölcs rombolásán munkálkodtak Magyarországon. Emberi egyéni erkölcsi alapok fontosságára egy közel 30 évvel ezelőtti, de talán máig ható példával tudok szolgálni. Az 56-os forradalom leverését követő megtorlás után, 1962-ben titokban kivizsgálták az Államvédelmi Hatóság bűneit. Megállapították, bizonyították és dokumentálták, hogy melyik tiszt milyen bűnöket követett el: kinek volt kedvenc vallató módszere, hogy sót tömött a kihallgatott fogolyba, majd két-három nap múlva csak a WC-csészéből engedte inni; ki volt a gumibot specialistája, és ki, aki köröm alá szúrt tűkkel ért el jobb eredményt; kik voltak a Princz Gyula-féle verőbrigád tagjai, és az ÁVO főorvosa hogyan tartott kurzusokat a kínzás tudományából. E vizsgálat és bizonyítás után ezek az urak nem a börtönbe mentek, hanem vállalatigazgatói állásokba, külügyi posztokra - egészen a nagykövetségig -, az ORFK és BRFK magas rangú beosztásaiba, kereskedelmi vállalatok vezető állásaiba és más, fontos kulcspozíciókba. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. Ezt az undorító példát nem lehet megismételni még egyszer a Magyar Köztársaságban. A harmadik kérdés a körül forog, amit itt nagyon gyakran hallottunk: megtorlás jellegű-e ez a törvény? Főleg a Szocialista Párt képviselői, de némely szabaddemokrata kollégánk is e törvénnyel kapcsolatban megtorlásról, leszámolásról, bosszúállásról, boszorkányüldözésről, kollektív büntetésről beszélt. E szavakat némelyek olyan kategorikusan emlegetik, mintha nem olvasták volna el a törvénytervezetet. Ezért a közvélemény félrevezetésének ellensúlyozására a fogalmakat tisztázni kell. Megtorlásról, bosszúállásról, kollektív büntetésről beszélhetnénk, ha a törvény arról szólna, hogy pusztán azért, mert valaki tagja volt az említett testületeknek, büntetést kapjon. Ezzel szemben a törvénytervezet arról szól, hogy azok az emberek, akik egy olyan diktatúra támaszai voltak, amelyik a magyar népnek súlyos károkat okozott, nos azok a demokratikus jogállamban ne tölthessenek be bizonyos kulcspozíciókat. Boszorkányüldözés-e az, ha az országgyűlési képviselők, polgármesterek ilyen irányú politikai múltját tisztázzuk? Vajon nem a választók arculcsapása-e, ha a választott posztokon olyan emberek is ülnek és képviselik őket, akik választási kampányukban nyilván eltitkolták, hogy például a másképp gondolkodók kordában tartására szervezett III/III-as titkos tisztjei voltak? Megtorlás-e, ha azt szeretnénk, hogy a szabadon választott parlamentnek felelős kormány tisztségviselői között ne legyenek olyanok, akik korábban egy senki által meg nem választott párt diktatúrájának fenntartásán fáradoztak? Nem beszélhetünk leszámolásról a törvény szankcionálását illetően sem. A lemondásra történő felszólítás, illetve ennek eredménytelensége esetén az illetőre vonatkozó adatok nyilvánosságra hozatala nem akasztás, nem börtön és nem kínzás. Ennél sokkal inkább kollektív büntetés, amit Horn Gyula elfogadhatónak tartana: az egész lista közzététele. Ez olyan kollektív megszégyenítés, ami különbség nélkül érintené azokat is, akik úgy zárják le múltjukat, hogy nem ácsingóznak pozíciók után, akik nem akarnak mindenáron kaméleonok lenni. Ez olyan különbség, amit feltétlenül figyelembe kell venni. A törvény végrehajtásának módja humánus és tapintatos. És azt mondhatom, hogy a választóinknak ígért elszámoltatás minimuma. Ezért vissza kell utasítanom Kovács Jenő képviselőtársunk két héttel ezelőtti felszólalását, amiben e törvénytervezettel kapcsolatban Bástya elvtárs szellemének feléledéséről beszélt. Végezetül egy gyakorlati kérdésről szeretnék röviden szólni. Az egész törvény végrehajtását kérdőjelezik meg azok, akik állandóan azt hajtogatják, lehetett-e hamisítani, és hamisították-e a nyilvántartásokat. Ha ezt sikerül elhitetni az emberekkel, akkor jó kibúvó lehet mindenki számára, aki tagja volt ezen testületeknek. Nem véletlen, hogy épp a legprominensebb III/III-as, dr. Horváth József is igyekszik elhinteni ezt a gyanút, noha biztosra persze nem állítja. Bárki, akiről nyilvánosságra hoznak ilyen adatokat, mondhatja majd azt, hogy az ő esetében éppen ilyen hamisításról van szó. A nemzetbiztonsági bizottság jelentése pedig eléggé egyértelmű, miszerint ez jószerével csak elméleti lehetőség. Feltárták ugyanis, hogy az ügynökszervezés a látótérbe kerüléstől a nyilvántartásba vételig hét fázison ment át, ami az operatív tiszt és felettesei között többlépcsős adminisztratív munkával járt, és persze hosszabb időt vett igénybe. Egyszerű bianco karton kitöltésével nem lehetett tehát kompromittáló célból álügynököket kreálni, a cég lélektani helyzetéből eredően is szinte kizárt az ilyen. A rendszerváltás előtt két évvel ennek ötlete sem merülhetett fel a III/III-as tisztjeiben, hiszen akkor még teljes gőzzel ügyködtek az állampárt fenntartásán, s minden jel arra mutat, hogy még álmaikban sem merült fel, hogy 1991 őszén majd borsot törjenek egy szabadon választott parlament orra alá olyan kartonok gyártásával, amelyek kompromittálnák a demokratikus rendszerben pozícióba került embereket. A rendszerváltás előtti esztendőben pedig, amikor a titkosszolgálat vezetői úgynevezett tudományos ülésen tárgyalták azt a tényt, hogy a párt, melynek támaszaként létrehozták és működtették szervezetüket, egyszerűen szétmállott, következésképp megzavarodott az ellenségkép is, amivel szemben fel kellett lépniük. A Dunagate-botrány idejére a III/III-as főhadiszállása átjáróházzá vált, a szervezet puhánnyá, tehetetlenné, céltalanná lett. Ebben a helyzetben saját egzisztenciájuk érdekelte inkább a profi III/III-asokat, mint az álkartongyártás. A nemzetbiztonsági bizottság jelentésével összhangban úgy vélem, nem kell félni attól, hogy kompromittáló célból készített álnyilvántartás bizonytalanná tenné a törvény végrehajtását. Mondandómat összegezve szeretném hangsúlyozni, hogy e törvény meghozásának van erkölcsi alapja, megalkotása a demokráciát stabilizálja, a törvény humánus és nem megtorló jellegű és egybeesik a magyar politikai közakarattal. Mindezek alapján a megfelelő módosításokkal kiegészítve a törvényjavaslatot elfogadásra ajánlom a tisztelt Háznak. Köszönöm szépen. (Taps.)