Juhász Pál (SZDSZ)

1991. november 24.

JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Köszönöm, Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Egyetértek Bogárdi Zoltánnal, hogy érdemes eszmét cserélnünk a törvénnyel kapcsolatban, és érdemes gyorsan elvégeznünk az eszmecserét, hiszen költségvetési súlyában ez egy nem jelentős törvény, ezt éreznünk kell. A betervezett bő 3 milliárdnyit, 3 és fél milliárdnyit sem tesz ki, hiszen mivel ez visszaszámítódik a nyereségadóból, tehát ennek körülbelül harmada, fele - attól függően, hogy milyen pénzügyi eredmények lesznek a mezőgazdaságban jövőre - el vannak vonva a nyereségadóból, tehát így a tényleges jelentősége még kisebb. Mégis nagyon fontos adótípus, mert önmagában egy jelzést tartalmaz, hogy korlátozott erőforrásokkal gazdálkodni kell. Egy ilyen adó beillesztésének három különböző követelménynek kell megfelelnie, amikor be akarjuk illeszteni az adórendszerbe. Az egyik az, hogy valamilyen adófilozófiába illeszkedjen, hogy hogyan, hogy miért épp így és ilyen elvekkel van kivetve ez az adó. A másik az, hogy illeszkedjen egy agrárpolitikába s egy környezetvédelmi politikába, hisz ez annak egy nagyon fontos eszköze. S ezzel függ össze a harmadik jelentősége, hogy illeszkedjen egy történeti folyamatba, hisz mindig, ha egy új elvű adóra térünk át, akkor zökken valamit a rendszer, valaki arra ráfizet, valaki azon nyer, illetve előkészítünk egy jövendő történelmi folyamatot, amin megint csak valakik nyerni fognak, és vannak, aki veszteni fognak. És nagyon gyakran egy adótörvény kapcsán nem is az igazi értéke, ami érdekes a közvélemény számára, hanem az a relatív mondanivalója, hogy kiket segít és kiket korlátoz. A harmadikkal kezdve: a zökkenés, amit okoz, hál+ Istennek, nem jelentős, következően a kis pénzügyi súlyából, mert igaziból eltérés nem is abból fakad, hogy kik fizetik ezt az adót, hanem hogy kik kapják ezt az adót. Eddig az volt, hogy a magánszemélyek földadóját a községek kapták, a nagy szervezetekét a központi költségvetés. Most az egészet a központi költségvetés kapja, így a községeknek csupán egy pár száz fős köre - persze, ennél nem nagyobb köre -, érzékelhető veszteséget szenved, ez nyilván kompenzálandó. A történeti folyamat igazibb kérdése már az adófilozófiával függ össze, hiszen az itt a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán ezt az adót bevezetni, fog-e ez egy jelentős adóvá válni, vagy megmarad ilyen bagatellnek, és akkor igaziból kár lenne strapálni magunkat és az embereket idegesíteni azzal, hogy van ez az adó. Pontosan kell látununk, hogy kétféle hagyományos megközelítés van a földadóval kapcsolatban. Mind a kettő a múlt században alakult ki. Az egyik a földjáradék-elmélethez kapcsolódik, és igaziból azzal függ össze akár Ricardónál, akár Marxnál, akár másoknál, akár Mária Teréziától Ferenc Józsefig terjedő adóhatóságoknál, hogy a jobbágytelekrendszer felbontása után, amikor a jobbágytelekrendszer különböző méretű egységekbe képezte le azt, hogy a föld különböző termőképességű, egyszerűen mást jelentett különböző minőségekben a telek, tehát a jobbágytelekrendszer felbontása után meg kellett fogni azt a dolgot, hogy az erősen különböző magántulajdonokra hogyan is vessük ki az adót. Ennek az első ideológiai alapja volt az a földjáradékelv, ez van végül is az aranykorona-rendszerben is kifejezve, amelyik abból indul ki, hogy nagyjából természetileg meghatározott, hogy ki birtokolja azt a földet. Vagy az ősiség miatt vagy a jobbágyrendszer történeti kontinuitása miatt, és így nagyjából meghatározott, be van ragasztva, hogy ki mekkora jövedelemre tehet szert ennek a földnek a jóvoltából. Ugyanakkor létezik egy szokásszerű mezőgazdasági technika, amelyik megmondja, hogy mi az ördögöt lehet egy földből kihozni. A szokás megmondja, hogy mit illik termelni és hogyan. Így tehát akinek több a jövedelemtermelő képessége, vagyis nagyobb jövedelmet lehetővé tevő vagyona van, az fizessen többet érte. Tehát ez egy normatív jövedelemadó, az elvárható jövedelemre kivetett jövedelemadó. Ez a dolog valójában a századfordulóra elvesztette érvényességét annak ellenére, hogy a földjáradék-elméletet nálunk ugye két évvel ezelőttig mint az agrárgazdaságtan alapját tanították az egyetemeken. Valójában a századfordulóra ez a dolog érvényét vesztette, s ez a megközelítés, így az aranykorona-rendszerre alapuló földadórendszer megközelítés is érvényét vesztette. Ez a rendszer közben anakronizmusnak tekinthető - egy százéves anakronizmusnak -, amit mi most földadóként csinálunk. Egyszerűen azért vesztette érvényét ez a rendszer, mert először megszűnt az egyértelműsége annak, hogy ki birtokolja a földet. A földpiac élénkülésével és a földtulajdon iszonyú forgásával megszűnt a meghatározottsága a földhasználatnak - a ki által való meghatározottsága -, így a föld egyre inkább tőkejelleget vett föl, ahol a magasabb termőképességhez magasabb árral jutott az ember. Tehát tulajdonképpen a tőkéje hozadékává vált az, hogyha magasabb termőképességű földet vett meg, és nem kellett ezt külön, mint valami természeti járadékot elvonni tőle. Másik oldalról viszont felborultak a technikák egyértelműségei, tehát hogy hogyan kell földet művelni, mit kell művelni egy földön. Igazából a talajminőségtől is elszakadt a hozadék, amely a földjáradék elvén az aranykorona-rendszer alapja, hiszen a mi aranykoronánk például a búzatermő- képesség alapján van belőve akkor, hogyha ökörfogattal és kétvasú ekével szántok. S mivel ezt nem így teszem, nem búzát teszek, s ha búzát teszek és 15 millió fajtát csinálok egészen különböző célra, a dolog idealisztikussá lett, csupán egy eszmei jövedelemképesség van benne, ami a konkrét vállalkozónak konkrét viszonyok közt nem mond semmit. Ezért átcserélődött egy másféle megközelítésbe a századfordulón már a földadórendszer. Minálunk a georgisták, az amerikai georgizmus követői képviselték legélesebben ezt, amelyik azt mondja, hogy a földadó azért nagyon fontos - vagyonadó, egy nagyon különleges vagyonadó, olyan adó, amelyik azért nagyon fontos -, mert ez a vagyon egy olyan vagyon, ami nem újratermelhető, ami csak korlátozottan áll a társadalom rendelkezésére. Azért kell megadóztatni, sőt azért kell a legfontosabb adónak lenni - tehát szerintük ez a legfontosabb adó, ellentétben a mi adórendszerünkkel, ahol a legjelentéktelenebb -, mert a társadalom érdeke, hogy arra kényszerítse a mindenkori használót, hogy a lehető legjövedelmezőbben használja, tehát egy szipolyozó adót kell ráépíteni a földre - mondja a georgizmus -, hogy mindig annak a kezébe kerüljön a föld, aki a legokosabban tudja használni és legjobban tudja mozgósítani azt. Tehát éppen ellentétben a földjáradékelv filozófiájával, amely feltételezi, hogy mintegy történelmi örökségként, feudumként vagy jobbágyhagyatékként adott, hogy kié a föld, a georgizmus azt a szemléletet állítja előtérbe, hogy nagyon intenzíven váltogatni kell, hogy kié a föld, és mindig csak az nyúljon hozzá, aki a legtöbbet tudja belőle kihozni, és a földadóval erre kell kényszeríteni az embert. A mai közgazdaságtanban ez az elmélet liskaizmusként és más elméletként végig nagyon népszerű, és teljes joggal. Van azonban két újabb szempont, ami bonyolítja a dolgokat. Elnézést kérek a kiselőadásért, de én eleve azt érzem, hogy úgy beszélünk adókról, hogy nem tudjuk, miről beszélünk, és a legfőbb ideje, hogy tisztázzuk. Két dolgon borult fel ennek az elvnek a keménysége, bár nagyon szimpatikus és logikus mindmáig. Az egyik, amin felborult, hogy nem igaz sajnos ma már a föld szűkössége, különösen Európában nem. A mai Európa túltermeléssel küszködik, egyre próbálja lebeszélni az embereket, hogy földet műveljenek, hisz még így se tud mit csinálni a termékével. A másik, amin borul, hogy rájöttünk, hogy a földnek nem az az egyetlen, sőt talán nem is a legfontosabb tulajdonsága, hogy azon terményeket lehet termelni, hanem az, hogy a környezetünk része. Hogy annak az ökoszisztémának a része, amit ha pusztítunk, akkor iszonyatos bajba kerülünk. Épp ezért az újabbkori földadóknak két furcsa ellentétes szempontot kell magukban egyesíteniük. Egyrészt azt, hogy aki hozzányúl egy olyan vagyonhoz, ami korlátozott, vagy legalábbis nem újratermelhető, az felelősséggel tegye azt, és ebben bizonyos vagyonadójelleg átöröklődik, másrészt pedig azt, hogy mindehhez legyen, aki hozzányúljon. Ez egy nagyon furcsa ellentmondása az előzőnek, hiszen a környezetvédelem akkor a legdrágább, ha lakatlan egy föld, vagy használatlan egy föld. Tehát egyszerre van egy erőforrás-kihasználásra ösztönző jellege a legújabbkori földadóknak, másrészt egy negatív adó jellege, ahol azt támogatom, hogy valaki egyáltalán használja azt a földet, mert ha nem használja, ha az lakatlanná vagy pusztává válik, akkor az még többe kerül a társadalomnak. Teljesen nyilvánvaló, hogy az új adóelvnek az eddigi adó jobban megfelelt, mint a most bevezetendő, mert az legalább csíraszerűen tavaly már használta a negatív földadó intézményét. Tehát egy bizonyos minőség alatt a földhasználó kap érte pénzt, hogy egyáltalán hajlandó megművelni a földet, és nem hagyja elgazosodni vagy más módon tönkremenni. Tehát tekinthetnénk ezt a mai adótörvényt ebből a szempontból visszalépésnek, és mégsem kell annak tekinteni, hiszen igaziból meglehetősen önkényes és jelentéktelen mértékű volt ez a pozitív-negatív differencia, ami az eddigi adóban volt. Tehát az igazi probléma itt abban van, hogy a tavalyi negatív földadót kiegészítette egy másik fajta támogatási rendszer az agrárpolitikában. Tehát így a kedvezőtlen adottságúaknál nem annyira a földadó kapcsán, hanem egyéb kapcsán volt egy ösztönzés arra, hogy éljenek, és egyéb szempontból szociálpolitikai támogatás, hogy a kedvezőtlen vidékeken élőknek ne kelljen azért munkanélkülivé válniuk vagy fölöslegesen éhezniük. Mert azt lássuk be, hogy minden ellenkező hit dacára a falvakban lesz mindig nagyobb veszély az éhezés, mint a városokban. Az, hogy az adórendszer kilép ebből, és ezt a fajta elmaradott vidék támogatást avagy kedvezőtlen föld használatára való ösztönzést nem tartalmazza, nem szükségszerűen baj, de csak akkor nem baj, ha az agrárpolitika egyéb eszközei ezt a funkciót magukra vállalják, Ha nem, akkor az, hogy az adótörvény elhagyta ezt a funkciót önmagából, ez csak egy - hogy mondjam? - rossz kedvet csináló jelzés az egyéb rosszkedvek mentén, az agrárpolitika egyéb, a kedvezőtlen térségeket - mondjuk így - ha nem is fenyegető, de nehéz helyzetben hagyó gesztusai mellett, akkor is természetesen nem annyira a pénzügyi jelentősége, mint a mindig meglévő szimbolikus tartalma a baj. A másik oldalt, tehát a pozitív ösztönzés oldalán sem felel meg a törvény nyilvánvalóan a jövendő ideális adórendszernek, hiszen ha azt nézzük, hogy a föld mint vagyon, mit ér, azt nagyon jól tudjuk, hogy legkevésbé ma már azon múlik, hogy milyen a szerkezete. Igazából azon múlik, hogy hol van, milyen összefüggésben tudjuk használni és hasonlókon, tehát egy olyan vagyonadórendszert lehet ráépíteni, amely vagyonadórendszer nem is lenne működtethető a jelenlegi adórendszerünk keretein belül. Egyszerűen azért nem, mert akkor, ha a föladó egy központilag kivetett és beszedett adó, akkor nincs technikai lehetősége arra, hogy valóban értékelje az egyes földdarabok konkrét piaci helyzetét. Tehát nem csupán azért, mert a földpiac még nem alakult ki nálunk, hanem azért sem, mert a központi adóhivatal képtelen megállapítani, eldönteni azt, hogy az út egyik oldalán lévő föld és az út másik oldalán lévő föld, az úttól tíz méterre lévő föld miben különbözik értékben, gazdasági potenciálban, hasonlóban. Tehát az egész adórendszerünkbe nem illeszthető be egy valóban racionális földadó ebben az esetben. Elnézést, még egyet mondok. Volt egy kísérlet arra a késői kádárizmus piacszimuláló törekvéseinek idején, hogy a közgazdasági értékét a földnek hozzáadva a biológiai értékéhez, így külön értékeljék mesterkélt, nem mesterkélt, hanem erősen tudományos statisztikai szempontok alapján, Mesterkélt, mert a hozzám hasonló tudományos emberek csinálták az előbbi szempontok szerint. Ez a kísérlet végigfutott, tehát a földek újraértékelése megtörtént, és nagyon nevetséges eredményeket hozott, mintegy bizonyítván azt, hogy nincs az a racionális központi hatalom a legpontosabb módszerekkel sem, amely az életet le tudja szimulálni, és megfelelő modellekbe tudja foglalni. Vagyis ebből következik, hogy egy értelmes földadórendszer, amelyik valóban a modern kor erőforrások felhasználását ösztönző szemléletét őrzi magán, csak egy olyan rendszerben képzelhető el, ahol falvak vagy falucsoportok az adókivetők és -értékelők, és ahol természetesen elsősorban az ő jövedelmük, mert akkor alakul ki az adókivető, adófölhasználó, az állampolgár és a közösség közt az az alkuviszony, hogy a konkrét földdarabok piaci értékét valóban tükröző adózás tudjon kialakulni. Maga az ehhez elvezető alku nem folytatható le a mai adórendszerben. S mindebből az következik, hogy mi nem ellenezzük ezt a törvényt, tehát nem is olyan súlyos, hogy elleneznünk kéne, de csak úgy tudjuk felfogni, mint egy indulást, mert valahogy el kell indítani egy rendszert ahhoz, hogy aztán ki lehessen alakítani ebből egyszer egy ésszerű rendszert. Köszönjük. (Taps.)