Békesi László (MSZP)

1991. december 10.

DR. BÉKESI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Miután nincs arra reális esély, hogy húsz percen belül a +92-es költségvetési törvényjavaslat valamennyi lényeges kérdéséről szóljak, ezért az általános vitában képviselőtársaim külön fognak részt venni és szólni a költségvetés és az önkormányzatok kapcsolatáról, a költségvetés és a társadalombiztosítás kapcsolatáról, a decentralizált pénzalapokról, valamint a legfontosabb ágazatok költségvetési előirányzatairól. Én három témakört szeretnék érinteni lehetőleg ezen a húsz percen belül: az 1991-es esztendő értékeléséről beszélnék, a +92-es gazdaságpolitika néhány összefüggéséről és végül a +92-es költségvetési törvényjavaslat általános arányairól, makrogazdasági összefüggéseiről. +91-ről: osztom Tardos Márton értékelését, mindössze néhány ponttal egészíteném azt ki. Úgy vélem, van ok arra, hogy a gazdaságban lezajló pozitív eredményekkel büszkélkedjen a Kormány, ez rendjén van. Különösen akkor lenne rendjén, hogyha ennek az árát és a reálgazdaságban lezajló reálfolyamatokat is következetesen és tisztességesen bemutatná. Azt is mondhatnám, hogy néhány ügyben iskolapéldáját tapasztalhattuk a miniszteri expozéban, hogyan lehet bizonyos mulasztásokból és hibákból erényt kovácsolni. Azt hiszem, nem ez az értékelésnek az igazi módja. Nem omlott össze a +91-es költségvetés, ez kétségtelenül igaz. Nézőpont kérdése persze, hogy egy 78 milliárdra tervezett hiánynak a 40%-os növekedése, az alapellátást szolgáló intézmények, illetve az önkormányzatok egy részének tragikus vegetálása, az alapfeladatok veszélyeztetése vajon minek minősíthető. És csak zárójelben jegyzem meg: azt gondolom, mindannyiunknak örülni kell annak, hogy egy valószínűleg soha meg nem ismételhető és teljesen váratlan lakossági megtakarítástömeg adott arra esélyt, hogy ezt az ugrásszerűen növekvő deficitet végül is jegybanki hitelek növekedése nélkül finanszírozni lehessen. Az infláció nem szabadult el, jósoltak bármit is a különböző gazdaságkutató szervezetek, említette az expozé. Igaz, ennek is örülni kell. Csak éppen meg kellene mondani, hogy ennek az az ára, hogy a tervezett 4% helyett 9% volt a recesszió mértéke, a társadalmi termék csökkenése 1991-ben, hogy a tervezett 150 ezer helyett most már 330 ezer munkanélküli van Magyarországon, és még messze nem vagyunk a folyamatnak a végén. Talán inkább azt kellene nézni, hogy vajon mi volt a meghatározó a gazdaságban. Az-e, hogy ezeket az eredményeket el tudtuk érni vagy pedig pont fordítva, azoknak a mélyben zajló folyamatoknak a következménye ez a kétségkívül néhány örvendetes, alapvetően egyensúlyt javító eredmény, amely +91-et jellemezte? A Parlament túl optimista volt a bevételeknél, mondta a pénzügyminiszteri expozé. Nem tudom, hogy az volt-e. A bevételi előirányzatok csökkenése a tervezettnél nagyobb mértékű recessziónak és annak a következménye, amit egy másik mondattal megint csak az expozé emelt ki, nevezetesen, hogy most már 41 milliárd forintra tehető a különböző szervezetek adótartozásainak összege. Amit a Parlament +91-es költségvetési bevételi előriányzatok növelése kapcsán kért, az nem volt más, mint az: hatékonyabb lépéseket tegyen a Kormány ezeknek az ugrásszerűen növekvő hátralékoknak a csökkentésére. Hogy ez nem sikeredett, ezt aligha lenne célszerű és korrekt dolog a Parlament nyakába varrni. Azt kell tehát mondani, tisztelt Ház: ellentmondásos esztendő a +91, vannak benne kétségkívül pozitív folyamatok, de sajnos egyelőre nem ezek dominálnak, a magyar gazdaság teljesítményeit nem ezek a pozitív elemek, hanem a reálgazdaság katasztrofális visszaesése határozza meg. A +92-es gazdaságpolitikáról: Azt gondolom, tisztelt Ház, hogy hallatlanul szűk az a mezsgye, amelyen a +92-es gazdaságpolitikai programnak manővereznie lehet és manővereznie kell. Ez a gazdaságpolitika több tényező rabságában szenved. Rabja a mély recessziónak, az elképesztő nagymértékű piacvesztésnek, a kétségkívül feszítő egyensúlyi követelményeknek, és ezt sem hallgathatjuk el: néhány politikai tartalmú, kormányzat és koalíció által preferált követelménynek, szándéknak. Sajnos, a rabtartók közé tartozik a költségvetés is, hiszen elképesztően nagy, még mindig 60%-os jövedelemcentralizációs mértékével rátelepedik a reálgazdaságra, és valójában nem segíti, hanem még mindig inkább fékezi annak kibontakozását. A költségvetés ilyen körülmények között úgyszintén nem alakítható szabadon. Fogoly a költségvetés is, méghozzá két tényező foglya: az egyik - erről Tardos Márton részletesen szólt - a rendkívül nagy mértékű állami kötelezettségvállalások, az állami kiadások merev struktúrája és hallatlan nagy mértéke, illetve a másik oldalon az alacsony mértékű gazdasági teljesítőképességnek a foglya. Azt kell mondani, tisztelt Ház - és ezzel reálisan szembe kell valamennyiünknek nézni -, hogy ebben a fogságban igazán jó költségvetést kétségkívül nem lehet készíteni. A kérdés csak az, hogy lehet-e más vagy a beterjesztettnél jobb költségvetést készíteni, erre a harmadik blokkban majd még vissza szeretnék térni. A +92-es gazdaságpolitikáról szólva azt szeretném megemlíteni: sajnos, a reálgazdaságban egyetlen olyan konkrét elem vagy tényező sincs, amely igazán alátámasztaná azt az egyébként mindannyiunk számára szimpatikus optimizmust, amelyről a Kormány és a pénzügyminiszter 1992 kapcsán beszélt. Sajnos, egyetlen gazdasági indikátor sem alapozza meg, hogy 1992-ben, akár az év második felében lassú gazdasági növekedés induljon el a magyar gazdaságban. Sem a beruházások, sem a rendelésállomány, sem a hitelállomány, sem a félkésztermékek összetétele, sem a befejezetlen beruházások állománya, sem a lakásépítés, sem pedig a fogyasztás alakulása sajnos nem enged reálisan arra a következtetésre jutni, hogy igazán gazdasági növekedéssel lehetne számolni jövőre. Nem vitatom: az óriási mértékű visszaesés +91-ben nyilvánvalóan a magyar gazdaság számára lefutott tényezőnek tekinthető. Az sem kétséges, hogy jövőre ilyen nagymértékű visszaeséssel a gazdaságban nem kell számolni, de - sajnos - azok a piacbővítésre alapozott prognózisok, amelyek GDP-növekedést ígérnek 1992-re, nem tekinthetők megalapozottnak. Külön is szeretnék arról szólni, hogy megáll a fogyasztás visszaesése, megőrizzük a reálbért Magyarországon, sőt a nagyfogyasztási rendszerekből juttatásban részesülőknek a reálérték megőrzését, mint például a nyugdíjak, családi pótlékok reálérték-megőrzését is biztosítani lehetne. Ez mindannyiunk számára fontos cél lenne, örülnénk, hogyha el lehetne érni. Mi a valóság? A reálbérek megőrzéséről beszélni - tisztelt Ház - akkor, amikor 6-800 000 fő munka nélkül marad 1992-ben, amikor a költségvetési szerveknél foglalkoztatott több mint 600 000 embernél 10 plusz 5%-os maximális bérautomatizmust tervez a költségvetés, akkor enyhén szólva illuzórikus dolog! Nem lehet a makroszámok mögé bebújtatni, az átlag mögé bebújtatni az egyes és a többséget alkotó rétegek jövedelmi viszonyainak alakulását. Nem lehet az egy főre jutó átlagbérrel manipulálni akkor, amikor nyilvánvaló, hogy az összes foglalkoztatottnak több mint egyharmadára ez az állítás nem igaz. Ugyanez vonatkozik a nyugdíjakra, tisztelt Ház! A nyugdíjra, amely a reálbérek alakulását fogja követni, és amelyet - bár nem ennek a napirendnek a vitája, hanem a társadalombiztosítási költségvetésnél kell erre visszatérni, de mert az expozé erről szólt, azt gondolom - nem lehet szó nélkül hagyni, ahol egy 23-25% körüli, kifejezetten optimista inflációs várakozással szemben 16-17%-os átlagos nyugdíjemelésről van szó. Nem értelmes dolog előre olyan várakozásokat kelteni, olyan képet felrajzolni, amely irreális, amely teljesíthetetlen. Ellenkezőleg - tisztelt Ház -, pontosan tudjuk mindannyian, még akkor is, ha a számok éppen a megfigyelések hiányosságai miatt ezt egészen precízen nem tükrözik, hogy minden eddiginél nagyobb mértékű jövedelem- és vagyonpolarizáció megy végbe a társadalomban. Nem kétséges, hogy a társadalmi- gazdasági átalakulás rezsijébe ez beletartozik. A mértéke és az üteme azonban igenis elrettentő! Nem egy szociális piacgazdaság felé megyünk - tisztelt Ház -, hanem egy lassú latin-amerikanizálódási folyamat zajlik le Magyarországon, amiben nem egy kétharmados-egyharmados, hanem egy egytizedes-kilenctizedes társadalom képe rajzolódik ki, és ha az egytizedes gazdagodás és jövedelemgyarapodás örvendetes is, nem feledtetheti el a másik kilenc tizednek ugrásszerű romlását, elszegényedését. A +92-es esztendő ezt a folyamatot - tisztelt Ház - nem megállítja, legfeljebb szerény mértékben fékezi. Erről pedig nem lehet hallgatni a költségvetés kapcsán. Mérséklődik a jövedelemcentralizáció az államháztartásban - hallottuk és olvastuk az anyagban. Akkor igaz ez a tétel - tisztelt Ház -, hogyha bekövetkezik az az 1-2%-os GDP-növekedés, amire - sajnos - a reálgazdasági folyamatok alapján nincs igazán esély. Ha ez nem következik be, akkor a centralizáció egy jottányit sem csökken. Ha netán a tervezettnél nagyobb mértékű lesz az infláció - amire van esély, ne adj Isten, hogy bekövetkezzék, bár szeretném hangsúlyozni, túlságosan optimista ez a 20-25% közötti inflációs ráta -, akkor a költségvetési pozíciók a bevételi oldalon valamelyest javulhatnak ugyan, de a kiéleződő szociális feszültségek, a kiadások ennél minden bizonnyal nagyobb mértékű növekedését vonják maguk után. Kár tehát azzal érvelni, hogy itt valamiféle lényeges előrehaladás vagy előrelépés következnék be +92-ben a költségvetés tehervállalásában, jövedelem- átcsoportosító szerepében. Az alaphelyzet: a halogatott, sokszor ígért, sokat reklamált államháztartási reform és a vele együtt járó állami kiadások felülvizsgálata nélkül nincs esély arra, hogy a költségvetésben lényeges átalakulás következzék be 1992-ben. A +92-es költségvetés bevételi oldaláról annyit, tisztelt Ház, az a belső aránymódosulás, amely egyébként lehet jó szándékú, csak hatásaiban kifejezetten kedvezőtlen, amely a vállalkozásoktól származó jövedelmek csökkenését és a lakosságtól származó jövedelmek növekedését takarja, ilyen körülmények között, nevezetesen válságszituációban, a szociális bizonytalanság kiéleződésének időszakában, a fogyasztás csökkenésének időszakában egész egyszerűen elfogadhatatlan. Az adótörvényeknél az egyes részletekről beszéltünk, illetve még beszélni fogunk. Azt gondoljuk, hogy azokban kell korrigálni azt a belső teher- és jövedelemátcsoportosítást, amely alapvetően a középjövedelműek, illetve a bérből és fizetésből élők terheit növelik 1992-ben. Külön kell szólni arról az alapproblémáról, amely minden bizonnyal a jövő esztendő legnagyobb társadalmi feszültségeit fogja fokozni, nevezetesen a tömeges munkanélküliségről és az ennek kapcsán kialakuló regionális és ágazati feszültségekről vagy csődökről. Ma már egész világosan meg lehet és meg kell különböztetni a munkanélküliség két nagy okát. Az egyik, amely az elavult gazdasági szerkezet átalakításából származik, amelynek a kezelésére nem a munkanélküli segély és járadék, hanem a gazdaság átalakítása, munkahelyteremtő beruházások és az infrastruktúra fejlesztése jelentheti a gyógyírt. A másik a konjunkturális okokból, átmeneti piacvesztésből származó munkanélküliség. Ennek a kezelésére lehet alkalmas a fejlődő munkanélkülisegély-rendszer, a járadékok rendszere, illetve az átképzésnek a rendszere. Ha most összevetjük ezt a két alapproblémát azzal az eszközrendszerrel, amelyet kínál jövőre az 1992-es államháztartás, nem csupán a költségvetés, akkor azt látjuk, hogy három nagy elkülönült rendszer összehangolatlanul működik majd egymás mellett: a területfejlesztési alap, a szolidaritási alap és a foglalkoztatási alap, egyes fejezeteknél ezenkívül még speciális átképzési lehetőségek, illetve a szerkezet átalakítását, esetleg munkahelyek teremtését szolgáló nemzetközi befektetések is rendelkezésre állnak. Ezek összevonását hallottuk a pénzügyminiszteri expozéban, ám ez az összevont és nagyon szimpatikus, rendkívül demonstratív szám mit sem jelent, ha az egyes funkciók összehangolása nem történik meg. Ez pedig a +92-es államháztartási törvényből teljes egészében hiányzik. Azt gondolom - tisztelt Ház -, külön kell és ismételten kell arról szólni, hogy vajon a privatizációból származó bevételek folyó költségvetési felhasználása ebben a rendkívül nehéz helyzetben eredményes lehet-e vagy sem? Az a szilárd meggyőződésünk, hogy ha ezeket az erőforrásokat az állami vagyont pótoló vagy azt kiegészítő munkahelyteremtő, vagy infrastruktúrát fejlesztő, alapvetően természetes és gazdasági szerkezet átalakítását szolgáló, infrastruktúra-fejlesztő beruházásokra fordítja a Kormány, akkor rendben van a dolog. Ha azonban egyszerűen nem nominált bevételként a költségvetés hiányának csökkentésére használja, akkor ezt a Parlament nem engedheti meg! (Szórványos taps.) Ugyanez a véleményünk - tisztelt Ház - azokról a kötelezettségekről és tartozásokról, amelyek a költségvetést a társadalombiztosítással szemben elszámolásokra kötelezik. Nem privatizációs bevételekből, hanem az állami vagyon privatizációjának keretében működő vagyonnal kell ellátni a társadalombiztosítást, hogy ennek hozadékából legyen képes pótolni azokat a forrásokat, amelyeket a folyó jövedelmeiből nem képes biztosítani. Ebben az esetben talán nem lenne arra szükség, hogy azzal a képtelen ötlettel álljon elő a Kormány, hogy a 25 napos táppénzt hárítsa át teljes egészében a munkáltatókra, miközben a társadalombiztosítási járulék mértékét nem csökkenti. Csak zárójelben jegyzem meg: lehet vitatni az Állami Számvevőszék jelentését, de az eddig kezünkbe került dokumentumok - a vagyonpolitikai irányelvek, az 1991-es privatizációról szóló jelentés és a jövő évi program - alapján, sajnos, azt kell mondani, hogy ez az összesen 35 milliárdos kötelezettség, amelyet a Kormány a privatizációból származó bevételek terhére vállal - 15 milliárd családipótlék-megtérítésre, 20 milliárd a költségvetésbe -, legalább 10-12 milliárddal lesz rövidebb. Akkor pedig érdemes megnézni, hogy vajon célszerű-e ezt az utat még ilyen áron is vállalni. Nincs változás a kiadások szerkezetében - erről Tardos Márton szólt, nem akarok erről beszélni, tisztelt Ház. Mindössze két dolgot említenék meg. Teljesen elképzelhetetlen: olyan körülmények között, amikor az elmaradó államháztartási reformot, amikor a költségvetési kiadások, az intézménystruktúra, a nagy ellátórendszerek felülvizsgálatát megpróbálja valamiféle gazdasági presszióval pótolni a Kormány, és lineárisan szétteríteni a költségvetés rendkívül szűk előirányzatait súlypontképzés nélkül, egész egyszerűen az intézményhálózat valamennyi elemét, valamennyi nagy területét fokozatos elsorvadásra ítélni nagyobb bűn, mint vállalni, szembenézni a vállalhatatlan, elhalasztandó, költségvetésből nem finanszírozható állami feladatokkal. Különösen rendkívül élénk az ellentét akkor, ha azt látjuk, hogy ugyanakkor a hatalmi bázis megerősítését szolgáló központi igazgatás kiadásai 40%-kal emelkednek. Egyszerűen elképesztő, hogy egy összesen 6 milliárd forint értékű kárpótlásra 1,2 milliárd forintos költségvetési kihatású hivatalt akar a Kormány létrehozni. A példákat lehetne sorolni, de erről majd az ágazati témák kapcsán képviselőtársaim még külön is szólnak. Mindent összevetve, tisztelt Ház: sem a bevételi oldalon, sem a kiadási oldalon nem látunk olyan előrelépést, amely alapján a +92-es költségvetési törvényjavaslatot el lehetne fogadni. Éppen ezért azt javasoljuk a tisztelt Háznak, ne tegye ezt, ne vállaljon közösséget egy ilyen költségvetéssel és ennek konzekvenciáival. Azt ajánljuk a Kormánynak, hogy - éppen azért, mert 1992-re az ország finanszírozásához szükséges alapszerződéseket a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel már megkötötte, éppen azért, mert a Parlament vállalta, hogy 60-80 milliárd forintnál nem nagyobb összegű hiánnyal fogja majd a költségvetést végrehajtani - ezt a költségvetési törvényjavaslatot vonja vissza, és 1992. március 31-éig terjesszen elő egy tisztességesen előkészített, a főarányokat megváltoztatni képes, az alapvető kiadási feladatok felülvizsgálatára épülő és a bevételi forrásokban az adó változtatásának hatásait figyelembe vevő költségvetést. Az I. negyedév végéig a +91-es jóváhagyott költségvetés bázisán folytatódjék tovább a gazdálkodás a költségvetési szerveknél. Ebben a periódusban van arra lehetőség, hogy a Kormány felülvizsgálja a költségvetés állami kiadásait, és a szükséges kiadáscsökkentő tételeket hozza a Parlament elé. Azt javasoljuk, hogy mindössze két feladat kapjon prioritást a +92-es költségvetésben: a szociálpolitikai jellegű feladatok, ezen belül döntően a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos eszközrendszer, illetve az oktatás. Az összes többi területen erőteljes mérséklésre kerüljön sor. Különösen vonatkozzék ez a mérséklés az állami rezsi kiadásaira. Be kell fagyasztani az állami rezsi összes előirányzatait, ezen belül átcsoportosításokkal a bűnüldözésre, illetve az ország védelméhez szükséges erőforrásokra célszerű többletpénzt biztosítani. Az a szilárd meggyőződésünk, hogy ebben a rendkívül kritikus helyzetben, tisztelt Ház, válságperiódusban, +92-ben, nem szabad a költségvetést folyó kártérítési kiadásokkal terhelni. Ha a Parlament meg is hozza ezeket a törvényeket, ezek kifizetését +92-ben függessze fel, és akkor járuljon hozzá, amikor megindul az országban a gazdasági növekedés. Lássa el a Parlament a Kormány javaslata alapján a vagyonpolitikai irányelvek módosítása keretében működő vagyonnal a társadalombiztosítást, és kímélje meg olyan mértékű élőmunka-drágítástól a gazdálkodó szférát, mint amit tervez. Tiltakozunk az ellen a fogyasztásiadó-növekedési hullám ellen, amelyet az elmúlt két napban kaptunk meg, és amelynek egyes részleteit érdemes lesz végignézni. Csak figyelmükbe ajánlanám, tisztelt Ház: 4 forintos literenkénti benzináremelés fogyasztóiadó-emelés címén, a tömegfogyasztásra szánt eszközöknek, élelmiszereknek a jelentős fogyasztóiadó-emelése egész egyszerűen elfogadhatatlan. Ajánljuk a Kormánynak, hogyha már egyszer a láthatatlan jövedelmek elleni küzdelemben megpróbál minden erőforrást bevetni, akkor ne burkolt parciális vagyonadóelemekkel - mint amilyen a vagyonértékesítésből származó jövedelmek progresszív adóztatása vagy a képtelen gépjárműsúlyadó - operáljon, hanem készítse elő, és hozza be a Parlament elé egy tisztességes általános vagyonadónak a dolgát, amely tényleg lehetővé fogja tenni, hogy a közteherviselésben az igazán kiugró vagyonnal rendelkezők nagyobb mértékben vegyenek részt. Végezetül szükségesnek tartjuk, hogy a rendkívül nehéz helyzetben lévő költségvetési szervek gazdálkodási szabadságát ne korlátozza, hanem 1992-ben - ha csak átmenetileg is - növelje a Kormány. Ez a javaslatunk, tisztelt Ház, de mert pontosan tudjuk, hogy mi szokott a sorsa lenni egy ellenzéki sorokból érkező javaslatnak, ezért úgy gondoljuk, hogy más módosító indítványokkal is megpróbáljuk a +92-es költségvetési törvényjavaslat hibás előirányzatait korrigálni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)