Ugrin Emese (FKGP)

1991. december 10.

DR. UGRIN EMESE (FKgP 12 tagú képviselőcsoportja): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A társasági adóról szóló törvényjavaslat vitájának esetében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már egy korábban elfogadott, és nagyon logikusan felépített törvény, a számviteli törvény előbb született meg, és így a jelenlegi törvény a korábban rögzített szabályozást helyezi át a gyakorlatba. Ugyanakkor komoly nehézségekkel is szembetaláljuk magunkat, mikor a törvényjavaslatot bíráljuk, hiszen lényeges módosításra már nemigen akad módunk. A társasági adóról szóló törvény megítélését csakis az adórendszer teljes egészének tükrében lehet elvégezni, éppen ezért ki kell térnünk az egész adórendszer koncepciójának és az adó funkciójának kormányzati meghatározására. A Kormány által megfogalmazott anyagban egy olyan definíciót találunk, amelyet csak igen nehezen lehet elfogadni, annál is inkább, mert nem a modern piacgazdaság gondolatából, hanem a korábbi gazdasági rendszer filozófiájából építkezik. Eszerint - és idézem - az adó alapvető célja a közkiadások fedezése, nem pedig a gazdaság irányítása. Nem az adópolitika, hanem az állami kiadások döntik el azt, hogy mennyi adót kell beszedni, így tehát örökölt elosztási rendszereikben nincs az adópolitika számára mozgástér. Nagy figyelmet kell fordítani arra, hogy a gazdaság decentralizálása ne olvassza el az adóalapot. A társasági adóról szóló tövényjavaslat olvasásakor már az első percben felmerült bennem az a gondolat, hogy az adó fogalmának ezt a fajta megközelítését nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, mert csak részigazságot tükröz. Egyik oldalról valóban közköltségek fedezésére szolgál, másrészről viszont a gazdasági tevékenységek indirekt szabályozásának fontos, a piacgazdasági rendszerekben talán az egyetlen hatékony eszköze. Az adó által nyújtott kedvezmények indirekt módon meghatározzák, hogy egy adott gazdaságban milyen iparágakat kell fejleszteni, milyen fejlődési irányokat kell követni ahhoz, hogy piacképes árutermelés alakuljon ki. Az adónak tehát kedvezményeznie kellene minden olyan tevékenységet, amely hosszú távon a gazdaság fejlődését előbbre viszi. Ilyen preferenciák sorába tartozik a világon mindenütt a műszaki fejlesztést, a termelést, nem pedig a fogyasztást elősegítő adórendszer. Ugyanakkor a fejlett nyugati országokban kialakult szociális gazdaság gondolata és megvalósítása szükségessé teszi, hogy az adókon keresztül megjelenjenek bizonyos szociálpolitikai célkitűzések is. Hiszen a szociálpolitika nem követhet a piacgazdaság alapelveinek ellentmondó célokat. Ezen alapelvek közé tartozik mindennemű teljesítmény elismerése, és minden egyes embernek a lehetőség szerinti joga a családjáért, vagy élete alkonyának biztosításáért viselt saját felelőssége. A piacgazdaság vezéreszméjével összeegyeztethetetlen egy olyan túlzottan szociális állam kialakítása, amelyben mindenekelőtt a javak elosztására fektetnék a hangsúlyt, mert az ezzel együtt járó terhek a gazdasági dinamizmust fékeznék, elsősorban a középosztály számára, és egyúttal leszűkítenék a közösség szociális tevékenységének körét. Lényegében ezeknek az alapgondolatoknak mond ellent az előttünk fekvő törvényjavaslat. Az adórendszer ugyanis az úgynevezett jóléti juttatásokat csak természetbeni juttatásként ismeri el költségként, ami a jelenlegi csődbe jutott, centralizált iparvállalataink és ipartelepülések mellett, véleményünk szerint, nem megengedhető. Azért nem, mert a munkáltatók szűkülő köre, a munkavállalók eddigi gyakorlatától eltérő, az egész országot behálózó mozgását eredményezte. Ez a munkavállalókat önhibájukon kívül ugyanolyan többletkiadásokra kényszeríti, mint a hazánkban dolgozó külföldi munkavállalók külföldi vállalatoknál való foglalkoztatását, amelyek többletterheit a törvény helyesen el is ismeri. Ezzel szemben nincs tekintettel a törvény a hazai munkavállalók terheire és nehézségeire. Nem vitatjuk, hogy a ványa rendszerének egy igen komoly és kikezdhető pontja volt az a tény, hogy a vállalkozók szinte határ nélkül, költségként számolhattak el olyan kiadásokat, amelyek az adóbevétel szempontjából negatív eredményekhez vezettek. Úgy gondoljuk, hogy az adónak fontos célja kell, hogy legyen annak elősegítése, hogy a szociális piacgazdaságon belül kialakulhasson a vállalkozói felelősség, a munkáltatói kötelességek a munkavállalókkal szemben. Ennek érdekében - úgy gondoljuk, hogy - a társasági adóalapot csökkentő tényezőként létre kellene hozni éves átlagos állományi létszámhoz kötötten egy olyan jóléti keretet, amelyből a lakóhelyüktől távol élők lakbérjárulékát, esetleges munkába járását, étkeztetési hozzájárulását, és más szociális segélyét a munkáltató finanszírozni, vagy támogatni tudja. A különböző adónemekre vonatkozó törvényjavaslatok sorában egyetlen pont jeleníti meg örvendetes módon ezt a szociális vonatkozást, de ezt sem a társasági törvényben, hanem a személyi jövedelemadóról szóló tövénytervezet 15. § (1) bekezdésében, ahol a 6 hónapon túli munkanélküli segélyben részesülő személy foglalkoztatását a törvény méltányolja. Ezért egyik ilyen javaslatunk lenne az, hogy megpróbáljuk felépíteni ezt a jóléti keretet, amelynek segítségével több olyan célt is el lehetne érni, amely jelen pillanatban az adóbehajtás szempontjából is gondokat okoz. Nemcsak az adócsalásokkal szemben fontos ez, hanem gondoljunk arra, hogy hány munkáltató, vállalkozó foglalkoztat ma feketén három hétre egy-egy munkavállalót, és mindezt azért teszi, hogy ne kelljen tb-járulékot fizetni, vagy pedig azért, hogy más szolgáltatással ne kelljen támogatni a dolgozót. Úgy gondoljuk, ennek a feketemunkának a letörésére, amely tulajdonképpen az adóztatott jövedelmek körét is bővíti, ezzel szemben lehetne létrehozni a jóléti keretet, mindenképpen adó szempontból is fontos szolgálatot tehetnénk az egész társadalomnak. De néhány gyakorlati példát hadd említsek meg. Például egyetlenegyet: egy építővállalatnak a tulajdonosa, aki kiviszi a munkásait egy távolabbi terepre dolgozni, így a pénz-idő gondolatával élve miért ne tarthatna egy autóbuszt, miért ne tudná elvinni a dolgozóit, miért ne tudna egy olyan keretet fenntartani, amely a dolgozónak az utaztatását is megkönnyíti, az ő számára pedig mindenképpen időmegtakarítást és ezáltal pénzmegtakarítást is jelenthetne? Tehát úgy gondoljuk, hogy az ilyen típusú szolgáltatásokat, segítségeket, támogatásokat mindenképpen támogatnunk kellene. Ugyancsak a társasági törvénynek a keretén belül már a mai nap vitái folyamán többször megemlített szakmunkástanulóknak a foglalkoztatásával kapcsolatosan az 1000 forintos kedvezményt, az adóalapból való leírást nem tartjuk eléggé ösztönzőnek arra, hogy szakmunkástanulókat foglalkoztassanak a vállalkozók. Annál is inkább, mert az ipari nagyvállalatok éppen azért, mert nem tudják, hogy privatizálva lesznek, felszámolva lesznek, megmaradnak, a kilátástalan jövő miatt egyáltalán nem foglalkoztatnak fiatal szakmunkástanulókat. Ifjúságpolitikai szempontból tehát ezek az adójelenségek egyáltalán nem hatnak pozitívan a jövőre. Gondoljunk egy tényre, amelyet mindnyájan tudunk, hogy ma, ha valaki jelentkezik 14 éves korban egy szakmunkástanuló intézetben, a gyakorlatban nem veszik fel, csak akkor, ha zsebéből előveszi azt a papírt, amellyel igazolja, hogy valakinél a gyakorlati oktatást elvégezheti. Tehát enélkül föl sem veszik ma már az iskolába. Ennek következménye az lesz, hogy a szülő vagy feketén nagyobb összeget fizet egy vállalkozónak, hogy a gyerekét elhelyezhesse - ez szintén adókiesés -, másodsorban pedig, ha nem tudja elhelyezni a gyereket, akkor megint növekszik a száma az utcára kerülő fiataloknak. És úgy gondolom, hogy ennek következményei társadalmi szempontból éppúgy, mint anyagi vonatkozásban hosszú távon sokkal nagyobb terheket fognak a társadalomra róni, mint az a kicsiny összeg, amelyet esetleg adókedvezménnyel fölemelhetnénk, és támogathatnánk a vállalkozókon keresztül. Szeretnék még néhány szót szólni arról az ellentmondásról, amely a mezőgazdasági kistermelők adóalapjának meghatározásában jelenik meg. A törvény meghatározása szerint kistermelő az, aki mezőgazdasági tevékenységét nem főállásban, hanem kiegészítő foglalkozásként végzi. E tevékenységért 150 ezer forintos adóalap-csökkentést kap, feltételezve, hogy főállásban éves jövedelme nem haladja meg a 100 ezer forintot. A törvénytervezet készítői megelégedéssel állapítják meg, hogy a mezőgazdasági kistermelők 250 ezer forintig adómentes jövedelemként számolhatják el jövedelmüket. Ha belegondolunk abba, hogy ezt a jövedelmet nem napi nyolc órával, hanem legalább 16 órás munkával érik el, és ezt órabérre számítjuk le, akkor bizony ez a kedvezmény semmiképpen sem hat ösztönzőleg a mezőgazdasági tevékenység végzésére. De ez az adóalap is csak akkor igaz, hogyha a személyi jövedelemadótáblázatban az A-változatot fogadja el a Parlament. A B-változat ugyanis a nulla kulcsot 55 ezer forintban állapítja meg. Ez pedig a 250 ezer forintot automatikusan 205 ezer forintra fogja redukálni, és nem másodlagos az a szempont sem, hogy az adó meghatározásánál adóalapként a törvény árbevételről beszél, és 150 ezer forintos árbevétel mögött ott húzódik az a termelési költség is, amelynek összege csökkenti a valóságos nyereséget. Ha ez az adóalap kiszámításánál nem jeleníthető meg, akkor mezőgazdasági kistermeléssel egyáltalán nem lesz érdemes foglalkozni a jövőben. Ez látszólag nem lenne gond, de a valóságban a mezőgazdaságot érintő negatív hatások, az agrárolló kinyílása, úgy tűnik, nemcsak a múlt évben, hanem igazában a jövő évben fogja hatását érzékeltetni, és az sem lehetetlen, hogy komoly élelmiszer-ellátási problémákat is okozhat az életünkben. Szeretnék néhány olyan gondolatot pontokba szedve kifejteni, ha megengedi az elnök úr, amit fontosnak tartanék még a törvényjavaslatban módosítani, és ezzel kapcsolatosan részben már beterjesztettünk egy módosító indítványcsomagot. De van egy, amit egészen biztosan nem, és szeretném elmondani, hogy még be lehessen terjeszteni. Ez pedig egy olyan, a 7. §-nak a (3) bekezdése, ahol úgy gondoljuk, hogy a törvény ugye úgy határoz, hogy a jelenleg társasági adó alá eső vállalkozók 1993-tól kezdve automatikusan, most pedig fokozatosan át fognak kerülni a személyi jövedelemadó kategóriájába, és van egy olyan kitétel ebben a paragrafusban, hogy ezekre a vállalkozókra a kötelező, a korábban a kisvállalkozókra, pillanat, elnézést, tehát egy olyan átalakulási szabály érvényes rá az átiratkozáshoz, ami rendkívül bonyolult procedúrát jelent, hogy egyik adónemből a másikba térjen át. Mi úgy gondoljuk, hogy azok az emberek, akik ezt az átállást meg kell hogy kíséreljék, önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe, tehát valamilyen formában ezt az adóátállási lehetőséget meg kellene könnyíteni a számukra. Ezzel kapcsolatosan még lenne egy módosító indítványunk. Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)