Salamon László (MDF)
DR. SALAMON LÁSZLÓ (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! 1992. évi költségvetésünk néhány területéről szeretnék szólni az általánosság igényével. Elsőként az igazságszolgáltatással, a törvénykezéssel kapcsolatos költségvetési fejezeteket érintő néhány kérdéssel kívánok foglalkozni, nem utolsósorban azért, mert úgy gondolom, hogy az említett területek gondjainak és problémáinak pontos ismerete az igazságszolgáltatás, a törvénykezés költségvetési kérdéseit reálisan tükröző tárgyilagos kép kialakításához és a tárgyilagos állásfoglaláshoz elengedhetetlen. Mindezt azért hangsúlyozom, mert a költségvetési törvénnyel kapcsolatosan visszatérő kritikaként hangzik el az állam működésével, az igazgatással kapcsolatos kiadások magasabb összegének kifogásolása. Az egyik kérdés, ami ebben a körben felmerült, a bíróságok béralapjának kétségtelenül számottevő megnövekedése. Az ennek indokoltságát megkérdőjelező SZDSZ oldaláról elhangzott kérdésfeltevésre részben már Becker Pál képviselőtársam is kitért akkor, amikor emlékeztette a Házat arra, hogy a bírák, ügyészek, a bírósági és ügyészségi dolgozók előmeneteléről és javadalmazásáról szóló törvény elfogadásával az Országgyűlés tulajdonképpen már korábban kijelölte mostani költségvetési mozgásirányát ebben a témakörben. A béralap nagyobb mértékű megnövekedésének egyébként a bírák tekintetében kettős magyarázata van. Egyfelől adódik ez az említett törvényben is tükröződő azon megfontolásból, hogy a bírák javadalmazásának alakulásában a múltban igen jelentős elmaradás alakult ki, melynek orvoslására az alkotmányügyi bizottságban már korábban is elfogadást nyert a bérrendszer hatékonyabb fejlesztésének gondolata. Másrészt figyelemmel kell lennünk arra, hogy a jogállamiság kiteljesítésének folyamata lényegesen megnöveli a bíróságok szerepét, minőségi mértékben kiterjeszti hatáskörét olyan területekre, melyek az elmúlt években még nem tartoztak a bírói jurisdictio alá. Ennek kapcsán utalnom kell a közigazgatási bíráskodás intézményesítésére, illetve az új munkajogi szabályozás azon várható megoldásaira, melynek következtében a munkaügyi döntőbizottságok, bizottsági eljárások helyét és szerepét igen jelentős, a jogvita szférájában megmaradó, részben a közvetlenül bíróság előtt induló munkaügyi jogviták, munkaügyi perek fogják minden bizonnyal felváltani. A feladatkörök jelentős kibővülése mellett az igazságszolgáltatás csak a bírói létszám megfelelő fejlesztésével fogja tudni betölteni feladatát, és ugyanakkor - mint arra korábban utaltam - a színvonalas bírói működés elengedhetetlen előfeltétele az elmúlt évtizedek során alábecsült pálya elmaradt anyagi elismerésének javítása. Ez egyébként annál is inkább indokolt, mivel a jogi pályákon már régen a szabad piac versenyszabályai élnek bizonyos értelemben. Az ügyvédi pálya például már a hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől egyértelműen vonzóbb volt, mint az igazságszolgáltatás területe, és az idő múlásával a különbség a bírói pálya hátrányára csak tovább növekedett. Sőt, vonzóbbá vált ennél a jogtanácsosi tevékenység is, majd a nyolcvanas években kialakuló jogtanácsosi irodában betöltött egzisztenciák további elszívó hatást gyakoroltak. Ennek kapcsán rá kell mutatnom arra, hogy az igazságszolgáltatás e folyamatok hatására egy nem kívánatos kontraszelekciót szenvedett el. A hivatástudattal eltöltött és hivatásához az anyagi és erkölcsi elismerés elmaradása mellett is ragaszkodó bírák mellett megsokasodtak azok, akik csak átmeneti stációnak tekintették a bírói pályát, és egy-két év, olykor csak néhány hónap elteltével pályát váltottak. A fluktuáció mellett már a hetvenes évek végétől jellemzővé vált a státusok egy részének betöltetlensége, illetve a bíróságoknak a jogászi munkaerőpiacon való - előbbiekben is megnyilvánuló - hátrányos helyzete szükségképpen abban is éreztette hatását, hogy a kívánatosnak tekintett legmagasabb színvonalon megszabott követelményeket és elvárásokat egyre kevésbé lehetett fenntartani. Ez a folyamat ugyanakkor egybeesett az igazságszolgáltatás terhei fokozatos megnövekedésének tendenciájával. A létszámgondok és az ügyek számának növekedése a bírák terhelésének folyamatos növekedéséhez vezetett. Nem kívánom részletezni azt a rendkívül nehéz helyzetet, amely e folyamatok eredményeként már a rendszerváltozás előestéjére kialakult az igazságügy területén. Mindezeket a problémákat jó néhányan itt a Házban, akik elsősorban ügyvédként vagy más jogi területen is működtünk, jól ismerjük. A bírák előmenetelével és javadalmazásával kapcsolatos törvénnyel ezen a helyzeten kívántunk minőségileg változtatni, és a tartós eredményhez szükséges az, hogy ezen az úton járjunk tovább, illetve legyünk figyelemmel a bíróságok bővülő, növekedő feladatterheire. Csakis az igazságszolgáltatást preferáló törvényhozási szemlélettel és gyakorlattal tudjuk az igazságszolgáltatás működőképességét fenntartani, hatékonyságának és színvonalának érzékelhető javulását elősegíteni, illetve biztosítani a jogállamhoz fűződő elvárások szerinti működését folyamatosan bővülő feladatkörében. Amit a bíróságokról elmondtam, az mutatis mutandis áll az ügyészségekre is. Itt a feladatbővülést nem a hastáskörök kiterjedése, nem az ügyek volumenének tágulása képezi, hanem a jogállamiság követelményével összefüggésben jelentkező elvárások növekedése, a büntetőeljárási törvény módosításával kapcsolatos jelentkező többletfeladatok. A helyzet az ügyészségek működésével kapcsolatosan is rendkívül nehéz, itt is fennáll az, hogy a pálya nem keresett, itt is fennállnak a létszámhiányból és a bűnözés megnövekedése folytán jelentkező nagyobb munkaterhekből eredő gondok. Amikor az igazságszolgáltatás működésével kapcsolatban felmerülő kiadásokat nézzük, akkor nem szabad elfeledkeznünk a bevételi oldalról sem. Jóllehet önmagában nem lehet szempont az állam működésével kapcsolatos kiadások megengedhetőségének megítélése szempontjából, de rá kell mutatnom arra, hogy a Pénzügyminisztérium felmérései szerint a polgári peres ügyekből származó illetékbevétel évi 6-7 milliárd forintra tehető, ami lényegesen meghaladja a bíróságok részére előirányzott költségeket. A továbbiakban röviden érinteni kívánom a Miniszterelnökség fejezetével kapcsolatosan felmerült kérdéseket. Itt a kritika elsősorban a reprezentációs költségeket érintette, különböző összehasonlításokat téve, és ugyancsak idevonva az Igazságügyi Minisztérium vonatkozó költség-előirányzatait is. Az alkotmányügyi bizottság ülése során az ellenzéki oldalról összevetésre került a Köztársasági Elnöki Hivatal és a Miniszterelnöki Hivatal költségelőirányzata is. Én nem szeretnék ebben a kérdésben kicsinyes vitákba keveredni, ezért csak általánosságban utalok néhány körülményre. Hibás lenne a Köztársasági Elnökség címszó alá tartozó fejezet összevetését úgy elvégezni, hogy ne lennénk figyelemmel arra, hogy az utazásokkal kapcsolatosan felmerülő kiadások nem az említett fejezetekben, hanem a Külügyminisztérium fejezetében vannak feltüntetve, illetve ha elfeledkeznénk arról, hogy a Miniszterelnöki Hivatal dologi költségeiben bizonyos közös - például a gépkocsikra is kiterjedő - üzemeltetések folytán a Köztársasági Elnöki Hivatal működéséből adódó költségek is jelentkeznek. Ugyancsak tudomásul kell vennünk azt is, hogy Európához való közeledésünk, jogrendszerünk ezzel kapcsolatos változásai, jogállamiságunk kiteljesedő formálódása, Európa Tanács-i tagságunk következtében kapcsolattartásunk szálai elkerülhetetlenül megsokszorozódtak, és ez magának az igazságügynek és a jogi életnek a területén is számottevő új kapcsolatot jelent. Tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk fogadóképtelenek a hazánk iránt Nyugatról megnyilvánuló megnövekedett érdeklődésekkel szemben, melyek áttételesen, perspektivikusan felbecsülhetetlen haszonnal járnak. A Miniszterelnökség fejezetének költségtényezői kapcsán elkerülhetetlen utalni arra, hogy egy olyan vegyesen szerkesztett költségvetési fejezetről van szó, ahová a költségvetési törvény szerkesztése folytán minden olyan tétel besorolásra kerül - a kárpótlástól az expóig -, melyet más önálló című fejezetben elhelyezni nem lehet. Ez az oka annak, hogy az e fejezet alatt megjelenő költségelőirányzat lényegesen meghaladja a szoros értelemben vett Miniszterelnökség előirányzatait, melyek a valóságban csak a töredékét képezik a fejezetben megjelent költségvetésnek. Tisztelt Országgyűlés! Röviden érinteni kívánom a Belügyminisztérium költségvetési fejezetében foglalt ötös címszám szerinti rendőrségi költségelőirányzat kérdését. Ezen a költségvetési területen a fő költségnövelő tényezőt a rendőri állomány létszámának mintegy 3000 fővel való előirányzott emelése képezi. Erre az intézkedésre közbiztonsági viszonyaink kedvezőtlen alakulása miatt elkerülhetetlenül szükség van. Csak néhány számadatot nézzünk! A bűncselekmények száma 1989-ben közel negyedmillió, az elmúlt évben 340 ezer volt, és idén az összbűnözés nagysága megközelítheti vagy elérheti a félmilliót. E számokból leolvasható, hogy a bűnözés volumene két esztendő alatt nagyjában-egészében megduplázódott. A költségvetési vita keretei aligha lehetnek alkalmasak az okok pontos és részletes taglalására. A teljesség igénye nélkül csak utalásszerűen említhető meg néhány körülmény, így az, hogy az európai normákat vállaló és bizonyos értelemben nyitottá váló ország a külföldről származó kriminogén hatásoknak hirtelen és meglehetősen felkészületlenül lett kitéve, hogy az elmúlt időszakban látványosan felerősödött a bűnözés szervezettsége és technikája, és nem utolsósorban, hogy rendőrségünk -eszköztáránál és személyi állományának létszámánál fogva - ilyen intenzitású bűnözéssel való lépéstartásra nincs felkészülve. A rendőrség létszámviszonyainak kedvezőtlen adottságaira lássunk néhány adatot. Ausztriában egy rendőrre 291, Németországban 305, Franciaországban pedig 230 lakos jut. Addig nálunk ez az adat Európa-szerte a legrosszabb: 409 lakosra esik egy rendőr. Közbiztonsági helyzetünk további romlásának megállapítása - tisztelt Ház - halaszthatatlan, és úgy gondolom, pártkülönbségekre való tekintet nélkül szolgálandó közügy. Ennek elengedhetetlen eszköze a rendőrség hatékony működésének biztosítása, mely rövid távon is egy korszerű, hatékony, technikailag is megfelelően ellátott rendőrség megteremtését teszi szükségessé. Csekély anyagi erőinkhez képest, amit ma ennek irányába lépni tudunk, azt feltétlenül meg kell lépni, és ennek körébe tartozik a létszám jelentős mértékű, halaszthatatlan emelése. Tisztelt Országgyűlés! Befejezésül két olyan területet említek, ahol költségvetésünk tervezett juttatásait igen szűkösnek érzem. Tudom, hogy ez az egész költségvetésünket jellemzi, hiszen adottságunk a forráshiány, és rendkívül szűkösre szabott a keret. Ennek ellenére - nem vitatva, hogy más területek is megemlíthetők a nagyobb támogatásra szorulók körében - én mégis két területről külön is szeretnék említést tenni. Az egyik: a honvédelem területe. Azt hiszem, nem kíván különösebb indoklást az, hogy feszültséggócokkal terhes, sőt szomorú háborús fejleményektől sem mentes, destabilizációra hajlamos tágabb térségünkben biztonságunk ügyének felelősségteljes kezelése fokozottan figyelmünkbe ajánlja honvédségünk helyzetét. Ebben a kérdésben a Magyar Demokrata Fórum ötödik országos gyűlésének idevonatkozó állásfoglalását idézem: "A jelenlegi bizonytalan és veszélyekkel is teli nemzetközi helyzetben a Magyar Demokrata Fórum rendkívül fontosnak tartja, hogy az ország legyen kész és képes szuverenitása és függetlensége megvédésére. Ezért elengedhetetlenül szükséges megteremteni az ország védelmét végső eszközként biztosító Magyar Honvédség személyi állományának jó kiképzettségét, és korszerű, a magyar ipar bázisára minél jobban épülő haditechnikával való ellátottságát+ - eddig az idézet. Úgy vélem, akkor járunk el helyesen, ha a honvédelmi bizottság állásfoglalásának szellemében végiggondoljuk a honvédségünk megerősítését szolgáló költségvetési források bővítésének lehetőségét. Utoljára, de semmiképpen sem utolsósorban, említem az egyházakkal kapcsolatos költségvetési előirányzatokat. Az a meglátásom - tisztelt Országgyűlés -, hogy szűkös kereteink mellett is meg kellene kísérelnünk nagyobb összegű támogatások megvalósítását. Kérdéses, hogy megfelelő mértékű-e a hitélet támogatása, illetve az egyházi ingatlanok felújítására szánt előirányzat nagysága. Ez utóbbiak támogatásában - közvetve vagy közvetlenül - nagyrészt a magyar kultúra területe: műemlékeink: nemzeti értékeink nyernek támogatást. Az egyházi ingatlanok visszaadásával kapcsolatosan beállított 500 millió forint mindenképpen rendkívül alacsony, szinte nagyságrendekkel marad el a szükségestől. Tisztelt Országgyűlés! Ezek a kérdések voltak azok, melyeket általánosságban szükségesnek tartottam érinteni. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)