Wachsler Tamás (Fidesz)
WACHSLER TAMÁS (FIDESZ): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Bizonyára senkit nem fog meglepni, amikor kijelentem, én nem tartom ezt a költségvetést elfogadhatónak, de meg is magyaráznám, hogy miért nem tartom a költségvetést elfogadhatónak. Egyébként elsősorban a honvédelmi költségvetésről fogok beszélni. Az elutasításom okai a következők: az első alapvető problémát abban látom, hogy bár az előző évekhez képest látszólag megtörtént egy kedvező, előremutató változás az információk nyújtása, részletezettsége terén, jórészt ezek a kormányzatot semmire nem kötelező indokolásban találhatók, ahogy ez már többször elhangzott ebben a költségvetési vitában. A második ok, amely az előzőt csak súlyosbítja: az, hogy a költségvetés végrehajtása során a Kormány még ezeket a számokat sem tekinti az úri becsületszó hatálya alá tartozónak, és rendkívül széles felhatalmazást kér a maga számára az évközbeni átcsoportosításokhoz. Az Országgyűlés érdemi beleszólása ezek alapján abba, hogy valójában milyen költségvetést valósít meg a Kormány, igencsak formális! Mindazonáltal ellenzéki képviselőként is elismerhetjük: a Kormány ez alkalommal vitathatatlanul konzekvensen jár el. Bár - úgy tűnik - nevetségesen kevés időt biztosít az Országgyűlés számára a költségvetési vitára, de tulajdonképpen csak egy lényegi döntés meghozatalát kéri a kormánypárti képviselőktől, hogy adjanak neki szabad kezet, és ez csakugyan nem tesz több időt szükségessé, mint amit a Kormány erre a célra előirányzott. Ezen persze még lehetne segíteni megfelelő módosító indítványokkal, feltéve, hogyha kormánypárti képvsielőtársaink is így gondolják ezt és támogatják ezirányú javaslatainkat. Ami azonban gyógyíthatatlan betegsége ennek a tervezetnek, az a harmadik ok, a nem támogatás harmadik oka; ez pedig az, hogy az ellátandó feladatok nincsenek pontosan meghatározva. A részletes és alapos tervezés hiányában nem lehet a finanszírozandó célokat és a pénzügyi eszközöket egymáshoz rendelni. Azt már csak zárójelben jegyezném meg: bizonyára nem véletlenül alakult úgy, hogy az államháztartási törvény hibernáltatott és ki tudja, mikor fog ismét előkerülni? A Kormány szerint a költségvetés tervezete is egy lépés a majdani boldog jövő irányába a jelenlegi siralmas állapotból kivezető rögös úton. Úgy vélem, hogy a költségvetés irányultsága sajnálatos módon nem támasztja alá ezt az optimizmust. Sőt éppen ez az, ami meggátolja véleményem szerint, hogy a közeljövőben legalább is kilábalhassunk innen. Ez a koncepciótlanság, az erőforrások felélése, azaz a rövidtávú túlélésre való berendezkedés mélységes pesszimizmusra, vagyis józan helyzetfelismerésre és önkritikára vall. Úgy tűnik, a Kormány csak 1994-ig akar kitartani, azután pedig utána az özönvíz! Az elmondottak alól természetesen - avagy sajnos - nem kivétel a honvédelmi tárca költségvetése sem. Szeretném megosztani önökkel egy érdekes tapasztalatomat, amelyet a bizottsági ülésen nyertem. Figyeltem egyik képviselőtársamat a bizottsági vita folyamán. Meglehetősen egyéni módszerrel jegyzetelt. Megjegyzem egyébként: ellenzéki képviselőtársam volt, mielőtt még valaki magára venné. A leghosszabb fejtegetéseket is egy-egy szóban foglalta össze ilyképpen: sokallja, vagy kevesli. Azt hiszem, most nem fogom megkönnyíteni a dolgát, ha ugyanis össze kellene foglalnom, hogy sok-e az a 60 milliárd, amit a honvédelmi tárca számára a költségvetés tervezete előirányoz, avagy kevés, azt mondanám, hogy "az Isten tudja!", de hogy a Honvédelmi Minisztérium nem tudja, abban bizonyos vagyok. A bizottsági meghallgatások legalább is ezt a vélekedést látszanak megerősíteni. Így tehát nem tudok egyetérteni Mádai képviselőtársammal a tekintetben, hogy mennyire megdicsérte azokat a bizottsági meghallgatásokat. Ezek a meghallgatások, amelyek valóban nagy munkát jelentettek a bizottság számára, sok mindenre jók voltak, de sajnálatos módon nem sikerült a bizottságnak azt elérni, amilyen célból ezeket a meghallgatásokat megszerveztük. Tudniillik azt szerettük volna elérni, hogy a konkrét feladatokat a financiális forrásokhoz rendeljük. Tehát az, hogy sok vagy kevés a Honvédelmi Minisztérium költségvetése, márcsak azért sem dönthető el, mert a feladatokat meghatározni hivatott védelmi alapelvek is az államháztartási törvény sorsára jutottak, tudniillik ezek sem kerültek a Ház elé, ebben sem történt döntés a költségvetési törvény megtárgyalása előtt. Természetesen mindenkinek van megérzése arról, hogy végül is globálértékében sok, avagy kevés ez a pénz. De azt gondolom, nem ez a kérdés. Én úgy vélem, ha a tárca vezetése elfogadta és elégségesnek találta ezt az összeget - lelke rajta -, akkor a fentiek alapján jobb híján nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk talán. Úgy értem, hogy elfogadjuk, hogy a globálösszeget elfogadjuk. Az viszont már nem igaz, hogy ebből a keretből csak egy ilyen költségvetést lehetne kihozni. Annál is inkább, mert a tárca vezetése a nehézségeket pontosan ismeri, de különböző okokból nem a helyes irányba indul el. A bemutatott tárcaköltségvetés így - minden hiányossága ellenére - csak egy dologra elégséges, hogy meggyőzzön arról, hogy miért is nem szabad elfogadni. A Kormány által beterjesztett költségvetés téves orintációját mutatja ezen a területen is, amelyen nem lehet módosító indítványokkal sem javítani. Nem egyszerűen az a baj, hogy helytelenül súlyoz az egyes címek, illetve alcímek vagy más vetületben nézve - mondjuk - a hadműveleti csapatok és az úgynevezett nem védelmi ágazatok, mint például a sporttámogatás között. Abba itt most talán ne is menjünk bele, hogy ezeket az utóbbi feladatokat meglehetősen nehéz lenne a fegyveres erők számára a feladatokat taxatíve megállapító honvédelmi törvényből levezetni. De majd később erre visszatérünk, már nem ebben a vitában. Ennél mélyebb, és éppen ezért egy költségvetési vita során nem is orvosolható problémáról van szó. Röviden megelőlegezve a kritikám alapvető megállapítását, úgy vélem, hogy a tárca által tervezett létszámok, és a kiadási főösszeg nem felelnek meg egymásnak, azaz vagy a 60 milliárd forint kevés, vagy a százezer fő költségvetési létszám sok, legalábbis ilyen struktúrában sok. Ennek igen sok súlyos következménye van. Mik ezek? Engedjék meg, hogy elöljáróban néhány számot idézzek önöknek, nem lesz sok. A tárca kiadásain belül a fenntartás és a fejlesztés aránya 1987-ben még a kívánatosnak tekinthető 60-40%-os arány közelében volt, ugyanakkor 1989-re a fejlesztés aránya a 40%-ról 24%-ra, 1990-ben 14%-ra esett vissza, s a jövő évre a benyújtott költségvetés szerint ez a mutató már 10% alá zuhan. Ugyanakkor 1987-ben a személyi állomány közvetlen fenntartási kiadásai, amelyek a létszámmal arányosak, az összkiadások 34%-kát tették ki, 92-re ez az arány már 54%-ra nő, azaz a költségvetés több mint felét leköti, ami tehát azt jelenti, hogy bármiféle - a technika fejlesztésével, fenntartásával kapcsolatos - prioritás megállapítása eleve csak ezután következhet. Milyen következtetések levonását teszik lehetővé ezek az adatok? Úgy látom, hogy a hadsereg egyre inkább egy szociális foglalkoztatói feladatokkal terhelt haditechnikai múzeum képét mutatja. A kiadások egyre jelentősebb része jelentkezik akkor is, ha az állomány semmi mást nem tesz, egyszerűen csak a Honvédelmi Minisztérium bérlistáján szerepel. Ugyanakkor a fenntartási kiadások ilyen drasztikus emelkedése nem biztosítja akárcsak az előző évek színvonalának fenntartását sem, még az úgynevezett M-készletek felhasználása árán sem. Hozzátenném, hogy e készleteket persze valószínűleg egyszer valaminek a rovására fel kell majd tölteni, feltéve ha - mondjuk a csökkenő kockázatra való hivatkozással - egy politikai döntés alapján nem mérsékeljük a készletezési időnormákat. Ily módon a szolgálati élet- és munkakörülményeknek a hadrafoghatóságot is befolyásoló mértékű további romlása várható, például csökkenni fognak a sorállomány élelmezési normái, a tisztacsere és a melegvizes fürdési lehetőség heti egy-két alkalomra szűkül és így tovább. Különösen élessé teszi ezt a problémát, hogy a tárca bevételeinek 40%-át az ingatlanok értékesítéséből kívánja elérni. Márpedig a lanyha kereslet miatt - amint azt a tárca vezetői is többször nyomatékosan hangsúlyozták - csekély a valószínűség ennek megvalósulására. Így természetesen az elmaradó bevételek miatti kiadáscsökkentést a fejlesztések, de legalábbis a technikai fenntartási kiadások rovására lehet csak megoldani. Abban biztosak lehetünk, hogy ez fel fogja erősíteni a már meglévő - enyhén szólva kedvezőtlen - tendenciákat. Olyan lefelé tartó spirált indít be, amely a hadsereg végleges technikai leromlását, lerohadását eredményezi. A hadsereg technikai infrastruktúrája olyan kómás állapotba kerül ezáltal, hogy talán egyszer majd eljövendő forrásbőség esetén sem lehet majd visszahozni már a klinikai halál állapotából. A tárca által adott tájékoztatás szerint - idézem -; "Napjainkra egy túlüzemeltetett, ugyanakkor technikailag alulkiszolgált eszközpark alakult ki. Ez az elöregedett technika természetesen növekvő, mégpedig egyre gyorsuló ütemben növekvő rendszerbentartási, üzemeltetési költségkihatásokkal jár. A tárca is elismeri, hogy mindezek megkérdőjelezik az eszközöknek a követelmények alsó szintjén történő rendszerben tartását." Vagyis finomabban fogalmazva: - szintén idézet - "A hadrafoghatóság eszközcsoportonként differenciáltan, de összességében szükségszerűen megfelelő." Az utóbbi kifejtő értelmezéséhez szeretném megemlíteni, hogy a hadsereg technikájának nagyobb része van nullára amortizáltan leírva, mint akármelyik csőd felé tántorgó nagyvállalatunké. Milyen konkrét megjelenési formái mutatkoznak ennek a tendenciának? Csak néhány konkrét, kisebb-nagyobb jelentőséggel bíró példát hadd idézzek: A repülőgépek és helikopterek jelentős részének üzemeltetése már csak 1993-ig lehetséges. Szeretném hangsúlyozni, énnekem nem ugyanazok az aggodalmaim, mint Borz Miklós képviselőtársamnak, aki a repülőgépek száma miatt tölt álmatlan éjszakákat valószínűleg most éppen otthon, pontosabban már nappalokat. Hasonló a helyzet a védelmi harcban elengedhetetlenül szükséges, már jelenleg is túlüzemeltetett, korszerűtlen kézi páncéltörő rakéták esetében. A tárca tájékoztatójának szikár megállapítása szerint folyamatosan elavulnak, és fenntartási anyag hiányában üzemképtelenné válnak híradó- és rádióelektronikai harceszközeink. Azt hiszem, ennek jelentőségét az ország biztonsága szempontjából még mi, laikusok mint laikusok is képesek vagyunk felmérni. Nem kisebb horderővel bír az a beismerés sem, hogy a Katonai Felderítő Hivatal nem lesz képes biztosítani - ahogy egyébként már 1991-ben sem volt képes - a támadólagos katonai elhárítás elleni feladatok végzését a célországokban, valamint csökkenni fog a külföldi biztonsági szolgálatok elleni védelmünk színvonala. Menjünk tovább! A hadsereg költségvetési összlétszáma az 1989-es több mint 150 ezer főhöz képest az utóbbi öt évben évi közel 20%-kal csökkent, így 1992- re körülbelül százezer főre mérséklődne. Ugyanakkor ezzel a folyamattal párhuzamosan a hivatásos állomány, de különösen a polgári alkalmazottak aránya egyre növekszik, ennek megfelelően a sorállományé mindinkább csökken. Így a helyzetet némiképpen karikírozva, de a lényeget megítélésem szerint visszaadva, a következőképpen áll a dolog. A sorállomány feladata az, hogy a megszüntetett vagy keretesített alakulatok technikai eszközeit konzerválja, valamint az egyébként még nem definiált kincstári vagyont őrizze, nehogy széthordják a fegyvereket, a felszerelést, és nem utolsósorban magukat az épületeket. A hivatásosok dolga pedig az, hogy őrizzék a sorállományt. A csökkenő sorállomány egyre nagyobb részének idejét lekötik ezek a feladatok, jószerivel alig marad idő és ember a kiképzésre. Ez azután az ilyen nagyszámú hivatásos állomány szerepét is megkérdőjelezi, létezik ugyanis egy adott hadseregstruktúra, a technikai felszereltség mellett, a hivatásos és a sorállomány közötti szükségszerű technológiai arány. Úgy vélem, mi ezen a szükségszerű technológiai arányon már messze túlléptünk. A tárca álláspontja szerint azért van szükség a hivatásos állomány ilyen rövid távon talán irracionális megőrzésére, hogy majdan, a 90-es évek közepére a megvalósulás stádiumába jutó új, kicsi, de profi hadsereg - bizonyára mindenki hallotta már ezt az új jelszót - magvát képezhessék. Hiszen - úgymond - felelőtlenség lenne ezt a speciális képzettséggel rendelkező szakembergárdát szélnek ereszteni. Ez az érv első pillantásra meggyőzőnek tűnik, de mégsem állja ki az elemzés próbáját, ugyanis a várt kisebb, de profi hadseregnek legfeljebb szükséges, de semmiképpen nem elégséges feltétele, hogy az állomány ilyen vagy amolyan arányban hivatásos katonákból álljon. További feltétel, hogy ez a hadsereg megfelelő, magas szintű technikával, valamint az azt kezelni képes katonákkal rendelkezzék. Ami a technikát illeti, azzal kapcsolatban az eddig elmondottakra utalva csak kételyeimet tudom kifejezni. Nézzük meg most a megállapítás másik felét! A tárca súlyos gondként jelzi, hogy a létszámcsökkenéseket éppen a fiatal, jól képzett, konvertálható tudással rendelkező tisztek, polgáriak spontán kiáramlása teszi markánssá, és még szomorúbbá. Egyébként az utóbbi három évben a hadseregből ilyen-olyan okból történő kiválások száma háromszorosa a korábban megszokottnak. Vagyis éppen azok mennek el, akikre ezt a majdani hivatásos hadsereget alapozni lehetne. Persze információim szerint ez általános probléma az egész államapparátusban, az egész költségvetési szférában, hiszen csakugyan bruttó 10%-os bérfejlesztésből nem igen lehet differenciálni. Itt azonban egy pillanatra hadd álljak meg. Szeretném aláhúzni, igen is hiszem, hogy ezt az állományt jellemzi a hivatástudat és nem egyszerűen azért kényszerülnek elmenni, mert kevés a pénz. Nemcsak, sőt sokuknál nem is elsősorban a pénz kevés, hanem a perspektíva, a szakmai kibontakozás lehetősége hiányzik. Egy fiatal tiszt, mondjuk egy mérnök számára aligha nyújt szakmai kielégülést, az a tudat, hogy a következő ki tudja hány évben ócska elavult eszközökkel kell és lehet csak dolgoznia, már ha azok egyáltalán működőképesek még. Engedjék meg, hogy erre egy példát tárjak önök elé. A légvédelmi és repülőcsapatok esetében a célból, hogy a frissen iskolából kikerült pilóták bizonyos mennyiségű órát repülhessenek egy évben, kénytelenek voltak - nem tudom, mennyi létszámmal pontosan - meglehetős létszámú pilótát nyelviskolára küldeni azzal a sajnos - számukra is kimondott céllal, hogy csak azért mennek nyelviskolára, mert addig nem repülnek. Ezek az emberek jelenleg információim szerint Szolnokon járnak erre a nyelvtanfolyamra. Rendkívül alacsony óraszámban tanulnak idegen nyelvet, ugyanakkor ezek az akadémiát végzett tisztek óriási óraszámban csinálnak alaki gyakorlatokat. Azt gondolom, ilyen légkörben elég nehéz elvárni ezektől az emberektől, hogy a honvédségnél maradjanak. Nem akarom megbántani persze azokat sem, akik ilyen vagy olyan okból maradnak, nyilván nem kevesen ugyancsak hivatástudatból. De vajon mekkora arányuk lesz képes egy már nem koalíciós együttműködés körülményei között szükséges hadműveleti gondolkodás elsajátítására? Hogyan tudják a hiányzó, majdan talán beszerzendő új technikához alakított harcászati eljárásokat gyakorolni és főleg miből? A hivatásos állomány nagy részének egészségügyi állapota vajon megfelel-e egy ilyen hadsereg katonájától elvárható színvonalnak? Sorolhatnám még kérdéseimet, de azt hiszem, így is kitűnik mondandóm lényege. Összefoglalva tehát: nem látom megalapozottnak azt a stratégiát, amely alapján ezt a hivatásos és polgári állományt próbálja meg a hadsereg vezetése a boldogabb jövőbe átmenteni. Különösen akkor nem, amikor ennek az állománynak a fenntartása az adott költségvetési korlátok mellett egyszerűen lehetetlenné teszi azt, hogy egyszer majd valaki - akár ők, akár mások - még működőképes infrastuktúrát használhassanak. Úgy vélem végezetül, hogy addig is, ameddig erre a pontra eljutunk, valamilyen módon biztosítani kellene, meg kellene tartani az ország védelmét biztosítani képes szükséges harcértékkel bíró hadsereget. És éppen ez az véleményem szerint, amit a HM által is szignált költségvetés meglehetősen nehézzé tesz. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)