Szabó János (FKGP)

1992. január 20.

DR. SZABÓ JÁNOS (FKgP, 33-ak): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Először a munkáltató felmondási joga és a végkielégítés kapcsolatával szeretnék foglalkozni. Mint önök által ismert, a törvényjavaslat úgy rendelkezik, ha a munkáltató felmondja a munkaviszonyt a rendes felmondás keretében, vagy a cég megszűnik jogutód nélkül, akkor végkielégítés illeti meg a munkavállalót. A munkavállaló átlagkeresete az alapja tulajdonképpen a végkielégítés számításának. A végkielégítéssel kapcsolatosan meg kell mondanom, hogy álláspontom szerint ennek a törvénynek a szabályozása, de már korábban az 1991. évi IV. törvény, majd az azt módosító 1991. évi LXXXIV. törvény olyan rendelkezéseket tartalmaz, ami a külön bejáratú véleményem szerint nem alkalmas arra, hogy a végkielégítés a rendeltetését be tudja tölteni. Elnézést a talán kicsit lírai hasonlatért, de megítélésem szerint a végkielégítésnek olyannak kellene lenni, mint egy szép virágnak, amelyik teljes pompájában ragyog; azonban sem a korábban hivatkozott törvények szabályozásai, sem pedig a Munka Törvénykönyvének az ide vonatkozó tervezete - megítélésem szerint - nem hagyja ezt az intézményt ragyogni teljes pompájában. Mire gondolok? Arra, tisztelt Országgyűlés, hogy amikor a LXXXIV-es törvénnyel módosítottuk a korábbi IV-es törvény 27. szakaszát, kimondtuk azt - a legnagyobb sajnálatomra -, hogy ameddig, egy ideig valaki végkielégítésben részesül, azon időszak alatt nem jelentkezhet munkanélküli ellátásra, munkanélküli járadékra. Az az álláspontom, hogy a végkielégítésnek - és ezt igazában nem én találtam ki - tulajdonképpen az a célja és a rendeltetése a munkavállaló oldaláról, hogy a társadalombiztosítási ellátások szintjén felül jelentsen neki egyfajta anyagi biztonságot, hogy a munkaerejét kondícióban tudja tartani egy következő kihívásig, amíg újabb munkát nem tud vállalni. Na most sajnos azzal a körülménnyel, hogy nem jelentkezhet munkanélküli ellátásra, munkanélküli járadékra azon időpontig, illetve annyi hónapig, ameddig a végkielégítésből tart, tulajdonképpen társadalombiztosítási intézménnyé degradáltunk le egy munkajogi intézményt. Most a társadalombiztosítási intézményeket általában nem pejoratív értelemben kívánom használni, de itt sajnos igazából erről van szó. Ugyanígy nem látom annak a lehetőségét, hogy a javaslat a jelenlegi formájában azt tudja nyújtani, hogy a végkielégítés be tudja tölteni a rendeltetését. Nem kellően érzékeny a differenciáltságra, és ezáltal olyan gondok merülnek fel, mint például: álláspontom szerint nem helyes az, hogy csak az adott munkáltatónál, az adott munkában eltöltött idő az, ami beszámít az ő idejébe, ami alapján végkielégítésre jogosult. Sokkal helyesebbnek tartanám, ha az addigi teljes munkaideje beszámításra kerülne. Igaz, hogy a munkáltató rögtön fölszisszenhetne, és azt mondaná, hogy kérem, ami ideig máshol dolgozott, és máshol gyarapította a vagyont, az után miért nekem kell végkielégítést fizetnem. Mégis én úgy gondolom, hogy valahol nemzetgazdasági szinten vagy össznépi szinten a nagy kiegyenlítődés folytán nem jelentene ez végső fokon problémát, mert egyszer annak a dolgozónak a végkielégítését fizetem én, aki máshol dolgozott többet, máskor meg az fizeti helyettem annak a dolgozónak a pénzét, aki esetleg nálam dolgozott többet. Ellenben a munkavállaló oldaláról feltétlenül egy előnyt jelentene, mert kiszélesítené számára azt a lehetőséget, azt a munkaidő-intervallumot, amit figyelembe lehet venni a végkielégítés alkalmazásánál, illetőleg a mértékének a megállapításánál. A másik gondom: nem veszi figyelembe direkt módon a szabályozás azt a körülményt, hogy valakinek milyen a szakképzettsége, milyen a beosztása, milyen a munkavégzésének a pontossága. Kétségtelen, hogy áttételesen megjelenik az átlagkeresetének a mértékében ez, azonban megítélésem szerint sokkal közvetlenebb módon, sokkal direktebb kapcsolatban kellene, hogy a két dolog álljon egymással. Hivatkozom ezenkívül arra, hogy milyen a mértéke a végkielégítésnek. Tisztelt Országgyűlés! Legyünk őszinték, ha valaki egyhavi fizetésének megfelelő végkielégítést kap, ez igazában - megítélésem szerint - nem jó semmire. Nem jó arra, hogy a munkavállaló kondícióját fenntartsa, de ugyanakkor megítélésem szerint nem szolgálja igazából azt a másik célt sem, amit a végkielégítés a munkaadónál kíván elérni, hogy tudniillik szíre-szóra ne mondja föl az illetőnek a munkaviszonyát, mert hiszen ez zsebbe nyúló dolog, és ez igazában visszatartja őt attól, hogy végül is valakit elbocsásson. De kérem, egyhavi fizetés kifizetése hároméves munkaviszonynál enyhén szólva is nem olyan összeg, amelyet a munkavállaló, pontosabban a munkaadó komolyan venne, és ne tudná kifizetni. Ilyen körülmények között azt gondolom, hogy az összeget - az alsó határát is, de a felső határát is - emelni kellene. Mert mi az akadálya annak, hogy a munkavállaló 20 év feletti munkaviszonyát ne értékeljük, ne értékeljük a 25 éves határt, ne értékeljük a 30 éves határt. Nem látom be, hogy csak ez a szűk intervallum az, amelyik erre lehetőséget adna. Ezen túlmenően még arra szeretnék hivatkozni, tisztelt Országgyűlés, úgy gondolom, ha szigorúbb a munkavállaló és a munkáltató kapcsolata, karakterisztikusabb módon lenne ebben a vonatkozásban szabályozva, az sokkal inkább korrektté és elfogadhatóbbá tenné közöttük a munkaviszonyt, mintsem így, hogy végeredményben mind a kettő számára bizonyos értelemben félmegoldásokat tartalmaz. Tisztelt Országgyűlés! Ezen túlmenően még egy vonatkozásban szeretnék foglalkozni a végkielégítés kérdésével. Nevezetesen a javaslat 100. §-ára utalnék, ahol arról van szó, hogyha a munkáltató jogellenesen mondja fel a munkaviszonyt, akkor a bíróság visszahelyezi a dolgozót a munkahelyére, de ha a munkáltató kifizeti a kétszeresét az egyébként járó végkielégítésnek, akkor megválthatja ezt a helyzetet, és nem helyezi vissza a bíróság hozzá a dolgozót. Tisztelt Országgyűlés! A természetes jogi érzetem tiltakozik ez ellen a passzus ellen, és úgy gondolom, hogy a jogállamiság elveivel is összeegyeztethetetlen az a körülmény, hogy egy munkáltató bizonyos összeg leszurkolásával az általa teremtett jogellenes helyzetet megválthassa. Álláspontom szerint itt arról van szó, hogy a munkáltató belenyúl a zsebébe, és akkor neki ez az ügy egy a sok közül, azonban a munkavállalónak az, hogy van munkaviszonya vagy nincs, mindent jelent. Megítélésem szerint a helyes megoldás, ha fenntartjuk a végkielégítés kétszeres kifizetésének intézményét, akkor csak arra szolgálhatna, hogy nem az övön alul ütő munkáltatónak biztosítunk vele lehetőséget, hanem a sérelmet szenvedett munkavállalónak. Mert valljuk meg, hogy az a körülmény egy dolog, hogy a bíróság visszahelyez valakit a munkahelyére, azonban lehet, hogy sok esetben nem sok köszönet van benne, mert a munkáltató ott tart be neki esetleg, ahol tud, és ha ő úgy látja, akkor szerintem neki kell alternatívaként biztosítani azt a lehetőséget, hogy a kétszeres pénz felvételével nem megy vissza oda dolgozni. Úgy gondolom, hogy az adott szituációban nekünk, tisztelt Országgyűlés, a kisember mellé kell állnunk, s az adott esetben a kisember a munkavállaló. Szeretnék még foglalkozni, tisztelt Országgyűlés, a munka díjazásával kapcsolatos egy-két kérdéssel. Az első, a túlmunka kérdése. Azt mondja a javaslat, hogy kötelezhető az általánosan elfogadott alapmunkaidőn túl a dolgozó a túlmunka végzésére. Ez - megítélésem szerint - rendjén való dolog. Azonban úgy gondolom, hogy nem kellő módon díjazzuk, legalábbis nem adjuk meg a jogi lehetőségét a kellő módon való díjazásnak. Mert az, hogy a munkabére 50áig emelhető a túlmunka díja - álláspontom szerint -, nem alkalmas arra, hogy érdekeltté tegyük a dolgozót a túlmunka végzésében, illetve, hogy ő ne érezze sérelmesnek magára nézve a túlmunka végzését. Álláspontom szerint a Munka Törvénykönyvének újraszabályozásánál valamerre, a polgári jogi jogelvek irányában kell elmozdulnunk, méghozzá az adott esetben azon polgári jogelv irányába, amelyik azt mondja, hogy a végzett munka - tehát az adott esetben a szolgáltatás - és a végzett munka díja - tehát az ellenszolgáltatás - között egyfajta arányosságnak kell fennállni. Itt, megítélésem szerint, e szabályozással ezt az arányosságot nem tudjuk biztosítani. Mondok önöknek egy sztorit, tisztelt Országgyűlés. Egyszer - még a nyolcvanas években, amikor nagyon jól ment a Rába ETO csapatának - egy szerződés lejárta során nyilatkoztatták az edzőt, hogy marad-e még tovább. Azt mondta, nincs az a pénz. Azután eltelt egy-két nap, és olvastuk az újságban, hogy megújították a szerződést. Mennek az újságtól, hogy kérem, ön azt mondta pár nappal ezelőtt, hogy nincs az a pénz. Azt mondta, uraim, no de, ha van az a pénz! Lényegében azt gondolom, hogy ezzel a kis hasonlattal kifejeztem az egész mondanivalóm lényegét, tehát emelnünk kell - megítélésem szerint - a túlmunka díjazásának a mértékét, mert akkor teszünk helyesen. Még egy kérdéskört idevonatkozóan: ha nem tévedek, a 164. § szabályozza, hogy a munkáltató felelősségbiztosítást köthet a munkavállaló pénzének a kifizetésére, arra az esetre, ha ezt netán ő nem tudná zsebből fizetni. Tisztelt Országgyűlés, álláspontom szerint ez a passzus így egy hiábavalóság vagy pusztába kiáltott szó, mert megkérdezem én, a ritka kivételtől eltekintve, melyik munkáltatónak áll érdekében, hogy külön biztosítási díjat fizessen annak a célnak a megvalósulása érdekében, hogy én mint dolgozó biztosan megkapjam minden hónapban a béremet. Azt gondolom, hogy nagy valószínűséggel egyiknek sem, ellenben ha ennek a szabályozásnak van értelme, akkor az az lenne, hogy tegyük kógenssé ezt a szabályt, és mondjuk ki, hogy köteles a munkáltató felelősségbiztosítást kötni. Bízzuk meg, hatalmazzuk fel a Kormányt, hogy ugyanúgy, mint a kötelező gépjárműbiztosításnál, dolgozza ki a felelősségbiztosítás szabályait és annak alapján akkor kerüljön olyan helyzetbe a dolgozó, hogy tényleges garanciája legyen arra, hogy a pénzét megkapja, nem pedig így, ahogy lényegében ez a szabályozás most szól. Vagy pedig mondjuk azt, hogy kérem szépen, vessük el ezt az egész intézményt, mert végül is megítélésem szerint miután a Munka Törvénykönyve szabályaiban sem minden szabály kógens a diszpozibilitásánál fogva, ha nem is írunk le egy sort sem erre vonatkozóan a törvényben, a munkáltató akkor is köthet ilyen biztosítást. Végül szeretnék még foglalkozni - tisztelt Országgyűlés - a dolgozó kártérítési felelősségének a kérdésével. Sajnos, ez a megoldás is megítélésem szerint - amely itt a gondatlan károkozás tekintetében leírásra került - meglehetősen felemás, elkeni a lényeget. Ha igaz az, hogy úgy kell a végkielégítést alkalmaznunk, és olyan formában, ahogy - teszem azt - elmondtam, akkor úgy gondolom, hogy ezzel szemben ha ilyen elvárásokat támasztunk a munkáltatóval szemben, akkor a munkavállaló tekintetében is szigorúbb feltételeket kell szabni. Nevezetesen arra gondolok, és újra felteszem a kérdést, melyik munkavállaló van érdekelve abban, hogy ne okozzon gondatlanul kárt a munkáltatójának, amikor csak a havi átlagkeresete 50áig felel ezért a kárért? Bocsánatot kérek - tisztelt Országgyűlés -, az összeget komolytalannak tartom. A dolgozó egyáltalán nincs érdekelve abban, hogy károkozás nélkül dolgozzon. Hivatkoztam az előbb arra, hogy a polgári jogelveket kellene a Munka Törvénykönyve során is elsősorban alkalmazni. Itt akkor arra gondolok, hogy a Polgári Törvénykönyv kártérítési felelősségének axiómája az a Ptk. 339. szakaszában, hogy tudniillik, aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Kétségtelen, hogy azután lehet "csipkézni" azt, hogy milyen a munkáltató közrehatása, milyen gondatlan károkozás esetében a helyzet. Hát gondatlan károkozás esetében is - úgy gondolom, tisztelt Országgyűlés -, hogy ennél lényegesen magasabb mértékben, valahol az egyhavi, másfélhavi vagy kéthavi fizetés mértékében kellene meghatározni azt a mértéket, ameddig az illető felelős. Az igaz, hogy a munkaszerződés, illetve a kollektív szerződés emelheti a tétet, azonban törvényi szinten kell szerintem megjelennie annak, hogy ez a mérték milyen legyen elsősorban, és ehhez mérten kerülhet sor azután ezekre a kiegészítésekre. Úgy gondolom - tisztelt Országgyűlés -, hogy ha a munkáltatóval szemben nagyobbak az elvárások, akkor a dolgozóval szemben is nagyobbnak kell lenni, mert álláspontom szerint ez így korrekt! Köszönöm szépen. (Taps.)