Suchman Tamás (MSZP)

1992. január 26.

DR. SUCHMAN TAMÁS (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, hogy ma rendhagyó történelemóra van, hisz már napirend előtt is a történelemről volt szó, s az egész előterjesztés valahol a történelemben gyökeredzik. Az emberiség történelme már csak ilyen; a magyarságé, a miénk ugyanilyen. Hol jóvátehetetlen bűnöket, hol évezredekig ható bölcs tetteket, hol népeket sorvasztó és biztosan elnyomó intézkedéseket, hol kifizetetlen számlákat hagy periodikusan maga után, váltakozva, hol jutalmazva, hol büntetve népeket és nemzeteket. Most az előterjesztés keretében immár másodszor nyúlunk kifizetetlen számlákhoz, s e számlák kifizetésének jogossága - a mai napon elhangzott vezérszónoklatokból is kitűnően - még csak fel sem merül. Bármely törvény alkalmatlan vagy alkalmas lehet arra, hogy az életüktől megfosztottak hozzátartozóit vagy a szabadságuktól jogtalanul megfosztottakat, illetve hozzátartozóikat kárpótolja. A történelemben való visszatekintésünk a jogi megalapozáson túl a politikai és az erkölcsi megalapozást is megadja. A sérelmek orvoslásának bármely módja legfeljebb jól vagy kevésbé jól közelítheti meg az érintettek, az igazán érintettek elképzeléseit. A Kormány előterjesztése nyilvánvalóan és elismerten megcéloz egyfajta optimumot, de az alapkérdésben, úgy érzem, téved. Figyelmen kívül hagyja, hogy egy történelmileg négy, de mondhatnánk úgy is, hogy hat jól elkülöníthető korszak törvénysértő, súlyosan diszkriminált áldozatainak egy törvényben csak további megkülönböztetés nélkül vagy elkerülhetetlen megkülönböztetéssel szabad kárpótlást adni. Az érintettek sorsa mind össze van torlódva, azonban egyben azonosak: sérültek, sértettek, kárt vallottak és túlnyomó többségük fölött az idő eljárt, tehát a velük való foglalkozás túl a történelmi igazságtétel kényszerűségén és szükségszerűségén szociális kérdés is, az élethelyzetükön való segítés is, az élethelyzetükön való segítés törvényi formáinak a társadalom és a politikai közakarat alapján történő újragondolása és újra megfogalmazása. E megfogalmazás során azonban kerülnünk kell, hogy újabb sérülések keletkezzenek. Az eddig elhangzottak során felmerült, hogy lehetne-e igazságosabb mércével mérni, igazságosabb mércével elosztani, vagy van-e igazságosabb megoldás. Nyilvánvaló, hogy mindenki a saját megoldását igyekszik megvédeni, de van néhány alaptétel, melyet ugyan a részletes vitában szándékoztam kifejteni, de az eddig elhangzottak kicsit a részletes vitába is belenyúltak, úgyhogy néhány gondolattal ezt én is megtenném. Tehát néhány tétel van, amiben mégiscsak meg lehetne közelíteni a szükségszerűséget és a valóságot. Erről a néhány gondolatról szeretnék szólni. Az első: a törvény 2. §-a egyösszegű kárpótlást fogalmaz meg, nyilvánvalóan az objektivitásban, nagymértékű szubjektivitásban az előterjesztő oldaláról. Ez néhány száz emberre tehető. Nem vitatva, hogy e körnek jár, nem vitatva ennek igazságát, szeretném feltenni a kérdést a halál bekövetkezésében kétséget kizáró ok az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése? Vajon a büntetőtáborokban végrehajtott agyonverések, vajon Nagykáta vagy az abdai út, vagy a mohácsi büntetőtábor, vajon a Duna-parti agyonlövések esetében lehet-e kételkedni, hogy a halál bekövetkezésének oka volt az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése?! Ezért nyilvánvalóan - bár mondtam, hogy nem a részletes vitában szeretnék részt venni - a Szocialista Párt módosító javaslatot kíván tenni e tételhez, mégpedig akként, hogyha nem is egy összegű 1 millió forintos kárpótlás, mert ez a becslések szerint legalább 10 milliárd lenne készpénzben, de 1 millió forint összegű kárpótlási jegy járjon azon hozzátartozóknak, akik e pogromok, a büntetőtáborokban elkövetett atrocitások áldozatai voltak, és a sérelem talán annál nagyobb, hogy még egy minimális esély sem volt, egy formális jogi per sem lett lefolytatva. Folytatnám. A szabadságelvonásért járó kárpótlásra miniszter úr felsorolt legalább tizenegy törvényt, és felsorolta - előbb képviselőtársam kifogásolta - a kiszámítási módszert. Szeretném megkérdezni, és itt talán első vagyok a hozzászólók között, aki még az ötvenes évek azon korszakában sem élt, amikor az atrocitásoknak a második vagy a harmadik hulláma megtörtént, tehát hogy milyen alapon lehet különbséget tenni a szabadságelvonásban, a szabadságelvonás során elszenvedett szenvedések vagy a halálos ítéletek várása, a kegyelmes urak lelkivilága és szenvedései között, miként lehet ezt egy mellékletben szereplő várható élettartam alapján kiszámítani, egyáltalán miként lehet ezt a különbséget megvonni. Elegendő-e, mondjuk, hat hónap Auschwitzban töltött idő ahhoz, hogy kitegyen három hónap recski fogságot? Lehet-e konvertálni, vagy szabad-e kísérletezni e szenvedések konvertálásával vagy paritásával? Ezért javasolni szeretnénk, hogy értékállandósága is legyen, az infláció se sújtsa, és a diszkriminációval újabb diszkriminációt, a sérülésekkel szemben újabb sérüléseket ne okozzunk, hogy egyösszegű és a nyugdíj, a minimális nyugdíj, vagy a nyugdíj, vagy bármely fix összeg valahány százalékában állapítsa meg a tisztelt Ház mindazoknak a kártérítését, akik e törvény hatálya alá tartoznak. A benyújtott módosító javaslatban több alternatívát is felsorolok. Javaslatot teszek egy összegre, javaslatot teszek a minimálnyugdíj 25 százalékára, a minimum fizetések 18 százalékára, szóval mindenképpen egy számított összegre, amelyet biztosan tud az igénybe vevő, hogy meg fogja kapni, és amely gyakorlatilag ahhoz kapcsolódik, hogy az 1963 utáni elítélések kivételével az érintettek többsége ma nyugdíjas, szociális élethelyzete pont a bekövetkezett sérülések és atrocitások következtében olyan, hogy nyilvánvalóan nem a legmagasabb nyugdíjkategóriában ment nyugdíjba. Mindenképpen élethelyzetéhez, szociális élethelyzetéhez, megélhetéséhez ez az összeg szükséges. A túlélő házastárs fogalmi körével Zimányi képviselőtársam már foglalkozott. Én egyetlen gondolatot szeretnék csak hozzátenni. Ismerősi körből mondhatom, hogy egyrészt akik 1945-ben valahol Európa országútjain vándoroltak, és keresték országukat, családjukat, azok nem értek haza 1945-ben - május 9-ig biztosan nem -, legfeljebb 1946-ban, vagy 1947-ben, de sokan még később. És teljesen igaz az, hogy sok mindenre gondoltak, de a család apró emlékeinek összegyűjtése vagy össze nem gyűjtése után először csontsovánnyá gyötört testük építésén fáradoztak évekig, és talán csak utána tudtak családot alapítani; mindenképpen méltánytalan lenne az az egy év. Egyetértek azokkal a módosító indítványokkal amelyek legalább öt évben kívánják ezt az időszakot meghatározni. A tövénynek jelentős előélete volt. Az előéletnek már csak a vége az, amikor a módosító indítványokkal kapcsolatos szándékok megjelentek a sajtóban. De az előélet nemcsak szívmelengető sajtóvitákat mutatott, mert volt néhány rendkívül negatív megjegyzés is ezekben a sajtócikkekben, ezekben a vitákban. Elkerülhetetlen, hogy az általános vitában erről szóljak. Ezeknek a megjegyzéseknek a többsége a magyarországi zsidóság kárpótlásához kapcsolódott. Azon belül is egy passzushoz, amely úgy szól, hogy le kell számítani a kárpótlásból azt az összeget, amelyet külföldi magyar, illetve külföldi forrásból kapott. Azt hiszem, hogy elhangzott már ebben a házban - de ha nem hangzott volna el egyszer sem, akkor is minden jelen lévő képviselő tudja -, hogy arról a bizonyos 100 millió márkáról van szó, melyet egy 1965-ös német parlamenti határozat állapított meg, arról a 17,5 millió márkáról van szó, melyet a német orvoskísérletekért ugyancsak ez a parlament egy későbbi törvényben állapított meg, és melyet ha az akkori népességgel, az itt élő zsidó népesség számával elosztunk - a kor tehát 1965 és 1972 közé tehető -, akkor ez az összeg 5, 6, illetve 13 ezer forint. De nem is ezt az összeget szeretném megmagyarázni és ismét rögzíteni a Parlament jegyzőkönyvében a történelem számára is, hanem a jogcímet arra, hogy a kérdést feltette az előterjesztő miniszter úr, és hogy a kérdést föltették sokan a sajtóban. Mert mi a jogcím? Ez a törvény arról szól, hogy a magyar állam, pontosan a jogfolytonosság jegyében kénytelen - és a gesztusát meg kell köszönni -, hogy ezt a törvényt meghozza, sokfajta erkölcsi parancs, nemzetközi jogi norma, és talán belső meggyőződésünk is - a jelenlévők többségének belső meggyőződése is - ezt követeli, ezt diktálja. De itt szó sincsen arról, és szó sem lehet arról, hogy egy külföldi kormány saját szándéka és elhatározása alapján nyújtott kárpótlási összeget bárki összeszámíthassa azzal, amit most mi saját elhatározásunkból teszünk. Én javaslom ennek a passzusnak a kivételét, nem vitatva a második fordulatot, hogy a magyar államtól kapott egyéb források+ - erről ma már szó volt, hogy milyen összegekről van szó, de azt hiszem, hogy a nemzetközi jogi szerződéseket is megcsúfolnánk azzal, ha ezt a szakaszt fenntartanánk, ha bentmaradna. Befejezésül két dolgot szeretnék megerősíteni. Az egyik. Utólag elismerem - persze először is így volt -, hogy rendkívül nehéz megtalálni azt a számítási módot, aminek alapján igazságosan lehetne ma ezt a döntést meghozni. Mindenkinek a figyelmét arra szeretném azonban felhívni, hogy elkeserítő lenne az a méltatlan helyzet, amikor hatvan, hetven vagy nyolcvan éves emberek egyrészt hazudni volnának kénytelenek, hogy néhány hetet, néhány napot nyerjenek. Ilyen tapasztalatom sajnos van: a nyugdíj-kiegészítésekhez küldött igazolások összegyűjtésekor nagyon sokan kerestek fel, hogy 750 forintot kapjanak s ne 500 forintot kapjanak. Azt hiszem, ugyanide jutnánk akkor, ha nem lennénk annyira méltányosak, és nem tudnánk felvállalni azt a felelősséget, hogy mindenki számára egy összegben állapítsuk meg. Ha a méltatlanságot és igazságtalanságot kívánjuk felszámolni, akkor csak mások és saját magunk emberi méltóságát figyelembe véve hozzuk meg saját döntéseinket. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)