Fodor Tamás (SZDSZ)

1992. február 3.

FODOR TAMÁS (SZDSZ): És kérni szeretnék. Önök tegnap, pontosabban a kormánykoalíció pártjai tegnap leszavazták egyik képviselőtársunknak azt az indítványát, amellyel napirendre kívánta tűzni azt a javaslatot, hogy az oktatási törvény a jelen lévő képviselők kétharmadának szavazataival kerülhessen elfogadásra. Még mindig nem erről szeretnék beszélni, bár azt a vehemenciát nagyon nehéz megértenem, amellyel önök, akik egyébként nem hívei az abortusznak, most mégis egy jogi magzatelhajtást hajtottak végre, és ezzel kizárták annak a lehetőségét, hogy egy pillanatnyi életet engedjenek ennek a korántsem véletlenül megfogant gondolatnak. Én hajlamos volnék figyelembe venni a jogi és esetlegesen alkotmányjogi megfontolásokat is, amelyek, megengedem, felmerülhetnek minden olyan esetben, amely egy törvény, egy másik törvény megváltoztatásához, nevezetesen az alaptörvény megváltoztatásához köt. Megengedem ezeket az aggályokat, mondom, de korántsem vagyok biztos abban, hogy önöknek pusztán jogi skrupulusai lettek volna a képviselőtársam indítványa ellen. Van egy olyan érzésem, hogy azt az illemszabályt hágták át, amikor figyelmen kívül hagyták a házbizottság általános érvényű állásfoglalását, amely illemszabály az ajánlás erejével kéri önöket, hogy vitában mérkőzzenek meg az egymástól eltérő álláspontok. Önök ezzel a döntéssel a vita elől zárkóztak el. De mondom, tényleg nem erről kívánok beszélni: ez a magzat nem jöhetett világra, béke poraira! Sokkal figyelemreméltóbb, és erről szeretnék beszélni, az az akarat, amely e mögött a szándék mögött, a kétharmados elfogadás reménye mögött meghúzódik. Az az akarat, amely az egyeztetésnek és a megegyeztetésnek az akarása. Az ugyanis, hogy egy olyan országban, ahol annyi hit, annyi világnézet, annyi eszmény, annyi egymástól különböző érték él egymás mellett, és a továbbiakban is élni akar, mert ebben a szabadságban érzi és ebben a sokféleségben érzi otthonának ezt a hazát, hogy egy ilyen országban soha ne térjenek vissza azok az évtizedek, amikor a hitet, a világnézetet, a követendő erkölcsi eszményeket nem magánügynek tekintették, hanem diktátumnak. Hogy soha ne térjen vissza, ne térjenek vissza azok az évtizedek, amikor a pedagógusokat az oktatásirányítás nem partnernek, hanem az oktatás betanított munkásainak tekintette, a tanterv puszta végrehajtójának tekintette, és ezért aztán a tanár is a gondjaira bízott gyermeket megmunkálandó nyersanyagnak, önmagát pedig az új ember kovácsának vélte. Arról az akaratról szeretnék szólni, amelyet talán nemcsak a remény táplál, de a félelem is. Én a tárgyon vagyok. A félelem tárgyán. Az a félelem tárgya, hogy elvész az iskola éppen most születő autonómiája, a nevelő személyiségének szuverenitása, elvész az az óhaj, hogy a tanítás az alkotó művészet egyik fajtája legyen. Veszélyt érezhetnek azok a szülők is, és persze már a nagyobb gyermekek is, akiknek mellesleg szabad iskolaválasztási, iskolaalapítási jogát az Alkotmány és több, hazánk által is aláírt nemzetközi egyezmény garantálja, hogy ők érezhetik annak a veszélyét, hogy egy kellőképpen ki nem munkált törvényjavaslat rései közé beférkőzhetnek olyan módosító indítványok, amint azt István József képviselő úr tegnapi felszólalása jelezte is, amely indítványok, vélemények a szülőnek és gyermekének ezt az alapvető jogát veszélyeztethetnék. Erre a félelemre alighanem jó okunk van, hiszen a kormánykoalícióból eddig senki sem határolta el magát az ellenzéktől érkező felszólítás ellenére sem István József képviselőtársam állításaitól. Úgy tűnik, a kormányzat nem tartja felnőttnek az állampolgárt, nem tartja képesnek, hogy felelősen döntsön gyermeke jövőjéről, miközben arra felnőttnek tartotta, hogy vezetőit, akik most róla döntenek, megválassza. A kultuszkormányzat sokallja azt a két hetet, amelyet kimért arra az egész társadalmat megmozgató vitára, amelyet január 31-én, két hét után lezártnak tekint. Hiába a kérés, hiába a tiltakozás, hogy a pedagógusok épphogy csak megismerték a január 15-ei második koncepciót s a hozzá kapcsolódó érdekvédelmi és politikai véleményeket, hiába a kérés, hogy ők maguk további találkozásokban, további, talán a kormányzatnak sem haszontalan eszmecserékben próbálják kialakítani állásfoglalásaikat. Hiába a kérés, a vita le van zárva, a strigula be van húzva, a társadalommal történő dialógus végére a szerzők pontot tettek. Tisztelt Minisztérium! Két hét, Luciferrel mondom: fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy. Kérem, ne érezzék az Úr hangjának magukat. Kérem, adjanak még egy kis időt a vitára, kérem, engedjék meg, hogy a konszenzus, a megegyezés ne csupán egy kétharmados parlamenti döntés, de a felnőttnek tekintett állampolgárok felelős vitáiban teremtődjék meg. Nem tehetünk mást, még kérünk. Köszönöm. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)