Balogh Gábor (KDNP)
BALOGH GÁBOR (KDNP): Végre-valahára rám került a sor. Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttem szólók a munka törvénykönyvével kapcsolatban szinte már az összes témakört kimerítették, amit a plenáris ülésen érdemes kifejteni. Most mégis szót kértem, mert látom, hogy mennyire fontosnak tartanak képviselőtársaim egy-egy intézmény, intézményi elem általános kontextusba ágyazását. Én sem vélem kevésbé elhanyagolhatónak azt, amit mondani szeretnék. Témaköröm megítélésem szerint legalább anynyira zsebre menő, mint amennyire a kollektív szerződés, az érdekérvényesítés, az üzemi tanácsok, a menedzsment, a végkielégítés és még sorolhatnám, hogy minek az intézménye. Sőt, szó szerint is vehetem mondandómat, hiszen a foglalkoztatásról és a bérrendszerről kívánok néhány gondolatot elmondani. Úgy vettem észre, hogy a munka törvénykönyv egyes traktátusainak ismertetése, kritizálása és méltatása a jobbító szándék mellett az adott párt formálódó arculatát is tükrözi. Tőlünk, kereszténydemokratáktól idáig mindössze egy felszólalás hangzott el, nem azért, mintha kevésbé tartanánk lényegesnek ezt a törvényjavaslatot a kárpótlás, az egyházi ingatlanok vagy például a társadalombiztosítás, a szociális biztonsági rendszer kérdéskörénél, hanem azért, mert egyfajta konszenzus alakult ki az előkészítés folyamán, ahol elismertük, hogy az átmenetre tekintettel a lehetőségeket és az igényeket korlátozni kell. Hogy mégis kritikát vált ki ez a törvényjavaslat, az annak tudható be, hogy egy teljesen új, a szociális piacgazdaság követelményeinek megfelelő munka törvénykönyvét kell alkotni olyan időszakban, amikor még nem alakultak ki teljesen a gazdasági és a társadalmi feltételek, amikor a munkakultúra számos kívánnivalót hagy maga után, amikor még nem forrottak ki a gazdasági és társadalmi demokrácia alkotmányos normái, ezek intézményrendszerei. Úgy vélem, hogy éppen emiatt belátható időn belül e törvényjavaslat, ha törvénnyé válik, módosításra szorul. A Kormány idáig is számos olyan törvényjavaslatot terjesztett be, amelyek - részben már törvényként - igyekeznek az országot a szociális piacgazdaság felé orientálni. De ezek a beterjesztett törvényjavaslatok távolról sem merítették ki azt az eszköztárt, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az országban a szociális piacgazdaság hatékonyan funkcionáljon. Hiányoznak mind a piaci, mind a gazdasági, mind pedig a szociális "triumvirátusának" megteremtéséhez és hatékony működtetéséhez nélkülözhetetlen alapvető törvények. Elég csak utalni például a privatizációs törvényekre, a munkavállalói résztulajdonosi program törvényére, valamint a személyes és a családi biztonságot megalapozó törvényekre, a társadalombiztonsági kódexre stb. A már említett törvények nem egyértelműsítik kellő mértékben a munka és a tőke világának mozgásterét, továbbá nem ütközik bennük a munka és a tőke világa olyan éllel, mint az az életben megfogalmazódik. Az eddig alkotott törvények ugyanis - mint például a befektetési vagy a banktörvény - elsődlegesen a tőke oldaláról szabályozzák a gazdasági folyamatokat, míg a munka világa oldaláról, talán a szövetkezetekre vonatkozó szabályok egyes részleteit leszámítva, még egyetlen egy átfogó törvény sem született. Nos, ezt az űrt lenne hivatott betölteni és pótolni a munka tövénykönyve, miközben a munka világának aspektusából közelíti meg és kényszeríti ki a gazdasági, társadalmi demokráciát. Az átmenet munka törvénykönyvében egyrészről a konfrontáció és annak feloldási módozatai elevenednek meg, és erre irányult képviselőtársaim eddigi felszólalásainak túlnyomó többsége. Másrészről pedig a személy, a munkát vállaló szabad kibontakoztatása, az ember státusza a munka világában, és ennek gazdasági, szociokulturális biztosítékai állnak előtérben. Sajnos ez utóbbiakról szinte alig esett szó, holott hazánkban, különösen a jelenlegi körülmények között nem elhanyagolható ez a kérdés. A piacgazdaság egyik alapvető feltétele, hogy a kereslet és a kínálat határozza meg a szükségletek, a produktumok volumenét és minőségét. Anakronisztikusan hat erre vissza a piac szabadsága és a munkaféleségek kereslet-kínálat törvénye szerinti differenciálódása, beleértve a díjazási szabadságot is. Ezt szakmai nyelven liberalizációnak szokták nevezni. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a piac szabadságát maga a keresleti- kínálati törvény is korlátozza. Sőt, e törvény miatt egy-egy munkaféleség társadalmi vagy vállalkozói megítélése sem lehet objektív, jóllehet benne kamatoztatja a munkát végző személy saját képességeit, kvalitásait. A kereslet-kínálat törvénye a munka világában rejlő értékrendet még a piacgazdasági rendszerben is csak megközelítően tudja reprezentálni. Ugyanis egy-egy foglalkozás vagy munkavégzés társadalmi hasznossága mindig az adott vállalkozás értékítéletén, értékrendjén, valamint a társadalomnak a munka világáról alkotott elképzelésén, a munka társadalomökológiáján alapul. Ennek megfelelően differenciálódnak a munkavégzések, a munkát végző személyek társadalmi, szociális hasznának elismerési formái, a szociális biztonságérzet javításának módozatai és lehetőségei. Itt utalnom kell a foglalkozási és a foglalkoztatási szokásokra. Az idő rövidsége miatt e szokások néhány sajátosságát tárhatom csak önök elé. Így azt, hogy az utóbbi időben - amint a Magyar Nemzeti Bank negyedéves tájékoztatójában olvasható - a munakerőpiacon jelen vannak az alacsonyabb bérért munkát vállaló külföldiek, és terjed a társadalombiztosístás nélküli foglalkoztatás. Sőt, azzal sem mondok újdonságot, hogy a munkaerőpiacon megjelenő női munkaerő számtalan problémával néz szembe. Különösen igaz ez a kisgyermekes vagy a nagycsaládos anyákra, akik jelentős hátrányt szenvednek. Őket a jelenlegi kutatások az úgynevezett negyedik világba sorolják, mint akik rosszabb helyzetben vannak a harmadik világban élőknél is. De nem elhanyagolható problémát jelent alacsony bérszintjük, aminek következménye, hogy alacsonyabb nyugdíjjal rendelkeznek, mint az ugyanolyan munkakört betöltő férfiak. Ugyanígy az az óriási hátrány sem elhanyagolható, amellyel a gyermekkel otthon maradó nő kénytelen szembenézni. Például elhelyezkedési problémái lesznek, átképzése, továbbképzése nincs megoldva, gyakran az új technológiák alkalmazásához szükséges szakismereteket sem tudják megszerezni, sőt, erős nyomást fejtenek ki a nőkkel szemben azok, akik a fakanálhoz akarják kötni őket. Ez véleményem szerint helytelen, mert ezáltal diszkrimináció éri a nőket, veszélybe kerül szellemi kibontakozásuk és későbbi életükben egzisztenciális biztonságuk. Mindez arra utal, hogy nem rendelkezünk még olyan gazdasági, társadalmi munkakultúrával vagy egyszerűen csak kultúrával, amely egyenrangúként ismerné el a női kvalitásokat. E foglalkozási, foglalkoztatási problémák érzékeltetésén túl érdemes néhány további tényre is felhívni a figyelmet, főként a bérezéssel összefüggésben. Hazánkban - mint közismert - a jövedelemviszonyok rendkívül differenciáltak, mert még ugyanazon ágazaton és munkakörön belül is hiányoznak azok a hatékony és alapvető intézmények, amelyek ezt az igazságtalan differenciálódást megakadályoznák. Az úgynevezett minimálbér intézménye sem biztosít megfelelő védelmet, hiszen nagyon sok függ attól, hogy az ország melyik részében él az ember, melyik szektorban tevékenykedik. A statisztikai adatok szerint a fix bérek vertikuma, azaz mélységi tagozódása 3 ezer forinttól 3 millió forintig terjed. Ez azt jelenti, hogy egyes foglalkozások, sőt, foglalkoztatási formák és ágazatok szerint a fix fizetések rendkívül szóródnak. De ha a béreket horizontálisan nézem, akkor is nagy a területi és ágazati szóródás. Például a külföldi érdekeltségű kft-k ügyvezetőinek fix fizetése másfél millió forinttól 3 millió forintig terjed. A legmagasabb jövedelemkategóriába a bankok, a külföldi részvétellel működő kft- k, rt-k, a magánérdekeltségű társaságok management-je tartozik, míg a legalacsonyabb kategóriába azok a kétkezi munkájukkal vagy szellemi kapacitásukkal dolgozók, akik alkalmazottként, alacsonyabb beosztású alkalmazottként, segédmunkásként, betanított munkásként vagy közhasznú munkavállalóként végzik tevékenységüket. De ide sorolhatnám a családok nagy részét is, ami arra utal, hogy jövedelmi rendszerünk nem veszi figyelembe az eltartottak, az inaktívak számát. Hiányzik egy családcentrikus bérrendszer. Magyarul, a bérek vertikuma igazságtalanul differenciált, s alapvetően eltér az olyan szolidarisztikus bérrendszertől, amely megalapozza egy igazságosabb, szolidáris társadalom létrejöttét. Ha az adóbevallásokból kiindulva akarom prognosztizálni a hazai bér- és fizetési viszonyokat, akkor a munkanélkülieket és a nyugdíjasokat nem számítva 1992-ben körülbelül 600 ezer aktív dolgozó bére esik majd a százezer forint alatti sávba. A száz- és ötszázezer forint közötti sávba mintegy négymillióan fognak tartozni, míg ötszázezer forint feletti jövedelmet várhatóan 800 ezren érnek el. De ezeket az adatokat feltétlenül ki kell egészíteni a nyugdíjuk mellett is munkát vállalókkal. A nyugdíjasokról készített statisztika azt mutatja, hogy minden ötödik nyugdíjas ér el adóköteles jövedelmet, s e nyugdíjasok jövedelemszintje alig- alig marad el az aktív dolgozókétól, ami a befizetett adójukra is érvényes. Politikai apektusból nézve azt mondhatom, hogy a nyugdíjasok iránti kereslet a munkaerőpiacon előtérbe került, a munkáltatók egy része szívesebben alkalmaz nyugdíjasokat. Viszont nő a pályakezdők vagy az alacsony kvalifikáltságú dolgozók elhelyezkedési, foglalkoztatási gondja. Ha más szempontból vizsgálom a foglalkoztatási és jövedelmi viszonyokat, akkor a statisztikai adatok azt tartalmazzák, hogy nőttek a társadalombiztosítási járulékfizetési kötelezettséggel nem járó kifizetések, mégpedig 1990-ben mintegy 300 milliárd forintra. A bruttó munkajövedelem ugyanis 902 milliárd forintot tett ki 1990-ben. A felhasznált összes munkajövedelem 1 billió 216 milliárd forintot. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy a bérkiáramlás fokozatosan, a különféle szolgáltatásokban költségként elszámolható tételekben szívódik fel, s ezáltal torzulnak a bér- és fizetési viszonyok. Érdemes lenne még a szociális biztonság, az árrendszer, a gazdasági szerkezetváltás, a GDP aspektusából is észrevételezni a hazai bérhelyzetet, erre viszont az idő múlása miatt már nem vállalkozhatom. Mindössze egyetlen követelményt emelnék ki, amely a tulajdonosi szerkezetváltás, az állami cégek privatizációja, valamint a GDP visszaesése miatt aggodalomra ad okot, mégpedig azt, hogy ha szabad utat adunk a bérliberalizációnak, a bérrendszer korlátlan liberalizációja még tovább fogja mélyíteni a már meglevő súlyos különbségeket, társadalmi egyenlőtlenségeket. Éppen ezért a szociális piacgazdasággal konform bérrendszer, családcentrikus jövedelmi rendszer bevezetését szorgalmazom, aminek nyomai alig-alig fedezhetők fel a beterjesztett törvényjavaslatban, olyan szolidarisztikus bérrendszer kialakítását, amelyen keresztül mérsékelni lehet a leszakadást és a társadalmi válságot. Emiatt nyújtottam be módosító javaslatot, amelynek lényegét, a pro és kontra felhozható érveket a részletes vitában kívánom kifejteni. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)