Sóvágó László (MDF)

1992. február 16.

DR. SÓVÁGÓ LÁSZLÓ (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ha valaki úgy kezdi felszólalását, hogy én tulajdonképpen nem akartam hozzászólni, akkor magamban - eléggé el nem ítélhető módon - erős kritikát szoktam megfogalmazni. Most mégis magam is így kell, hogy kezdjem: én tulajdonképpen nem akartam hozzászólni. Mi is indított arra, hogy mindezek ellenére felszólaljak. Nos, ennek a törvénynek a különös története. Nem, nem arról akarok beszélni, hogy másfél éve tárgyalja a Parlament és ezzel rekordot állított fel, hanem valami másról. Jól emlékszünk rá, még 1990 koraőszén beterjesztette a Kormány ennek a törvényjavaslatnak az elődjét. A több száz módosító indítvány hatására az előterjesztő úgy döntött, hogy visszavonja javaslatát. Az új tervezetbe beépítette mindazokat a módosító javaslatokat, amelyeket elfogadhatónak talált. Vettem a fáradságot és megszámoltam; a Kormány konstruktívitását bizonyítja, hogy a módosító javaslatok mintegy 36át elfogadta, részben elfogadta, vagy tartalmilag elfogadta. Úgy gondolom, a legelégedetlenebb ellenzéki képviselő sem vitathatja, hogy e törvény esetében nyoma sem volt a Kormány esetleges makacsságának, szó sem lehet a kompromisszumkészség hiányáról. Ismétlem: az eredeti törvényszöveghez benyújtott módosítások több mint egyharmadát az új törvényjavaslat magában foglalja. Ezek után én úgy gondoltam, hogy az új normaszöveg hamar átmegy a Parlament gépezetén. Mert erre égetően nagy szükség lenne! A köztisztviselők nem kis része bizonytalan helyzetben érzi magát, kiszolgáltatott a helyi politika viharainak. Nem gondolhatja senki komolyan, hogy a polgármesterek személye körüli konfliktusok vagy a polgármesterek és testületek közötti összecsapások az apparátusokat nem rémítik meg. Sok-sok éves tapasztalattal rendelkező szakemberek panaszolják, nehéz feladat a függetlenség megőrzése, a szakszerűség érvényre juttatása a politikailag megosztott önkormányzati testületek árnyékában. Márpedig a szakszerűséget, sőt helyenként a törvényességet nem áldozhatjuk fel a politika oltárán. A törvény egyik eszköze lenne mindezek érvényesülésének, a stabil, pártpolitikai szempontoktól mentes tisztviselői kar kialakításának. Visszatérve az erdeti gondolathoz: én úgy gondoltam, hogy ebben a vitában kompromisszum-készségről tesz tanúbizonyságot ellenzéki és kormánypárti honatya egyaránt. Sajnos, mint már néhányszor az életben, ismét tévedtem. Még egyszer vettem a fáradságot, ismét megszámoltam az újólag benyújtott módosító javaslatokat. Közölhetem, hogy számuk már ismét a kettőszáz felé közelít! Úgy néz ki, hogy hiábavaló volt a Kormány erőfeszítése, ismét elveszünk a módosító javaslatok tengerében. Külön rejtély számomra a javaslatok adagolása. Minél inkább halasztjuk a vita lezárását, annál inkább nő a módosító javaslatok száma. Fel is állítottam több törvény alapján is bizonyítható tételemet, amely úgy hangzik: a benyújtott módosító javaslatok száma egyenes arányban áll az adott törvényre fordított parlamenti vita időtartamával. Lehet, hogy ezt már csak a rosszmájúságom mondatja velem, de mi lett volna a hétvégi postával kiküldött módosító javaslatokkal, ha a vitát - ahogy azt terveztük - két hete lezárjuk + Sietek leszögezni, nem célom kétségbe vonni egyetlen képviselőtársam jogát sem, mindenki akkor és azt a javaslatot nyújtja be, amikor és ahogyan akarja. De mint minden jogot, ezt is csak rendeltetésének megfelelően illik gyakorolni. Minden törvényjavaslat tárgyalásánál felteszem magamban a kérdést: mit akarunk mi itt? Jogi remekműveket alkotni vagy olyan törvényeket, amelyek kivezetik az országot a szakadékból, keretet adnak jövőbeli feljődésünknek? Ezzel persze senkit sem biztatok férctörvények meghozatalára; magam sem tartom elfogadhatónak, ha a törvényt - lásd például a szövetkezetekhez kapcsolódó átmeneti törvényt - már kihirdetése előtt módosítani kívánják. Egészséges kompromisszumot kell azonban találni a törvények minősége és az idő sürgető szorítása között. Valószínű, hogy a mi parlamenti ciklusunkról nem úgy fognak beszélni mint arról az időről, amikor a jogi szempontból legnagyszerűbb törvények születtek. Erre most nincs idő. Erre a feladatra vállalkozhatnak a hosszú időszak óta demokratikus fejlődést járó országok parlamentjei, ahol az évi egynéhány törvényt nem kell az idő szorításának alárendelni. Olyan helyzetbe kerülhetünk, mint amit a közismert történet megemlít: süllyed a hajó, de festik a korlátokat. Vagyis jogi remekművekre törekedvén elszáll az idő, a gazdaság szempontjából nélkülözhetetlen törvények háttérbe szorulnak. Játszunk a szavakkal, a módosítások nem kis része nem érdemi. Ha minden törvényre ennyit fordítunk, mint a köztisztviselők jogállásáról szólóra, akkor az éjszakába nyúló 24 órás ülések nemcsak a költségvetési vitára lesznek jellemzőek. Feltéve, hogy végezni akarunk feladatainkkal. Nyolcvan törvény nyárig történő elfogadására gondol a Kormány, bár ez még nagyobb sebességre kapcsolás mellett is egyszerűen illúzió. És milyen törvényjavaslatok várnak elfogadásra? Elég, ha például a jelenleg is előttünk fekvő újabb kárpótlási törvényekre, a rendőrségi törvényre, lakásügyi törvényre gondolok, hogy csak néhányat említsek. Egyébként nagy-nagy örömömre szolgál, hogy napirend előtt Tölgyessy Péter hozzászólásában lényegében hasonló gondokról szólt, amikor megemlítette, hogy a Parlament jelenlegi munkastílusa, munkamódszere mellett nem leszünk képesek az ország számára létfontosságú törvények meghozatalára. Tisztelt Országgyűlés! Nem szeretnék a bort ivók, de vizet prédikálók táborához tartozni, ezért mielőtt az a vád érne, hogy akadályozom a köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadását, gyorsan befejezem mondandómat. (Taps.)