Kőszeg Ferenc (SZDSZ)
KŐSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Rögtön Mécs Imre hozzászólásához csatlakoznék. Tervezett felszólalásomnak az első pontja éppen arról szólt, hogy védelmembe szerettem volna venni az általános megkövetésről szóló preambulumot, amely az alkotmányügyi bizottságban tudomásom szerint nem kapta meg a szótöbbséget, az emberi jogiban talán megkapta. Lényegében a Mécs Imre által elmondott érveket tudnám csak ismételni, úgyhogy nem akarnék most ebbe belemenni, annál is inkább, mert késő van, az ülésünk lassanként a vége felé jár, de azt gondolom, hogy egy ilyen preambulum, amelyik általában megköveti mindazokat, akik ebben az időszakban jogellenesen üldöztetésnek, igazságtalan üldöztetésnek voltak az áldozatai, azt azért is meg kellene tennünk, éppen ahogy Mécs Imre mondta: azért, mert nyilvánvaló, hogy semmiféle személyes megsemmisítés, ítéletmegsemmisítés, illetve semmilyen személyes kárpótlás nem vonatkozhat mindazokra, mindarra az igen széles körre, amely különféle jogsértések áldozata, tárgya volt ebben az időszakban. Még egy szempontot mondanék a Mécs Imre által felsoroltakhoz, nevezetesen azt, hogy ilyen tartalmú megkövetés benne volt a +90 tavaszán hozott törvényben, amely megsemmisítette az 1945 és +63 közötti törvénysértő ítéleteket. Ezt a megsemmisítést persze még a régi Parlament mondta ki, de én azt gondolom, hogy a Magyar Köztársaság, ha erkölcsileg természetesen nem is folytatója a Magyar Népköztársaságnak, de jogutódja, tehát a felelősséget tovább kell vinni, és azt gondolom, hogy ez a megkövetés egyúttal mint gesztus tartalmazza mindazokat a bocsánatkéréseket, akik a hivatalokban akár rendőrként, akár ügyészként, akár bíróként jóllehet a pozitív jognak megfelelően jártak el és nem követtek el a pozitív joggal szemben törvénysértést, de egy magasabb értelmű joggal, a jog fölötti joggal szemben mégiscsak valamilyen jogsértést követtek el, megsértették az emberi jogok általános elveit, megsértették a bírói függetlenség általános elveit, és azt gondolom, hogy miközben semmiféle személyes felelősségre vonás nem képzelhető el, nem is volna indokolt és nem is volna helyes az ő esetükben, egy ilyen fajta erkölcsi elégtétel az áldozatoknak igenis kijár. De nem érdemes különösebben sok szót vesztegetni. A módosító indítványaim közül jó néhányat a bizottságok elfogadtak, mind az alkotmányügyi, mind az emberi jogi és az előterjesztő, azaz a Kormány is egyetértett némely módosító indítvánnyal. Az indítványoknak ezt az elfogadását természetesen ezúton is megköszönöm, és azt gondolom, azt remélem, ha ezek valóban bekerülnek az elfogadandó törvénybe, akkor talán a törvény jobb, színvonalasabb, korrektebb lesz. Ilyen elfogadott módosítás a semmisségnek a sajtórendészeti vétséggel kapcsolatos ügyekre való kiterjesztése, a rémhírterjesztésre való kiterjesztése, ami tulajdonképpen az izgatásnak egy különleges vagy más néven emlegetett esete, és ilyen a bűncselekmény a népek szabadsága ellen elnevezésű bűncselekményre való kiterjesztése. Ez talán egy mondat magyarázatot érdemelne. Egy kicsit ijesztően hangzik. Én azt javaslom, kérem - és ezt fogadják el a bizottságok, ezzel ért egyet a Kormány -, hogy mondassék semmisnek minden olyan ítélet, amelyet a népek szabadsága ellen elkövetett bűncselekmény miatt mondtak ki. Hogyha tényleg az volna, nyilván nem javasoltam volna, de itt ez a bűncselekmény, ez az elnevezés azt fedi: büntetendő az, aki úgynevezett népellenes, népelnyomó alakulatba lép be. Azt gondolom, alapvető jogelvekkel ellenkezik az, hogy bárki büntethető legyen azért, mert valamiféle alakulatba belép. Természerűen, az amúgy is politikai minősítés kérdése, hogy mely alakulatot tekintünk népellenesnek és népelnyomónak. De még ha teljes volna is a konszenzus, hogy bizonyos alakulatokat annak tekintünk, akkor is, magáért azért a tényért, hogy valaki egy ilyen alakulatnak a tagja, nem lehet büntetni embereket - büntetni csak bűncselekményért lehet. Ezt a közhelyet talán nem is mondtam volna ki, ha nem kapcsolódna rögtön a javaslataim legvitatottabb pontjához, amely nem is kapta meg a szükséges szavazatokat egyik bizottságban sem - ha jól emlékszem, az alkotmányügyiben még a szavazatok egyharmadát sem, talán az emberi jogiban megkapta, éppen hogy az egyharmadát. Ez a tényállás, ez a bűncselekményfajta a közveszélyes munkakerülés. Nagyon jól tudom, hogy a Ház nem fogja ennek a bűncselekménynek a semmisségét megszavazni, és azt is tudom, hogy saját frakciómban, a szabaddemokraták között is sokan vannak, akik nem értenek egyet azzal, hogy ennek a semmisségét egyáltalán javaslatba vegyük. Tulajdonképpen én itt a magam véleményét mondom, vagy azon néhányak véleményét, akik ebben a kérdésben egyetértenek velem. Ez más jellegű, mint a sajtórendészeti vétségnek vagy az izgatásnak a semmissége. Ezeknél, mondjuk az izgatásnál, arról van szó, hogy valakit valóban politikai jogainak a gyakorlása miatt büntetett a pártállam - tehát morálisan is egyértelmű az, hogy nem tekinthető bűnösnek -, és ennek a semmisségét mondjuk ki a jogállam helyreállása után. A közveszélyes munkakerülés más. Mert kétségtelen, hogy néhány kirívó esettől eltekintve, amikor időnként talán előfordult, különösen a korábbi, talán még az +56 előtti időben, hogy felhasználták ezt politikai cselekmények büntetésére, és tudjuk azt, hogy más, úgynevezett szocialista országokban számos példa volt erre - Magyarországon az ilyen esetek többsége nem politikai célzatú volt. Arról volt szó, hogy egyszerűen azt mondták: aki nem dolgozik, az nyilvánvalóan bűncselekményt fog elkövetni, tehát nem kell megvárni, nem kell bizonyítani, hogy az illető ténylegesen elkövetett bűncselekményt, elegendő annak az igazolása, hogy az illető nem rendelkezik jövedelemmel, és akkor már elkövette a közveszélyes munkakerülés bűncselekményét. Azt hiszem, ennek a jogellenességét, a jogállami alapelvekkel való szembenállását nem kell különösebben bizonygatni. Elég - vagy talán a kerekség kedvéért érdemes - idézni azt, hogy amikor 1989-ben, 1989 nyarán a XXIII. törvény megsemmisítette ezt a bűncselekményfajtát, akkor a törvény indoklása a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára hivatkozott, amelyben az áll, hogy senkit sem lehet kényszermunkára vagy kötelező munkavégzésre kötelezni. Ugyancsak ez az egyezségokmány felsorolja azokat az eseteket, amelyek kivételt képeznek ez alól, és megállapítja azt, hogy a közveszélyes munkakerülésért elítéltek esetében ezek a kivételek - mint szükségállapot, háború - nem forognak fenn. Ugyancsak hivatkozik az indoklás a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1956-os egyezményére, amelyhez Magyarország is csatlakozott, és ennek a Munkaügyi Szervezetnek a 29. számú határozatára, amelynek alapján a csatlakozó államok - így tehát Magyarország is - kötelezik magukat, hogy a maguk területén felszámolják a kényszer- és kötelező munkát. Ennek a csatlakozásnak a magyar jogrendszerben egészen 1989-ig nem volt semmiféle következménye. Ez az egyezmény egyébként - ezt is fontos megemlíteni - kényszermunkának vagy kötelező munkának nevez minden olyan munkát vagy szolgáltatást, amelyet büntetés terhe alatt megkövetelnek valakitől, és amelyre az érintett nem szabad akaratából vállalkozik. A közveszélyes munkakerülés bűncselekménye kötelezővé tesz munkát, és aztán a büntetési tétel, az 1984-ben bevezetett szigorított javító-nevelő munka, tulajdonképpen kifejezetten egy kényszermunkafajtát vezetett be. Talán még társadalomtörténetileg érdemes a dologhoz hozzáfűzni azt, hogy akkor, amikor megjelent Magyarországon a munkanélküliség - amelyet, ugye, a korabeli sajtó "átmeneti foglalkoztatási gondok" néven emlegetett -, akkor szigorították meg a közveszélyes munkakerülés büntetését, akkor vezette be egy elnöki tanácsi rendelet a közveszélyes munkakerülésre alkalmazott, úgynevezett szigorított javító-nevelő munkát, amely tulajdonképpen egy szabadságvesztés büntetés volt, és három évig terjedhetett. Érdemes talán néhány számot idézni: 1977-ben 386 elítélés történt. Ugyanakkor - és ez is fontos momentuma a dolognak - nem volt okvetlenül szükséges bírói ítélettel sújtani a közveszélyes munkakerülőt, lehetett szabálysértési eljárásban is kimondani a 60 napig terjedhető elzárást. 2600 ilyen elzárást mondtak ki +77-ben. És aztán a +80-as években ez rohamosan emelkedett, például +85-ben 1127 szabadságvesztés-ítéletet mondtak ki, és 5780 volt a szabálysértési eljárások száma. Nos persze, mondhatjuk azt: azzal, hogy 1989-ben a magyar Országgyűlés ezt a bűncselekményfajtát megszüntette, a dolog elrendeződött, és nem kell vele többet foglalkoznunk. De hogyha azt mondjuk - és én azt gondolom, ez így van - , hogy a közveszélyes munkakerülésért szabadságvesztést szenvedettek jogtalanul, a jogállami alapelvekkel ellentétesen - tulajdonképpen a jogállami alapelvekhez igazodó ítélkezési mód híján - vesztették a szabadságukat, akkor azt mondom, ők is azok közé tartoznak, akik az elmúlt rendszer kárvallottai, megszenvedői, személyükben is különösen megszenvedői voltak. Azt gondolom, ők is megérdemlik azt, hogy kimondják ügyükben a semmisséget. Természetesen még érdemes figyelni arra az erkölcsi ellenvetésre, hogy miért kapjanak most ezek esetleg kárpótlást és "pénzjutalmat", amikor munkakerülő életmódjuk miatt büntették őket, és különösen ma miért érdemlik meg, amikor annyi ember - aki szeretne dolgozni - van munka nélkül. Ez mind igaz. Én tudomásul veszem ezeket az ellenvetéseket és megfontolásokat, és tudomásul fogom venni, hogyha a szavazás során ezt az indítványt leszavazzák - nem is érzem úgy, hogy ezzel megrendül az erkölcsi világrend. De azért hadd emlékeztessek arra, hogy 1989-ben kimondott, meghozott semmisségi törvény vonatkozik, mondjuk, például azokra, akiket +45 után feketézésért, üzérkedésért ítéltek el. Tudjuk, hogy nagyon sok koncepciós ügy volt ebben, és ezért is határozott úgy a törvényhozó, hogy egyedi vizsgálat nélkül mondja ki a semmisséget. De azért előfordulhat az az eset, hogy az az úr, aki +45-ben jól megszedte magát, mondjuk egy zsírüzleten, az most kap kártérítést, mert akkor emiatt börtönbe csukták, míg ezzel szemben az a holt szegény ember, akit elvittek a rendőrök és munkakerülőnek minősítettek, megint csak nem kap semmit. Erre a, sajnos, ismétlődő igazságtalanságra szeretném felhívni a figyelmet. Végezetül, több minden módosító indítványról beszélhetnék még, de nem szándékozom az előrehaladott időben megtenni ezt. Egyetlen bűncselekményfajtáról szeretnék még beszélni. Azért, mert itt viszont ellentétben az előzővel, itt a meglepetésemet szeretném kifejezni amiatt, hogy ellentétben az emberi jogi bizottsággal, amely egyetértett, méghozzá úgy tudom, hogy nagy szótöbbséggel egyetértett ezzel a módosító indítvánnyal, ezt az alkotmányügyi bizottság sem fogadta el, és a Kormány, az előterjesztő sem értett egyet vele. Ez a lelkiismereti szolgálatmegtagadás miatt kirótt büntetések semmisségének a kimondása. Számomra egyszerűen érthetetlen, hiszen hogyha van olyan bűncselekmény, amelynek az erkölcsi tisztasága, a lelkiismereti volta teljesen egyértelmű, akkor ez az. És az ember nem tud eltekinteni attól a gondolattól, attól a kellemetlen sejtéstől, hogy az emiatt kimondott ítéletek nem kerültek a megsemmisítendő ítéletek közé, abban annak is része van, hogy ennek egy katonai hadbírói, katonai ügyészi lobby állhatott ellent. Én ezt nem most szerzett, friss adatokra mondom, és ha tévednék, akkor elnézést kérek az említettektől, de azért nem lehet nem gondolni arra, hogy jelenleg is vezető beosztásban működnek a katonai bíróságok olyanok, akik mondjuk 1987-ben Keszthelyi Zsolt ügyében különösen súlyos büntetést szabtak a vádlottra. Keszthelyi Zsolt volt ugyanis az, aki elsőként tagadta meg a szolgálatot nem vallási, hanem politikai okból, és azt mondta, hogy nem vallási meggyőződése, nem pacifista meggyőződése készteti a szolgálat megtagadására, hanem az, hogy nem akarja egy olyan hadseregnek az egyenruháját viselni, amely a szovjet hadsereg és a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek a parancsnoksága alatt áll. A hadbíró ezt az ügyészi előterjesztésnél súlyosabbnak, súlyosító körülménynek tekintette, és három év börtönbüntetést szabott ki Keszthelyi Zsoltra, miközben ebben az időben általában az ítéletek nemigen haladták meg a két, maximum két és fél évet, és általában fogházra szóltak. Ez az ember nemrégiben különösen enyhe ítéletet szabott ki Pallag Ferenc és Horváth József ügyében, akiknek a bűnössége, azt hiszem, a jogállam szempontjából súlyosabb, mint Keszthelyi Zsolté volt. Nem is beszélve az olyan ítéletekről, mint néhány évvel korábban, amikor egy katolikus szolgálatmegtagadót együtt ítéltek el jehovistákkal. A jehovisták kisebb ítéletet kaptak. A bíró azt mondta az ítélet indoklásában, hogy a jehovisták fanatizmusból tagadják meg a szolgálatot, de a katolikus szolgálatmegtagadó a saját egyéni meggyőződéséből, és ez a meggyőződés súlyosabb. A legveszedelmesebbek azok a bűnözők - mondta a bíró az ítélet indoklásában -, akik nem nyereségvágyból, nem fanatizmusból, nem szenvedélyből követnek el bűncselekményt, hanem meggyőződésből. Én azt gondolom, hogy a magyar Országgyűlés jót tenne, hogyha végiggondolná ezt a dolgot, és rendpárti meg honvédelmi meggondolásokat félretéve, ma - amikor a törvény lehetőséget ad a lelkiismereti szolgálatmegtagadásra - kimondaná azoknak az egyébként nem nagyon sokaknak az ítélete semmisségét, akik ezért szenvedtek az elmúlt évtizedekben. Köszönöm. (Taps.)