Lotz Károly (SZDSZ)
DR. LOTZ KÁROLY (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót. A kisebbségi véleményt a FIDESZ-szel és az MSZP képviselőivel egyeztettem, tehát ezt közös kisebbségi véleményként kívánom elmondani. A gazdasági bizottság az elmúlt időszakban viszonylag ritkán alkotott kisebbségi véleményt, és ezt minden esetben csak döntő fontosságú kérdések kapcsán fogja a jövőben is megtenni. A jövő tulajdonviszonyairól, bizonyos fokig az ország jövőjéről van szó, olyan alapvető privatizációs kérdésekről, hogy mit vonunk ki, vagy mit hagyunk bent az ország privatizációs kosarában. A nemzetközi példák, amire Isépy államtitkár úr is hivatkozott, megítélésem szerint nem feltétlenül azt támasztják alá, amit ő említett, hiszen az angol, francia, olasz tulajdonkoncepciók a második világháború után igen sokat változtak és hallatlan óvatosságra intenek. A túlzott állami tulajdoni koncentrációk, amelyek valamikor megindultak, utána lelassultak, majd egy ismételt - mondjuk úgy, hogy - reprivatizáció következett még az infrastruktúrában is, lásd a British Rail vagy más területeket más országokban. Nyilván ezeknek a jó oldalát kell nekünk figyelembe venni és ezeket kell nekünk követni, mert a nagy tulajdoni koncepciók roppant veszélyeket rejtenek magukban. Felmerül a kérdés - felmerült a bizottsági ülésen is -, hogy egyáltalában szükség van-e egy ilyen, várhatóan hatalmas, bürokratikus konglomerátumra -, most az ÁVRT-ről beszélek -, amely a törvényjavaslat szerint nem is foglalkozik érdemi vagyonkezeléssel, csak a vagyonkezelésbe adással, illetve ennek ellenőrzésével. Hihetetlenül lazának, bizonytalannak, és körülhatárolatlannak tartotta a kisebbség a kritériumrendszert. Ebbe a kritériumrendszerbe bármi, bármikor belefér, teljes mértékben a Kormány önkényes döntésére bízva. Itt olyan parlamenti kontroll marad ki, amelynek legalábbis az ellenőrzésre ki kellene terjedni, mégpedig a meglehetősen alapos ellenőrzésre. Olyan kritériumok vannak leírva, mint a gazdasági stratégiai ágazat vagy a közszolgáltatás, vagy az, hogy az előkészítés hosszú időt igényel. Kérem szépen, mit tekintünk gazdasági stratégiának? A Pestvidéki Gépgyárat nem tekintjük ezek szerint, hiszen privatizálható, a Volán Vállalatok - tudomásom szerint - ebbe a kosárba beletartoznak. Mit jelent tehát az, hogy gazdasági stratégia? Egyik nap ezt nevezhetjük annak, a másik nap azt nevezhetjük annak. Mit jelent az, hogy az előkészítés hosszú időt igényel? Mi az a hosszú idő? Ez lehet, hogy egy fél év, lehet, hogy egy év vagy több év? Milyen alapon soroljuk tehát át tartósan, holott tudjuk, ennek az a neve, tartós állami tulajdon. Egyáltalában miről van szó, mire vonatkoznak ezek a kritériumok? A vitában elhangzott, hogy a nemzeti vagyon 25-30a. Elhangzott az, hogy 200 vállalat. A törvényjavaslat indoklásában le van írva, hogy a lényegesen nagyobbik rész. Lehet, hogy esetleg a nettó vagyonértéknek ez lényegesen nagyobb részét fogja jelenteni, akár 30-40át vagy még többet? Óriási a bizonytalanság. Az Országgyűlés ellenőrzése nélkül egy ilyen törvényjavaslatot beterjeszteni és elfogadni - megítélésem szerint - vétek lenne. Legalábbis a vagyonpolitikai irányelvek útján kellene részletesen szabályozni, de érdekes módon ez is kimarad belőle. Ennél a résznél tehát még csak utalás sincs arra, hogy a vagyonpolitikai irányelvek útján részletesen szabályozni és ellenőrizni kell ezt az óriási vagyonkoncentrátumot. A Kormány tehát egy hallatlan vagyontömeget kivon a privatizáció köréből, de ezt nem kezeli, hanem albérletbe kiadja vagyonkezelőknek. Akkor tulajdonképpen miért felelős az ÁVRT? Feladja az alapfunkcióját megítélésünk szerint. Egy kiterjedt vagyonkezelői hűbéres réteget teremt, amelynek az lesz az érdeke, hogy a kezelt vagyon sose kerüljön privatizálásra, hiszen ebből él. Mindig be fogják bizonyítani, hogy ez nem privatizálandó, mert ez soha nem fog megállni a saját lábán. Tehát az a sokat hangoztatott átjárhatóság az ÁVRT és az ÁVÜ, tehát a privatizálandó és az állami kézben tartandó vagyon között nem fog működni, le fog fékeződni vagy egyáltalában, ki fog iktatódni. Ennek talán az a csúcsa, hogy a vagyonkezelőket, akiket elvileg pályáztatási rendszerrel választanak ki - egy olyan kitétellel végződik az egyik paragrafus -, hogyha a pályázati kiírás szerint nincs megfelelő pályázó, nem kell alkalmazni a pályáztatási szabályokat. Ez önmagában is egy olyan ellentmondás, hogy szinte lehetetlennek tűnik ez, hiszen csak úgy kell kiírni a pályázatokat. Ilyet tehát tulajdonképpen egyszerűen lehetetlenség bennehagyni ebben a törvényben. Szó sincs a bevételekről, a bevétek hasznosításáról. Ezek szerint nem lesznek bevételek? Hiszen arról volt szó, hogy esetleg ezek még az átlagosnál is jobb vállalatok lesznek. Vagy esetleg keresztfinanszírozásról lesz szó? Tehát más területekről, a jobb területekről finanszírozzák a rosszakat? Nem lehet tudni, nem derül ki a törvényből. Nagyon kell vigyázni! Az indoklás szerint az ÁVRT hiteleket vehet föl, és kötvényeket bocsát ki, tehát kockázatot vállal. No de kérem, ezek állami vállalatok! Kinek a kockázatára? Az állami vagyonra? Itt veszíteni is lehet. Az államnak a kockázatára történik mindez? Meg kell hagyni, hogy itt is számtalan bizonytalanságra és veszélyre hívta föl a figyelmet a kisebbség. Egy ilyen veszélyes paragrafusra szeretném fölhívni a figyelmet - az önkormányzatok kisemmizésére ebből a vagyonrészből; a 29. § -, ami másokra is kiterjed - úgy szól, hogy: "Az önkormányzatok jogos igényei a területén fekvő vagyonrészből csak akkor érvényesíthetők, ha a kizárólagos állami tulajdon megszűnik". De hát ez illúzió! Az előbb láttuk, hogy a vagyonkezelők benn fogják tartani minél tovább, nem fogják kiengedni ebből a körből, tehát magyarul az önkormányzatok 15-20 év múlva vagy talán soha nem fognak hozzájuni az őket jogosan megillető vagyonrészhez. Isépy államtitkár úr is említette, hogy hosszú időre szóló vagyonról van szó, tehát hosszú időre állami tulajdonban tartott vagyonról van szó. Itt tehát végeredményben egy olyan logikai lánc bontakozott ki, hogy bizonytalan irányelvekkel, egy vagyonkezelői hűbéri lánc segítségével a nettó vagyonrész akár 30-40át kivonja a privatizáció köréből, és az önkormányzatok jogos igényeinek kisemmizésével végül is egy óriási állami, hatalmi tulajdonkoncentráció fog létrejönni. Hogy nem alaptalan és nem véletlen a kisebbségnek ez a félelme, arra csak három mondatot olvasok fel egy neves privatizációs szakembernek - a közelmúltig a szakterület egyik vezetőjének - a Figyelőben tett nyilatkozatából: "Az ÁVRT létrehozása katasztrofális fordulatot hozhat a magar gazdaságpolitikai gyakorlatba. Ha valóban bekövetkezik, hogy egy - nyereségtermelő ágazatokba tartozó vállalatok közül - saját vagyonuk szerint 30-40yit, nyereségtömegük szerint 60-70yit, tartósan állami többségi tulajdonban maradónak nyilvánítanak, az ÁVRT-hez csoportosítanak, ez a magyar privatizációnak a végét jelenti. Bár ezek a számok önmagukban is rettenetesen magasak, a helyzet még rosszabb, hiszen az átlagosnál jobb vállalatokról van szó. A rosszak nem, vagy csak nagyon nehezen privatizálhatók. Az állami többségi tulajdonban maradó jók pedig félő, hogy fokozatosan lezüllenek. Az állami tulajdon ilyen kiterjedt volta nyilvánvalóan kihat az egész gazdaságirányításra. A politikai szféra be fog épülni ebbe az államigazgatási vállalati szférába, de a függés kölcsönös lesz. Mindez azt jelentené, hogy a magyar gazdaság hátraarcot csinál eddigi fejlődési útján". Mi csak reménykedni tudunk, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ez volt a kisebbségnek az álláspontja. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzék padsoraiban.)