Eörsi Mátyás (SZDSZ)

1992. április 6.

DR. EÖRSI MÁTYÁS (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nem tudok eléggé nem egyetérteni Csépe Béla képviselő úrral, aki azzal kezdte a felszólalását, hogy felhívta az Országgyűlés figyelmét arra, hogy milyen rendkívüli horderejű törvényjavaslatot tárgyal az Országgyűlés. Valóban, a Parlament, és azt hiszem, hogy ebben kormánykoalíció és ellenzéke sajnos, osztja egymás sorsát. Tehát a Parlament gyakran nem képes arra, hogy kellően érzékeltesse a közvéleménnyel azt, hogy egy törvényjavaslatnak milyen nagy jelentősége van a gazdasági átalakulás szempontjából. Én azt hiszem, hogy most egy különleges helyzetben vagyunk. Ez egy olyan törvényjavaslat, és ha csak a tartós állami vagyon állami tulajdonban maradásáról szóló törvényjavaslatról beszélünk - én csak arról szeretnék beszélni -, akkor önmagában ez a törvényjavaslat is olyan mérhetetlen jelentőséggel bír a gazdaság jövője szempontjából, amelyről merem remélni, hogy mindenki, a sajtó és a közvélemény meg fogja érteni, hogy milyen fontos kérdésekről folyik itt szó. Csak érzékeltetésképpen szeretném megemlíteni: egyes szakértői becslések szerint legkevesebb 200 állami vállalat sorsáról van szó. Ezek állami vállalatok. Ezek a vállalatok nem a Kormányé, nem is az ellenzéké, nem a Parlamenté, ez az egész Magyarországé, a magyar népé, mindannyiunk közös tulajdonát képezi. Hadd hangsúlyozzam, hogy amikor azt mondom, hogy nem a Parlamenté, akkor elsősorban szeretném fölhívni a figyelmet azokra, akik nem tudnak ehhez a vitához hozzászólni, a sajtóból olvassák, vagy pedig a televízió képernyőjén nézik azt, hogy a kormánykoalíció erről a hatalmas vagyontömegről milyen döntést fog hozni. Hát mégis milyen mértékű vagyontömegről van szó? Hallottunk már becsléseket, Pál László képviselőtársam 2000 milliárd forintnyi vagyonértékről szólt, de hallottunk itten hatmilliárdról. Én nem tudom, hogy mennyi a valóság. Én azt hiszem, hogy egyszerű halandók számára a 2000 milliárd forintnak az érzékelése már igen nagy nehézségbe ütközik. Akár úgy mondom, hogy 2000 milliárd, akár úgy mondom hogy kétmillió millió forint. Szóval, őrült nagy összegről van szó, de egy egyszerű számítást hadd végezzek: hogyha egy háromszobás lakás építési költsége, mondjuk hárommillió forint - egy két-három szobás lakásé -, akkor ebből az összegből, ennek a vagyontárgynak az értékéből 600-700 ezer lakást lehetne fölépíteni, ami azt jelenti, hogy egy közel budapestnyi város teljes lakásgondját meg lehetne oldani. Ezzel az összehasonlító számmal azt hiszem, hogy tán sikerült érzékeltetni azt, hogy milyen rendkívüli jelentőségű törvényről van szó, s remélem, hogy a Kormány is, képviselőtársaim is, a közvélemény is ennek megfelelően fogja kezelni ezt a törvényjavaslatot. Én azt hiszem, hogy ha egy ilyen rendkívüli horderejű kérdésről van szó, akkor nem árt fölhívni a figyelmet arra is, hogyha a Kormány indítványa alapján a Parlament ezt a kérdést jól fogja szabályozni, akkor van esély arra, hogy valamilyen módon a gazdaság hanyatlása megálljon, a fellendülés meginduljon, s ennek eredményeképpen egy politikai stabilizáció is létrejöjjön. Ha azonban nem ez történik és a Kormány ezúttal sem törekszik semmifajta konszenzusra, no nem az ellenzékkel, ezen már azt hiszem, túl vagyunk, de legalább a társadalommal, akkor fennáll a veszélye annak, hogy beigazolódnak azok az aggályok, amelyekre az SZDSZ képviselői körülbelül két éve hívják fel a közvélemény figyelmét. Ezeket a veszélyeket nagyjából két kérdéscsoport köré lehet csoportosítani. Az egyik az, hogy a gazdaság átalakulása megtorpan, a végén teljesen megáll, a másik pedig az, hogy egy új állampárt kezdi kiépíteni hadállásait Magyarországon. Én azt hiszem, hogy önök, kormánypárti képviselők két dolgot tehetnek: természetesen csóválhatják a fejüket, mint ahogy miniszter úr teszi, azonban ezen túl megcáfolhatják az általunk elmondottakat, és én remélem, hogy megfelelő cáfolatot fogunk hallani az általunk kifejtett problémákra. Azonban, ha nem tudják megcáfolni ezeket a felvetéseket, akkor én azt hiszem, hogy nem támogathatják ezeket a törvényjavaslatokat. Én azt hiszem, hogy harmadik lehetőség nincsen. Melyek ezek a problémák, amelyeket szeretnék itt önök elé tárni? Az egyik a nyilvánosság kérdése. Tulajdonképpen azzal kapcsolatos, amit úgy szoktunk hívni, hogy a parlamenti demokrácia alapjátékszabályai, betartjuk-e ezt vagy nem tartjuk be? Arról van itt szó, hogy az állampolgárok széles köre jogosult-e, ha nem is beleszólni, de legalább információt szerezni arról, hogy erről az irdatlan vagyontömegről a kormánykoalíció hogyan dönt, miért dönt úgy, ahogy éppen döntött. A másik kifogás, amelyet összefoglalóan állampártiságnak hívtam, valóban arról szól, hogy a kormánypártot gyakran éri olyan kifogás, hogy fontos ügyeket nem kellően demokratikusan, hanem állampárti hagyományoknak megfelelően intéz. Ezeket a vádakat a kormánykoalíció többnyire hevesen elutasítja és én azt remélem, hogyha ezek a kifogások konkrét kifogások formáját öltik, akkor a válaszok is konkrétabbak lesznek és nem heves elutasítás önmagában. Én azt hiszem, hogyha ezekre a kifogásokra megfelelő választ kapunk, akkor az megnyugtatóan fog hatni, nemcsak az ellenzékre, hanem az egész magyar társadalomra, de hadd menjek tovább, azokra az MDF-tagokra vagy szimaptizánsokra is - meggyőződésem szerint -, akik szeretnék, ha a Kormány nemcsak hevesen elutasítaná a bírálatokat, hanem konkrét, pontos válaszokat adna, hogy miért nincs az úgy, ahogy azt az ellenzék állítja. Térjünk talán rá az egyes kérdésekre, elsőként a nyilvánosság kérdésére és a Parlament szerepére. A probléma az - és erről már hallottunk, korábban nemcsak ellenzéki, hanem még kormánypárti képviselőtársaim is szóltak erről a kérdésről -, hogy a törvényjavaslat a vagyonkezelő részvénytársaságnak kizárólag a keretét adja meg, de a dolog érdeméről, tehát arról, hogy milyen módon kerül egy vállalat a vagyonkezelő részvénytársaság alá és milyen módon nem, erről a törvényjavaslatban lényegében egy árva szó sem esik. Ez egy kicsit persze túlzás, van egy gumiszabály, amelyik erre - ha tet-szik - instrukciókat ad, de azt, hogy a korábbi népgazdasági érdekre való kifejezést az új javaslat nemzetgazdasági érdekkel helyettesíti, ezt nem tartom elég meggyőzőnek, nem tartom kellően informatívnak arra, hogy mégis milyen alapon fognak a vállalatok a vagyonkezelő részvénytársaság alá kerülni és milyen alapon nem. Én rendkívül aggályosnak tartom azt, ha egy törvény egy szervezetnek csak a kereteivel foglalkozik, azonban az érdeméről teljes egészében hallgat. Hadd mondjak egy példát. Ez olyan, minthogyha az Országgyűlés a büntetőeljárás törvényét meghozná, azonban a büntető anyagi jogszabályokat nem az Országgyűlés hozná meg, hanem a Kormány. Tehát az Országgyűlés csak a büntetés kereteit szabná meg, de azt, hogy mikor lehet elítélni valakit és mennyi időre, azt már a Kormánynak hagynánk. De hagyjuk az Országgyűlést! Tételezzünk fel egy szituációt: valaki elmegy dolgozni, a munkáltatója megmondja neki, hogy hol kell dolgoznia, megmondja neki, hogy mennyiért kell dolgoznia, hol kell végeznie a munkát, mindent megmond neki, csak azt nem mondja meg, hogy mi a munkája, milyen munkát kell végeznie. Azt hiszem, hogy ez a megoldás, hogy a dolog érdeméről a törvényjavaslat nem rendelkezik, csak a keretekről, ugyancsak hasonlít ehhez a példához. Én azt hiszem - és ebben egyetértek Rott Nándor képviselőtársammal -, hogy nem fogadható el az a megoldás, hogy a Kormány rendelettel állapítja meg, hogy mely vagyontárgyak kerülnek a részvénytársaság tulajdonába. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem pusztán holmi bizalmatlanságról van szó, arról is szó van - nem akarok ebben félrevezető lenni -, de elsősorban nem bizalmatlanságról van szó. Én azt hiszem, hogyha ez a bizalom fennállna a kormánypárt és a Kormány ellenzéke között, akkor is jogos lenne felvetni azt, hogy ilyen horderejű kérdésekben ne a Kormány döntsön, hanem a Parlament. Én azt hiszem, hogy a parlamenti demokráciának egy lényegi eleme az, hogy a fontos kérdések, a legfontosabb kérdések az ország nyilvánossága előtt dőljenek el és ne zárt ajtók mögött. Ha feltételezzük azt, hogy a Kormány jó döntéseket fog hozni ebben a kérdésben, akkor is aggályos, hogy a közvélemény nem tudhatja meg azt, hogy milyen érvek szóltak a döntés mellett és milyen ellenérvek szóltak a döntés ellen. Ezzel szemben a parlamenti vita arra való, hogy az ország közvéleménye a sajtónyilvánosságon (a sajtópáholy felé fordulva) - úristen, hol a sajtónyilvánosság? (Derültség.) - keresztül megtudja azt, hogy valójában milyen érvek szóltak egy döntés mellett és milyen érvek szóltak a döntéssel szemben. Én azt hiszem, hogy nincs ebben a Házban senki, aki a rendszerváltást megelőzően kétségbe vonta volna ezt a kérdést, aki azt mondta volna, hogy a Kormánynak kell eldöntenie. Hogyha ez igaz, és ha önök még mindig fenntartják ezt az álláspontjukat a fontos kérdések eldöntését illetően, akkor én azt hiszem, hogy nyugodt lelkiismerettel egyszerűen nem szavazhatják meg azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében ebben a hihetetlenül fontos kérdésben a Kormány fog dönteni és nem a Parlament. Hadd menjek tovább. A törvényjavaslat még arról sem tartalmaz rendelkezést, hogy a Kormány legalább évenként egyszer számoljon be a Parlamentnek. Ebből az követketkezik, hogy igazából indokolási kötelezettsége sincsen a Kormánynak: hogyha egy újságíró megkeresi valamelyik kormánytisztviselőt és ő válaszol, akkor jó, ha nem válaszol, akkor persze nem jó, de nincs egy intézményes módja annak, hogy a közvélemény megismerje a Kormány döntéseinek a szempontjait. Én azt hiszem, hogy a fő kérdés az az, hogy a Kormánynak vajon miért nem megfelelő a jogszabályi, a normatív kontroll, amely kiismerhető, amely lyel hosszú és rövid távon számolni lehet. Ehelyett miért választja az ad hoc döntéseket, amelyek nem kiismerhetőek és amelyek csak bizalmatlanságot szülnek? Én azt hiszem, hogy valójában a Kormánynak sem érdeke az, hogy ne normatívan rendezze ezeket az ügyeket. Ha el akarja kerülni azt, hogy rabja legyen azoknak, akiket most korlátlan hatalommal felruház, akkor szükséges az, hogy ez a normarendszer az ország nyilvánossága előtt megismerhető legyen. Ő, mármint a Kormány talán most azt gondolhatja, hogy kinevezési jogkörével élve kontrollálni tudja majd a folyamatokat. Fel kell azonban hívnom a Kormány figyelmét arra - és Pál László képviselőtársam hasonlóan szólt erről a kérdésről -, hogy az előző, az elmúlt, sőt mondhatnám, hogy a kimúlt államhatalomnak a jelenlegi Kormánynál sokkal nagyobb, sokkal szélesebb eszközrendszere volt arra, hogy folyamatokba beavatkozzék - azt hiszem, ebben nincsen közöttünk vita -, és mégis az előző kormány, az előző államhatalom, annak ellenére, hogy teljes hatalma volt az ország fölött, bizonyos gazdasági érdekcsoportoknak igenis a rabjává vált, ezt nem tudta kikerülni. És ma, amikor végül is ahhoz képest feltétlenül demokrácia van, meg kell értenie a Kormánynak, hogyha nem törvényi szinten szabályozza a folyamatokat, akkor saját maga is rabjává válhat azoknak, akiknek gondolom, nem kíván rabjává válni. Én azt hiszem, hogyha normatív szempontrendszerben egy törvény dönti el azt, hogy egy vállalatnak mikor kell bekerülnie a vagyonkezelő részvénytársaság alá, vagy mikor kell kikerülnie onnan, akkor a Kormány sokkal könnyebben fog tudni ellenállni azoknak a lobbytörekvéseknek, amelyek majd el kívánják érni azt, hogy egy vállalat helyi indokokra hivatkozva ne kerüljön ki a vagyonkezelő részvénytársaság alól, ne privatizálják. Minden ilyen alkalommal igazságosnak tűnő érveket fognak felhozni a nem privatizáció mellett, és csupán a gazdasági racionalitás fog olyan következtetést hozni, hogy ezeket a vállalatokat mégis privatizálni kell. Attól tartok, hogy a Kormány nagy nyomás alá fog kerülni, ha nem tud törvényben meghatározott normákra hivatkozni, akkor nem fog tudni ellenállni ennek a nyomásnak. Azt javaslom, hogy fontolják meg ezeket a kérdéseket. Szeretnék rátérni néhány politikai aggályra, amely a törvényjavaslattal kapcsolatban felmerül. A legelső egy súlyos hiányossága a törvényjavaslatnak, hogy semmifajta rendelkezést nem tartalmaz, amely kimondaná azt, hogy a politikai finanszírozás tilos. Félreértések elkerülése végett, én nem vagyok a politikai finanszírozás ellen, a többpárti demokráciában ez természetes dolog. Itt azonban közpénzekről van szó. Itt arról van szó, hogy világos jogszabályi normákkal megengedjük-e azt, hogy az állami vagyonból politikai finanszírozást végezzünk. Azt hiszem, nem könnyű ennek a kérdésnek a szabályozása, mégpedig azért nem, mert az állami pénzekből való politikai finanszírozás minden országban hatalmas skandalum, és még a legfejlettebb demokráciákban is előfordul, tehát egy olyan szabályozást kitalálni, amely ennek teljes egészében elejét veszi, valószínűleg nem lehetséges. Aligha hiszem azonban, hogy erre az lenne a válasz, hogy ne foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Azt hiszem, hogy csak a legsötétebb diktatúrák azok, amelyek a nyílt finanszírozást vállalják, de hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy ezt még az MSZMP sem merte megtenni! Ugye, nekem a politikai karrierem szerintem akkor kezdődött, amikor egyetemista koromban a pénzügyi törvényt tanultuk és azt kezdtem el vizsgálni a költségvetésben, hogy MSZMP-rovat vajon hol van, az MSZMP mennyit kap és honnan kapja azt, és nem találtam sehol, s akkor nekem gyanússá vált, mert azt mégis csak tudtam, hogy valahol azt állami pénzekből finanszírozzák, de ennek jogszabályi nyomára nem akadtam. Ezért azt javaslom, hogy mégiscsak foglalkozzunk ezzel a kérdéssel - mindenekelőtt úgy, hogy a törvény mindenféleképpen mondja ki, hogy a politikai finanszírozás tilos! Azt hiszem, ezen túl egy-két részletszabályt még el tudnék képzelni. Javasolnám, tiltsa meg a törvény bármely alapítvány támogatását és finanszírozását, írja elő a kötelező auditálást, mégpedig vita esetén bíróság által kirendelt könyvszakértővel. Azt sem tartanám elvetendőnek, hogy meghatározott összeghatár felett csak akkor lehessen kiadásokról dönteni, ha azt egy megfelelő feasibility study, egy megtérülési vagy megvalósíthatósági tanulmány kíséri, amelyet persze az Állami Számvevőszék ellenőriz. Azt hiszem, ha önöknek az az álláspontjuk, hogy a magyar társadalom vagyonát nem kívánják saját vagy akár mások politikai céljainak finanszírozására felhasználni, akkor készséggel elhiszem, hogy önök ezt nem akarják, azonban azt javaslom, hogy foglalják össze az akaratukat törvényben. Ha ezt megtagadják, akkor félek, hogy az a bizalmatlanság, amely a kormánypárt és az ellenzék között feszül, tovább fog mélyülni. A következő kérdés, amelyet megintcsak politikai horderejűnek tartok: a vezetők kiválasztásának rendszere. Megint többen beszéltek róla, többek között Pál László képviselőtársam nagyon jól világított rá a kérdés lényegére. Azt hiszem, hogy már szép számmal akadtak botrányok ebben az országban, amelyek a vezetők kiválasztásával voltak kapcsolatosak. Önök mondhatják azt, hogy persze ellenzéki politikus, örüljön annak, hogy a kormánypárt bakikat vét, azonban nagyon tévednek, ha azt gondolják, hogy ez nekünk jó. Nekünk nem jók az ilyen típusú anomáliák, mert azok az emberek, állampolgárok, akik látják ezeket a visszaéléseket, nemcsak a kormánykoalícióra haragszanak, hanem az egész rendszerváltásból ábrádulnak ki. Ez nem érdeke - reményeim szerint - sem a kormánypolitikának -, az ellenzéknek semmiképpen sem érdeke! Miről is van itt szó? Kérem, egy kicsikét próbáljunk meg emlékezni - mert nem olyan régen történt -, hogy mit is neveztünk vagy nevezzünk hatalomátmentésnek? Azt, hogyha egy állami vezető, aki pozíciójához politikai okokból jutott, azt a politkai rezsim elvesztésével át akarja menteni - ugye? És ebben az elemben, a hatalomátmentésben igazából két elem van, ami botrány. Az egyik: a hatalomátmentés, de azt megelőzően is van egy botrányos elem, és erről szeretnék beszélni, ez az a botrányos elem pedig az, hogy valakit, noha nem ért valamihez, mégis pusztán politikai okokból kineveznek. A rendszerváltás alatt azt mondtuk mindannyian, - MDF, SZDSZ, FIDESZ, lehetne neveket sorolni -, hogy a politika vonuljon ki a gazdaságból. Erre mi történik most? - és engedjék meg, hogy három nevet említsek: Bogárdi Zoltánét, Horváth Béláét és Balogh Jánosét. Azért mondok három nevet, mert három különböző dologról van szó. Bogárdi Zoltán kinevezését nem kifogásolom - hadd kezdjem rögtön az övével. Mégpedig azért nem, mert Bogárdi Zoltán, a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát elnök-vezérigazgatója megítélésünk szerint jó szakember. Engem nem érdekel, hogyha egy MDF-lelkületű politikus - aki jó szakember - visz egy vállalatot, mert azt hiszem, ha jól viszi a vállalatát, az mindannyiunknak közös hasznára fog válni. Horváth Bélánál már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az ő szakértelméről már nem lehetünk - ugye - megbizonyosodva. Tartunk attól, hogy ő inkább a lojalitásáért kapta a kinevezését. Indokolná ezt az, hogy a kormánypárti képviselők közül - mondjuk - a legszaporábban ő szórja a sarat ellenzéki képviselőkre, így hát nem csodálkoznánk az ilyen típusú kinevezésen. Horváth Béla azt nyilatkozta a sajtónak, egy napilapnak, hogy magánügy az ő fizetése. Na most, nem értek ezzel egyet, ez nem így van! Ha Horváth Béla egy magáncégtől kapná a fizetését, az magánügye lenne, a munkáltató és az ő magánügye lenne, és az APEH-é természetesen, de ha egy harcos kormánypárti politikus, vagy nemcsak kormánypárti harcos politikus közpénzekből javadalmazást kap, az megítélésem szerint nem magánügy, hanem igenis közügy! Végül elérkeztünk Balogh János képviselő úrhoz, aki egyik hónapban átül az SZDSZ-ből az MDF-be, a következő hónapban pedig kap egy zsíros állást a Soproni Szőnyeggyárban. Ha Kisgazda-fordulattal élnék, azt mondanám, hogy "lábon veszik a képviselőket, mint a gabonát!" (Derültség.) Tudják, hogy mi az egészben a nevetséges? Az a nevetséges - és kár, hogy Balogh János nincs itt, előbb még itt volt, szívesebben mondtam volna ezt neki -, hogy Balogh János azzal indokolta az átülését, hogy az SZDSZ - úgymond - nem kellő következetességgel képviselte a rendszerváltást. Erre mi történik? (Zaj.) Ha befejezhetném: beül abba a hatalomba, ahonnan épp nemrég rúgták ki - mondjuk így - a kommunista vezetőt anélkül, hogy a struktúrához bármit hozzányúlnának - beül ugyanabba a székbe, nem érzi a széket forrónak, felveszi a zsíros pénzt és kifelé kommunistázik. Kérem szépen, ha itt lenne, azt mondanám neki, hogy "Szégyellje magát Balogh János!" (Taps az SZDSZ soraiban.) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tudom, hogy ezért ki fogok kapni vagy tartok tőle, de én mégiscsak ezt a három példát azért hoztam fel, hogy érzékeltessem, miről szeretnék beszélni a törvényjavaslat kapcsán. Én azt szeretném: a törvényjavaslat olyan legyen, és a Parlament olyan törvényt fogadjon el, amelynek elfogadása után az ilyen Balogh János-féle kinevezésekre egyszerűen nem kerülhet sor! Ugyanis el kell döntenünk, hogy szükségünk van-e ezekre a szakemberekre, az ilyen típusú posztokra vagy nincs szükség? Ha szükségünk van, akkor nevezzünk ki ide szakembereket - Bogárdi Zoltánt például nem kifogásoljuk -, de ha nincsen szükség, akkor ezeket a posztokat szüntessük meg és a felszabadult pénzeket költsük el inkább közhasznú célokra! Én azt hiszem, hogy ez jó lenne a magyar lakosságnak, jó lenne a kormánypártnak, és jó lenne az ellenzéknek egyaránt. Befejezésképpen nagyon röviden szeretnék pár dolgot mondani. A keresztfinanszírozás kérdése: nagyon jó lenne, ha csupán közgazdasági megfontolásból a törvény tiltaná a keresztfinanszírozást. Ha ezt nem tesszük meg, akkor ebben a nagyon súlyos gazdasági kérdésben egyszerűen semmit nem léptünk előre! Egy szót a kényszerátalakításról, amely a felszínen úgy tűnik, mint egy jó intézkedés. Állami vállalatokat, olyan formákat, amelyek a külföldi beruházók számára nem megemészthetők, átalakítjuk számukra közérthető gazdasági társaságokká. Én tartok tőle, hogy a dolog mögött nem ez van, hanem inkább az, hogy a vállalatok önállóságát akarják megszüntetni. Hadd hívjam fel figyelmüket arra - és itt csatlakozom Pál László képviselőtársamhoz -, hogy ha Magyarországot valami kiemelte az elmúlt évtizedben a környező volt szocialista országok közül, annak két fő oka volt. Az egyik a magánvállalkozás viszonylagos elterjedtsége, a másik pedig az állami vállalatok önállósága. A magyar állami vállalatok pusztán annál fogva, hogy némi önállóságot élveztek, sokkal, de sokkal hatékonyabbak voltak, mint bármely más szocialista ország állami vállalatai. Na most, az átalakítással olyan helyzet jön létre, hogy gazdasági társasággá alakulnak át ezek a vállalatok, a gazdasági társaság már nem önálló, hanem ott a taggyűlés, a részvényesek döntenek minden részletkérdésben, de attól tartok, hogy a Kormány nem meri törölni a vállalati önállóság intézményét, mert mégis ennek a politikai következményeit nem vállalná, ehelyett egy nyugatiasnak tűnő kényszerátalakítást hajt végre, aminek eredménye azt, hogy ezek a vállalatok visszazüllenek a tervutasításos vállalatoknak a szintjére. Kérem, ne tegyék ezt! Végül valóban legutoljára szeretnék egy apróságot megemlíteni, megint csak a gazdasági ésszerűség követelményeinek a minimumáról szólva. A törvényjavaslatban van egy olyan kitétel, hogy a kizárólagos állami tulajdonban álló gazdasági társaságokban fennálló üzletrészek nem terhelhetők meg. Én azt hiszem, hogy akik ezt kitalálták, azok arra gondoltak, hogy ilyen módon kell majd védeni az állami tulajdont. De ezzel, kérem szépen, nem védik, hanem züllesztik. Gyakran hangzik el az a vád a kormánykoalícóval szemben, hogy nosztalgiával tekint a Horthy-rendszerre is. Hadd mondjam itt azt, hogy örülnék neki, hogyha a Horthy-rendszerrel való kokettálás vádját tudnám megfogalmazni. Miért mondom ezt? Kérem szépen, az 1848-as forradalmaknak volt az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai célkitűzése az, hogy mindenfajta tulajdon forgalomképességét megteremtse. Ez a tilalmi korlátozás valóban nagyon nagy mértékben hasonlít az ősiség jogintézményére, ahol a nemesek azt gondolták, hogy akkor védik a tulajdonukban álló földeket, hogyha azokat nem engedik megterhelni, és hadd mondjam önöknek azt, hogy bár az 1848-as forradalmak és szabadságharcok elbuktak Magyarországon, mindenképpen elbuktak, az ősiség jogintézményét mégsem sikerült, hála Isten, visszaállítani. Legalábbis 1992-ig nem. És hát én nagyon bízom abban, hogy meggondolják ezt a javaslatukat, és - hogy mondjam - nem fognak olyan helyzetet létrehozni, olyan törvényt elfogadni, amelynek alapján a XIX. század közepére repítik vissza Magyarországot. Aki nem hiszi, aki nem fogadja el állításaimat, annak ajánlom figyelmébe Széchenyinek a Hitel című munkáját, azt hiszem, hogy sok tanulsággal szolgálhat ma is, 1992-ben. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)