Németh Béla (EKgP)
NÉMETH BÉLA (a Független Kisgazdapárt-i képviselők 35 tagú csoportja vezérszónoka): (Mivel a neve nem jelent meg a táblán, nem kezdi hozzászólását. Többen biztatják, beszéljen.) Nincs hang! (Közbeszólások: De van!) Van hang? Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt hiszem, bátran lehet állítani azt, hogy mind a nemzetgazdaságot, mind az ország lakosságának egészét érintő törvényjavaslat kerül megvitatásra a tisztelt Országgyűlés előtt. Ebben az esetben pedig különös gondossággal kell megvizsgálni azt, hogy a javaslat megfelel-e a várakozásnak, alkalmazásával elérhető-e a kívánt cél: megfelelő távközlési hálózat kiépítése, valamint megfelelő mennyiségű és minőségű távközlési szolgáltatás nyújtása. Közhellyé vált, hogy a magyar távközlési hálózat Európában az elvárható fejlettségtől elmaradt, és ez akadálya a gazdaság és a társadalom megfelelő fejlődésének. 1985-re ugyanis a fejlett világ nagyjából kiegyenlítődött egy megfelelő szinten. Azt mondhatjuk, hogy kiterjedt, sűrű, megbízható és olcsó távbeszélő-szolgálat esetén: a) a hírek gyorsan terjednek, ami a célul vett, számos egyenrangú szereplőből álló gazdaságban elősegíti a gyors és megalapozott döntéshozatalt, továbbá megkönnyíti a közigazgatást és a bűnüldözést; b) a ritkábban lakott területek bekapcsolódhatnak a városias területek tevékenységébe, tehát az ott lakók kiszolgáltatottsága lényegesen csökken; c) az emberek ügyeik intézésében jelentős időt és fáradságot takaríthatnak meg; d) a tágabb értelemben vett családok összetartozása erősödik; e) az ország egészének ismeretei egyszerre felhasználhatókká válnak. A jelen helyzet ettől lényegesen különbözik: számos új vállalkozás nehezen jut telefonhoz, még Budapesten is, a vidéki helyzet pedig gátolja az ottani kisebb vállalkozások megindulását. A vidéki lakosság ügyei intézésében és tájékozódásában még a rosszul ellátott Budapest lakosaihoz képest is hátrányos helyzetben van. Számos meglévő adat vagy tudományos ismeret nehezen elérhető. Mindezek alapján világos, hogy egy elvileg mindenki számára megszerezhető távbeszélőhálózat létrehozása háromféle, jelentős haszonnal járna: 1. Gazdasági haszon: nagyobb nyereség, illetve kisebb termelési költség. 2. Emberi nyereség: intenzívebb kapcsolatok az emberek között, idős rokonok és máshol tanuló fiatalok magára maradottságának megszünése. 3. A falusi és tanyasi lakosság majdnem egyenlő esélyhez jutása, a vidéki vállalkozások jobb lehetőségei és az egyéni gazdák lehetőségének megnyílása, az egyének egymással, a fogyasztókkal, a felvásárlóikkal való kapcsolattartását illetően. A fejlett távközlési hálózat magában is csökkenti Budapest információs monopóliumát. Mindezek alapján, véleményem szerint, a Független Kisgazdapárt számára alapvető kérdés egy jól kiterjedt, sűrű és lehetőség szerint olcsó távbeszélőhálózat lértrejötte. A törvénynek tehát ennek kell megfelelnie. Az előzőekben elmondottak alapján a törvénytervezetet három szempontból kívánom megvizsgálni: 1. Mennyiben felel meg a törvényjavaslat a nemzetgazdaság elvárásainak? 2. Mennyiben hoz kedvező változást a vállalkozók és a lakosság széles rétegeinek? És végül: 3. Milyen mértékben segíti elő a választók - elsősorban a vidéki tekintetében is meglévő elmaradás felszámolását? Ami a nemzetgazdasági elvárásokat illeti, e helyen nem kívánom megismételni azt a már nagyon sokszor hangoztatott megállapítást, hogy a megfelelő távközlés hiánya milyen összegű kárt okoz a nemzetgazdaságnak. Ugyancsak unalomig ismételt megállapítás - de sajnos, igaz -, hogy a megfelelő távközlési hálózat hiánya akadályozza a gazdaság további fejlődését is, mert egy megfelelő infrastruktúra hiányában - melynek fontos részét képezi a megfelelő távköz-lés - nem létesülnek új, a gazdasági fejlődés szempontjából fontos üzemek és egyéb létesítmények. Az is mindenki előtt ismert, hogy a megfelelő infrastruktúra kialakításának fő akadálya a rendelkezésre álló állami pénzeszközök szűkös volta, illetve hiánya. Könnyebben oldották meg a távközlés centrális fejlesztését azokban az országokban, ahol megfelelő állami pénzeszközök álltak rendelkezésre. A megfelelő fejlesztésre nem elegendő központi erőforrások hiányából előállított kényszerhelyzet következtében nekünk olyan távközlési törvényt kell alkotnunk, amely lehetővé teszi, hogy a hiányzó tőkét más forrásból pótoljuk. Lehetővé tesszük tehát, hogy a távközlési hálózat építésébe, a távközlési szolgáltatásba a külföldi és a hazai szolgáltatók bekapcsolódhassanak. Ha ebből a szempontból tekintjük át a tervezetet, megállapíthatjuk, hogy e kívánalomnak a tervezet elvileg megfelel. E tervezetre is vonatkozik a postatörvény tárgyalásánál elhangzott azon megállapítás, hogy míg az 1964. évi II. törvény a Magyar Posta és a szolgáltatásait igénybe vevők jogviszonyát szabályozta, addig a jelenlegi tervezet tevékenységi folyamatot szabályozott - tehát már az indulásnál eleve lehetővé teszi, hogy mind a szolgáltatói, mind az igénybevevői oldalon több szereplő vegyen részt. Természetesen a fenti csupán elvi lehetőség, mindkét oldalon a többszereplős piac kialakulásához nem elegendő. Azt is figyelembe kell venni, hogy a szereplők milyen egyenlő vagy egyenlőtlen feltételek mellett vesznek részt a távközlési piacon. A távközlési szolgáltatás gyakorlásának egyik módja a koncessziós rendszer. A koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvény 1. § (1) bekezdés k) pontjával összhangban felsorolja a tervezet azokat a szolgáltatásokat, amelyeket koncessziós szerződés alapján, vagy az állam által, illetve az állam többségi részvételével e célra alapított és így működő gazdálkodó szervezetek végezhetnek. Ugyancsak kimondja a tervezet azt is, hogy egyéb távközlési szolgáltatást a törvényben meghatározott hatósági engedély alapján bárki végezhet. Elvileg tehát bárki számára fennáll annak a lehetősége, hogy koncesszió vagy hatósági engedély alapján távközlési tevékenységet végezhessen. Az elvi lehetőség tehát adott, a gyakorlatban azonban minden törvény annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Az állam által az e célra alapított gazdálkodó szervezet létezik és működik. A távközlési piacon részt venni szándékozó külföldi és belföldi vállalkozók előtt azonban a legutóbbi időkig nem volt ismeretes, hogy koncesszió kiírására jogosult miniszter ír-e ki koncessziót, ha igen, milyen területekre és milyen feltételek mellett. Szerintem a kérdést haladéktalanul, legalább a törvény, illetve a felhatalmazás alapján kiadandó jogszabályok hatályba lépéséig rendezni kell. Ellenkező esetben a távközlésben részt venni szándékozó bel- és külföldi vállalkozók elbizonytalanodása tovább fokozódik, és a távközlésre szánt tőkéjüket más területre, netán más országba fektetik be. Tekintsünk egy fejlett távbeszélő-hálózatot. Magyarország mai lakossága kb. 10 millió fő. Az Egyesült Államokban 1964-ben 100 lakosra 44 telefonkészülék jutott, ami elegendő volt a magánvállalkozások dinamikus fejlődéséhez. Hasonló fejlődés eléréséhez tehát Magyarországon 4 millió 400 ezer állomásból álló hálózat szükséges. Ehhez a jelen magyar állomáshálózatot legalább meg kellene háromszorozni, ami tehát az állomások millióinak építését jelentené. Hogyan lehet nagy területen nagy számú állomást építeni és azokat egymással úgy összekötni, hogy mindegyik mindegyikkel kapcsolatot létesíthessen? Nyilvánvalóan ennyi állomás esetében bizonyos alá- és fölérendeltség szükséges, tehát sok készüléket egy-egy helyi központtal kell összekötni. Eközben azonban az egyes állomásoknak, helyi központoknak bizonyos tulajdonságai összeférhetők kell hogy legyenek. Ilyen hálózat kiépítésének több, logikailag lehetséges módja van, ezek közül azt kell kiválasztani, amelyik a kiválasztó szempontjából leginkább optimális. Ha telefonhiány van, a hálózatépítés feltehetően nyereséges, tehát mindenki igyekszik beruházni. Azaz a monopóliumok teljes megszűnése után bizonyos idővel a hálózat magától rohamosan növekedni indul. E felfogás helyességét a múlt század vége amerikai példája bizonyítja. Mindazonáltal a folyamat elején számos elszigetelt rendszer jön létre, amely esetleg összekapcsolhatatlan, ezek között az összenövés közben kemény konkurrenciaharc indul, a legtöbb elpusztul, és a fennmaradó és összekapcsolható hálózatok újabb növekedése hozza végül is létre az országos hálózatot. Ez számos kezdeti hálózatcsíra pusztulásával, tehát a nemzeti termék és az idő fecsérelésével jár, vagyis nem egy optimális felzárkózási stratégia. A pazarlások kiküszöbölhetők, ha az egész ország területén hatalmat gyakorló állam szigorú szabályokat ír elő, hogy az összekapcsolhatóságot biztosítsa, de mindenkinek engedélyezi a hálóépítést, aki e szabványokat betartja. Ez a megoldás valószínűleg optimális gazdasági szempontból, de valószínűleg nem teszi lehetővé, hogy a hálózat kiépítése rövid idő alatt történjék meg. A távbeszélő-hálózat építése bizonyos kritikus méret felett válik csak kívánatossá a tőke számára. Ennek megfelelően a teljesen szabad versenyek között késlekedés várható a hálózat kiépülésében. Eszerint gyors felzárkózás csak akkor várható, ha az állam nemcsak szabályozza, de katalizálja is a hálózatépítési folyamatot. Erre két egyszerű mód van, amely kombinálható is. 1. Az állam a költségvetési pénzből - tekintet nélkül a nyereségre - létrehoz néhány kritikus méretű hálózatot, vagy egy ritka és önmagában nem túl használható hálózatot. Ezekhez a vállalkozóknak nyereséges csatlakozniuk, amit gyorsan meg is tesznek. 2. Az állam a hálózatépítések első szakaszában pénzügyi kedvezményeket ad, de a szabványokat szigorúan előírja. Ekkor a vállalkozók azonnal építeni kezdik az összekapcsolható hálózatot. Mindkét esetben az államnak később vissza kell kapnia a pénzét, ez azonban lehetséges akár az így különösen nyereséges vállalkozói telefonberuházás hasznának megadóztatásából, akár a jobb távközlés miatt megemelkedő nemzeti össztermék adójából is. A magyar állam 1867 és 1914 közötti vasútépítés alkalmával mindkét módszert alkalmazta. Máig látható sikerrel. Mivel a tervezetben található elképzelés nagyjából megfelel a fenti két eljárás valamilyen kombinációjának, alkalmas a megvalósításra. Ezen belül az optimum megtalálásához részletes műszaki és közgazdasági számítások végzése szükséges, de a törvény elég általános fogalmazást ad ahhoz, hogy a jó megoldást lehetővé tegye. Az 1964. évi II. törvény szerint a telekhatáron túlnyúló távközlési szolgáltatást bizonyos rendkívüli, körülhatárolt kivételekkel csak a Magyar Posta végezhette. A törvény szövege teljes egyértelműséggel nem zárta ki más telekhatáron túlnyúló hálózat létesítését. A 15/1964. VI. hó 30. kormányrendelet szerint ilyen hálózatnak a postával összekapcsolhatónak kell lenni, és a létesítést, valamint az összekapcsolást a postai miniszternek joga engedélyezni. Aki ezt engedély nélkül teszi, az szabálysértésért 3000 Ft-ig terjedő bírsággal sújtható. A törvény ugyanakkor semmilyen utalást nem tartalmazott arra, milyen esetekben ad engedélyt a miniszter, tehát a vállalkozók nem is próbálkoztak hálózatépítéssel. A helyzetet az 1989. LVIII. törvény módosította, ekkor a távbeszélő hálózat szervezetileg levált a Magyar Postáról. Ez azonban önmagában csak a nyereségágazatban maradását szolgálta. Európa nagy részében a század első felében a távbeszélő szolgálat az Állami Posta része volt vagy azzal bensőségesen összefüggött. Az 1989-es magyar szétválást Nagy-Britannia kormánya valósította meg, kevesebb mint egy évtizeddel korábban. Az Egyesült Államokban a távközlési tevékenység általában mindig magántevékenység volt. A KGST tagállamokban általános volt a távbeszélő szolgáltatás szinte teljesen postai monopóliuma. Ennek oka az egységes össznépi tulajdon dogmája mellett minden bizonnyal a totális ellenőrzés lehetőségének vágya is volt. A tervezetben elképzelt szabályozás számomra az európai sokféleségből nem rí ki. A továbbiakban azt kell megvizsgálni, hogy az új törvény hoz-e tényleges változást az előfizetők, nevezetesen a vállalkozások, valamint a lakosság részére. Az előzőekben már említettem, hogy a vállalkozások létesítésének egyik fontos előfeltétele a megfelelő infrastruktúra kialakítása, melynek jelentős részét képezi a távközlés. Vizsgáljuk meg, hogy a jelenlegi rendszerben a vállalkozások megindulását mennyiben segíti elő a törvényjavaslat. Mindenki előtt köztudott, hogy a rendszerváltást megelőzően a rendelkezésre álló távbeszélő állomásokat belső postai utasítás alapján osztották szét. E rendszer alapját képezte a protekcionizmus nem nyilvános és megfelelő alapokon álló szétosztásnak. Ez késztette arra a Kormányt, hogy a rendszerváltást követően megalkossa a távbeszélő állomások létesítésére vonatkozó ügyének, teljesítésének rendjéről szóló 12/1991. I. hó 18-ai kormányrendeletet. E rendelet az előző szétosztási rendszernél annyival korszerűbb, hogy egyrészt a szétosztás elvei nyilvánosak, másrészt a nemzetgazdaság szempontjából indokoltan kiemelt igényeket követően az igények teljesítésének alapjául a beérkezés időpontját tekinti, azzal a kivétellel, hogy a közületek igényei megelőzik a magánszemélyekét. A jogszabály hibájaként kell felróni, hogy ez a megállapítás csak a rendelet 5. §-ára vonatkozik, holott álláspontunk szerint a jogszabály egészére vonatkoztatni kellene. Amint azt az előzőekben már rögzítettem, megfelelő és igazságos szétosztási rendszert alkotni nem lehet. Megfelelő szétosztás a piaci viszonyoknak megfelelően csak abban az esetben valósítható meg, ha a távbeszélőállomások megfelelő száma következtében az elosztási szabályozásra már nem lesz szükség. Ez az állapot azonban belátható időn belül nem valósítható meg. Ezért a tervezet 10. § (2) bekezdésében meghatározott kormányrendelet sorolási szabályaira a jövőben is szükség lesz. A tervezet rendelkezései közül fontosnak tartom a 9. § (1) bekezdésében rögzített, a fogyasztók védelmével és a szolgáltatás minőségével összefüggő kormányrendelet mielőbbi kidolgozását, mert csak ebben az esetben lehet a fogyasztók érdekeit megfelelően biztosítani. A törvény rendelkezései közül jelentősnek tartom az előző törvény rendelkezésével szemben azt, hogy a tényleges közvetlen kárért felel a szolgáltató, a közcélú távközlési hálózaton nyújtott szolgáltatásra kötött előfizetői szerződés késedelmes vagy hibás teljesítéséért. Ugyancsak jelentős változásként jelölhetők meg a javaslatnak azon rendelkezései, hogy ha az előfizető, a szolgáltató által közölt díj összegszerűségét vitatja, a szolgáltatónak kell bizonyítani, hogy a díj számlázása, továbbá a megállapítása helyes volt. Akinek valaha számlavitája volt a távközlési szolgáltatóval, az bizonyára tudja, hogy helytelen számlázás megállapításának bizonyítása ez ideig szinte lehetetlen volt az előfizetők részéről. Most ezt a tényt a szolgáltatónak kell bizonyítani, ami az előfizetők szempontjából nagy könnyebbséget jelent. A továbbiakban azt kívánom megvizsgálni, hogy a vidéki településeknek milyen lehetőségei lesznek az új törvény alapján a jelenlegi távbeszélő ellátás javítására és a felzárkózásra. E szempontból fontos rendelkezésnek tartom a javaslat 4. §-ának azon rendelkezését, amely szerint a koncessziós pályázat kiírását a települési önkormányzat is kezdeményezheti. Ugyancsak fontos rendelkezés az is, hogy a pályázati feltételek meghatározása során az önkormányzati szervezetek véleményét is be kell szerezni. Fontos rendelkezésnek tartom továbbá a 37. § rendelkezéseit, mely szerint a közcélú kapcsolt távbeszélő szolgáltatás igénybevételében érdekelt magánszemélyek, jogi személyek és az illetékes települési önkormányzat képviselőtestülete alapvetően helyi, lakossági érdekeket szolgáló közcélú távközlési hálózat létesítésére, építésére, fejlesztésére együttműködhetnek. A helyi telefonlétesítő társaság formáját a résztvevők maguk határozzák meg. A telefonlétesítő társaság szintén kezdeményezheti koncessziós pályázat kiírását. A vidék elmaradott településeinek tehát alkalmuk lesz saját erejükből is hozzájárulni ahhoz, hogy a településen megfelelő távközlési hálózatot építsenek ki, és ezáltal elmaradottságukat pótolják. Lehetővé tegyük a területen a megfelelő vállalkozók letelepedését és a lakosság megfelelő távközlési ellátottságát. Aggályosnak tartom viszont a 37. § (3) bekezdésének azt a megállapítását, hogy a pályázat nyertesével történő megállapodás hiányában a telefonlétesítő társaság a létrehozott hálózatot, és eszközöket távközlési szolgáltatás nyújtására nem hasznosíthatja. Ez arra kényszerítheti a telefonlétesítő társaságokat, hogy az általuk létrehozott hálózatot esetlegesen áron alul bocsássák a koncessziós hálózat nyertesének tulajdonába, mert ellenkező esetben az általuk létrehozott hálózatot hasznosítani nem tudják. Javasolnám a törvény kiegészítését azzal, hogy a megállapodás hiányában a bíróság jogosult eldönteni a telefonlétesítő társaság által létrehozott hálózat értékét. Csak ebben az esetben látom biztosítottnak ugyanis a helyi kezdeményezések elősegítését és azt, hogy ne kerülhessenek hátrányos helyzetbe. Az előadottakon kívül szeretnék kitérni a következő problémára. A javaslat több helyen ad felhatalmazást a Kormány, illetve a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter részére megfelelő jogszabályok megalkotására. A jogszabály úgy rendelkezik, hogy a Kormány és a miniszter a törvény hatályba lépésétől számított 6 hónapon belül köteles az e törvényben előírt végrehajtási szabályokat megalkotni. Álláspontom szerint a távközlési törvény rendelkezéseit csak a végrehajtási szabályokkal együtt lehet megfelelően alkalmazni, azért a törvény hatálybalépésétől függetlenül, a törvény rendelkezéseit csak attól az időponttól kezdve lehessen alkalmazni, amikor a végrehajtási szabályok hatálybalépésére is sor kerül. Tisztelt Országgyűlés! A fenti észrevételeket figyelembe véve a törvényjavaslatot alkalmasnak tartom arra, hogy az Országgyűlés azt elfogadja. Köszönöm meghallgatásukat. (Taps.)