Kósa Lajos (Fidesz)

1992. április 26.

KÓSA LAJOS, a FIDESZ képviselőcsoport vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! A mai napon tárgyalt törvényjavaslat olyan területet érint, amely azt hiszem, mindnyájunk számára kulcsfontosságú. A század korábbi társadalomtudósai azt a definíciót adták a XX. századra, hogy az a kor, amelyben létrejön az ipari társadalom. Ez a definíció mára úgy alakult át, hogy ma alakul ki az ún. információs társadalom, amikor is az információtermelés, -közvetítés, -szállítás válik az egyik legfontosabb gazdasági tényezővé, ahol a gyorsaság, a jól informáltság többet jelent pusztán, mint pénzt, többet jelent pusztán, mint gazdasági erőt, alapvetően meghatározza egy ország lehetőségét, versenyképességét, piaci pozícióit, kapcsolatait. Éppen ezért az ezt a területet érintő távközlési törvény azt hiszem, mindnyájunk számára könnyen belátható, hogy rendkívüli jelentőséggel bír. Ahhoz, hogy megértsük azt, hogy igazából milyen indulóhelyzetből kell nekünk törvényt alkotni annak kapcsán, hogy a távközlés fejlődése megfelelő biztosítékokat nyerjen, érdemes néhány adatot ideidézni azzal kapcsolatban, hogy milyen jelenleg a távközlés helyzete Magyarországon. Jelenleg száz lakosra ma tíz fővonal jut Magyarországon, ennél rosszabb helyzet csak két országban van Európában: Romániában és Albániában. Ugyanakkor a GDP-ben a távbeszélő bevételek részesedése mindösszesen 1,3 Ebben az arányban olyan országok is megelőznek minket, mint Bulgária vagy Törökország, messze Európa végén kullogunk e mutató tekintetében. A hatékonyságát tekintve az egy távközlési dolgozóra jutó fővonalszám nálunk az egyik legmagasabb Európában. És végül: mennyibe is kerül nekünk ez a rendkívül rossz távközlés? A távbeszélődíjak és az egy főre jutó GDP aránya nálunk az egyik legmagasabb. Mindezek az adatok egyébként mindegyik képviselőtársam számára elérhetőek - az azóta már visszavont, de pár képviselőtársam által is idézett -, a Kormány távközlési koncepciójának mellékletében találhatóak. Az Önkormányzatok Informatikai Szövetsége, amely megbízást adott szakértőknek arra, hogy mérjék fel: Magyarországot évente mennyi kár éri abból, hogy ilyen elégtelen a távközlés, a válasz: körülbelül 40 milliárd forint évi kár éri. Azért idéztem ide ezeket az adatokat - bár gondolom, ezekkel azért a képviselőtársak is nagyjából tisztában vannak, nevezetesen, hogy a távközlés helyzete ma nagyon rossz Magyarországon -, mert úgy gondolom, hogy ez a kiindulóhelyzet, amiben nekünk hosszú távra meg kell határozni a távközlés kereteit, feltételeit. Hangsúlyozom, csak kereteit és feltételeit, mert nem hiszem azt, és nem várom azt, hogy ez a törvény, a távközlési törvény képes lesz a legapróbb részletekig menően szabályozni a távközlés fejlődését hosszú idő távlatában. Két ok miatt is lehetetlen ez. Az egyik az, hogy a távközlés technikai változása rendkívül gyors, azok a technikai megoldások, amelyeket ma még nem ismerünk, holnap vagy holnapután már teljes, széles körben alkalmazott móddá, szolgáltatássá válnak, amelyek gyökeresen átalakíthatják a távközlési piacot. A másik, ami miatt ez a törvény nem képes részletekig menően szabályozni a távközlés fejlődését az az, hogy nem is a törvény feladata ez. Nagyon sok részletkérdés, nagyon sok részszabályozás egész egyszerűen nem tárgyalható törvényi szinten, éppen ezért helyes talán az, hogy a törvény is megfogalmazza azt, hogy ez a törvény csak akkor ér igazán valamit, és csak akkor derül ki az, hogy milyen kereteket jelent a magyarországi távközlés fejlődése számára, hogyha megszületnek azok a végrehajtási utasítások és állásfoglalások, amelyek részletekbe menően eligazítják a távközlési piac szereplőit, úgy a szolgáltatókat, mint a fogyasztókat. Azt, hogy milyen feltételeket kellene teremteni, a törvényből csak nehezen lehet kiolvasni. A célokat tekintve sokkal kézenfekvőbb a szándék, hiszen nyilvánvaló, hogy Magyarországnak viszonylag gyorsan, elfogadható áron és jó minőségben kell telefonellátáshoz jutnia. Ugyanakkor ennek a törvénynek a hátterében olyan kulcsfontosságú, a törvényt és a távközlés fejlesztését, fejlődését érintő kérdések állnak, mint az, hogy hogyan lehet megfelelő tőkét bevonni az országba erre a piacra, a MATÁV privatizációja miképpen megy végbe, miképpen lehet a MATÁV-ba tőkét bevonni, mennyi legyen a MATÁV-ban az állam részesedése. Sorolhatnám még azokat a kérdéseket, amelyek szintén a törvény környezetében vannak, és csak ezekkel együtt, komplexen lehet értelmezni ezt a törvényt. Ezek után érdemes megnézni, hogy végül is teljesíti-e azokat az elvárásokat a törvény, amelyeket jogosan támaszthatunk vele szemben. Előzetesen egy kérdést szeretnék megvilágítani, nevezetesen a monopólium kérdését. A távközléspiac szerkezetében ugyanis ez alapvető kérdés. Gyakran hangoztatott érv az, hogy a távközlés a világon mindenütt monopolszerkezetű, ennek az oka részben az, hogy a méretgazdaságosság nem teszi lehetővé azt, hogy párhuzamos szolgáltatások, párhuzamos hálózatok épüljenek ki, hiszen mi értelme van annak, hogy egymás mellett fussanak ugyanazt a célt szolgáló vezetékek? A másik, ami a monopóliumszerkezet mellett szól, mint szokásos érv, az a finanszírozási problémákkal van öszefüggésben, nevezetesen, hogy a távközlési hálózat beruházása meglehetősen tőkeigényes dolog. Ugyanakkor a jövedelem csak bizonyos típusú távközlési szolgáltatásokban és bizonyos típusú távközlési hálózatokban termelődik, nevezetesen leginkább a helyközi és a nemzetközi szolgáltatásokban, míg a helyi, lokális szolgáltatásokban sokkal kevésbé. Éppen ezért, hogy a helyi társaságok, a helyi szolgáltatás is finanszírozható legyen, egy ún. keresztfinanszírozást kell megvalósítani, nevezetesen a képződött jövedelmeket a magasabb jövedelmezőségű hálózatokról az alacsonyabbak felé kell csoportosítani, és ezt könnyű megoldani monopóliumszerkezetű piac esetében. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy nagyon sok érv szól amellett, hogy a távközlés fejleszthető versenyszituációban is. Még akkor is, ha olyan alacsony szintről kell fejleszteni ezt, mint ami jelenleg Magyarországon van. Először is le kell szögeznünk, hogy a világban számos helyen épültek ki párhuzamos rendszerek, és nemcsak önmagában azért, mert túlságosan szűk volt a kapacitás, hanem azért, mert ezt a technika fejlődése lehetővé tette. Gondoljuk csak meg azt, hogy az optikai gerinchálózat vagy az ún. alaphálózat - ahogy a törvény ezt definiálja - és a mikrohullámú szolgáltatás tulajdonképpen egymásnak versenytársai technológiai értelemben. De hasonlóképpen a vezetékes és a vezeték nélküli távközlési szolgáltatások épp ilyen értelemben versenytársai egymásnak. Az ún. értéknövelt szolgáltatások, ezek ilyen speciális szolgáltatások, mint a beválasztás, mint a konferencia- szervezés, távoktató tanfolyamok stb., stb., rendkívül széles ezeknek a palettája, ezek mind-mind versenyszerű körülmények között fejleszthetőek. És ott van a saját célú hálózatok vagy az ún. külön célú hálózatok fejlesztése, ami szintén versenykörülmények között történik szerte a világban. Ha ezeket az érveket összevetjük, akkor a következő konklúzió vonható le ebből: bizonyos értelemben el kell azt fogadni, hogy a távközlési piac mindig is fog rendelkezni a jelenlegi technológiai fejlettségi szinten és a jelenlegi ismereteink szerint ezt mindig hansúlyozni kell, bizonyos monopolszerkezettel, bizonyos monopoladottsággal. Itt még a monopolhelyzetek mellett felsorakozott érvek mögé lehetne bizonyos skálahozadéki folyamatokat, illetőleg a költségfüggvények additív voltából származó folyamatokat említeni. Azonban a dolog lényege az, hogy a monopólium csak korlátozott lehet megítélésem szerint. És nem önmagában a monopóliumellenesség az, amire a figyelmet irányítani kell e törvény esetében, hanem arra, hogy a távközlési piac ún. megtámadható piac legyen. Szabad legyen a különböző újonnan létrejött szolgáltatók belépése a piacra, ne legyen olyan jogosítványa semmilyen szolgáltatónak, ami megtámadhatatlan, ami bebetonozza a monopolhelyzetébe, hogy ne érezze azt a fenyegetést, amit az új piaci szereplők jelentenek. Ha ugyanis ez a fenyegetettség megszűnik, akkor a monopóliumok legrosszabb tulajdonságai fognak érvényre jutni és a hatékonysági kritériumok, a minőségi kritériumok rendre háttérbe szorulnak. A piaci fenyegetettség biztosítása, a piaci megtámadhatóság biztosítása azonban rendkívül nehéz feladat olyan helyzetben, amiben a jelenlegi magyar távközlés van. Nevezetesen, hogy nem önmagában egy jól működő távközlési piac esetében kell azt kitalálnunk, hogy hogyan biztosíthatjuk a piaci megtámadhatóságot, hanem egy gyakorlatilag nem létező szolgáltatás esetében kell ezt a piaci megtámadhatóságot biztosítani úgy, hogy azok a peremfeltételek, amelyekről én beszéltem: a tőke bejövetele, a MATÁV privatizálhatósága, mind-mind érvényben maradjanak. Ezek után kell megnéznünk azt, hogy a törvény tulajdonképpen milyen szellemiséget valósít is meg. Három kulcsterületre szeretnék utalni ennek kapcsán. Az egyik a távközlési piacnak a decentralizációja és a távközlési szabályozás centralizációja, illetőleg decentralizációja. Sajnos, le kell azt szögezni, hogy a törvény ebben a tekintetben a távközlési piacot és a távközlési irányítást centralizálja. Az állam egyrészt tulajdonosa a MATÁV-nak, és mint ilyen, a legnagyobb piaci szereplőnek közvetlen tulajdonosi jogosítványai révén ad konkrét utasításokat, van ráhatása a távközlés fejlődésére. Ugyanakkor - mint a törvény is megfogal- mazza - a távközlési piacot az állam mint legfőbb szabályozó is szabályozza. És ami rendkívül sajnálatos, még azt is deklarálja, hogy nem enged a törvény független fórumokat létrejönni, amelyek esetleg a szolgáltatókat és a szolgáltatást igénybe vevőket tömörítik és segítenek a piac regulálásában. Ezek a tulajdonosi és a szabályozó funkciókból adódó feltételek és feladatok azonban nagyon sok esetben ellentmondanak egymásnak. Gondoljunk csak a következőre: a törvény ugyan azt mondja, hogy koncessziót kell kiírni a távközlési szolgáltatásokra. Igen ám, de a MATÁV is köteles koncessziós pályázaton részt venni, mint ilyen viszont ugye a koncesszió kiírója a tulajdonosa is egyben a legfőbb piaci szereplőnek. El kell, el lehet képzelni, hogy milyen konfliktusok adódnak ebből a helyzetből, amely nem szolgálja, azt hiszem, a távközlés megfelelő ütemű fejlesztését. A másik: a független szabályozó szervezetek és testületek kérdése. A fejlett országokban, vagy a fejlett távközléssel rendelkező országokban és elsősorban Angliában és az Egyesült Államokban a gyakorlat az, hogy a kormánytól független szervezetek regulálják a piacot, amelyekhez úgy a szolgáltatók, mint a szolgáltatást igénybe vevők fordulhatnak a kérelmeikkel, mintegy bíróságként hoznak ezek a szervezetek rendkívül fontos döntéseket, ellenőriznek, a fogyasztók védelmét biztosítják, és döntési fórumot jelentenek súlyos vitás kérdések esetében. A függetlenséget természetesen úgy kell érteni, hogy szervezetileg a kormánytól független szervezetek ezek, de értelemszerűen a kinevezésüket a kormány látja el, illetőleg a kormány vezetője. Azonban hangsúlyozom még egyszer: nagyon sajnálatos az, hogy ezt a formát - ezt a regulálási formát - a törvényjavaslat egyáltalán nem ismeri. Gyakorlatilag teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Holott egy ilyen fórum létrejöttével az előbb említett tulajdonosi és szabályozói funkciók ellentmondásai némiképpen feloldhatónak látszanának. A másik terület, amit szeretnék egy kicsit kiemelni, ez maga a távközlés fejlesztésének a szerkezete. A törvény a koncessziót, illetőleg a koncessziós társaságokat nevezi meg, mint a távközlési piac főszereplőit. Mi indokolja a koncessziós társaságok, illetőleg a koncesszió létét ezen piacok esetében? A távközlési piac, ugye, szerte a világon bebizonyosodott már, hogy piaci alapon teljesen normálisan működtethető, semmiképpen sem nevezhető piackudarcos területnek. A távközlési piacon nagyon sok piaci szegmensben valódi verseny jön létre, ami áldásosan hat a távközlés minőségére, árára, fejlődésére. Hasonlóképpen nem indokolható gazdasági értelemben az állami tulajdon nagyarányú fenntartása ezen a piacon, hiszen számos helyen a világban az állami tulajdon léte nélkül is rendkívül fejlett távközlési rendszerek, távközlési szolgáltatások jönnek létre. A kérdés akkor az, hogy tulajdonképpen mi a koncesszió létének, és annak az értelme, hogy a törvényjavaslat mégis a koncessziót helyezi az előtérbe és a koncessziós társaságokat. Erős a gyanú, hogyha összevetjük azokkal a folyamatokkal, amit az elején elmondtam, nevezetesen a piac centralizációjának a folyamatával, akkor a törvény sajnos, megadja a lehetőséget arra, hogy a koncessziónak semmi más értelme ne legyen, mint az, hogy lezárja a piacmegtámadhatóságot, kizárja azokat a szereplőket, amelyek új szolgáltatóként, új hálózatépítőként részt vehetnének a távközlési piacon valódi versenytársként. Alátámasztja ezt a törvénynek az az elgondolása is, miszerint a már működő versenytársakat sem engedi, vagy csak rendkívül szűk körben engedi a távközlési piacra betörni. Ilyen a külön célú hálózatok jelenlegi üzemeltetőinek az esete. A külön, illetőleg saját célú hálózatokkal rendelkező nagyvállalatok - ilyen a MÁV, a Villamos Művek Tröszt - bizonyos értelemben, hogyha megfelelő garanciák fogalmazódnak meg a törvényben, ugyanis képesek a piac részterületein megfelelő versenytársként megjelenni, főleg akkor, hogyha erre vonatkozóan külföldi tőkét is tudnak szervezni maguknak, ugyanakkor tekintettel arra, hogy koncessziós alapú a piac fejlesztése, erre értelemszerűen nincsen garanciájuk, és így nincsen esélyük arra, hogy piaci szereplőként megjelenjenek. Egyébként a saját célú hálózatok megjelenését a törvényjavaslat ebben a formában tiltja is. A harmadik fő kérdés, amire szeretnék utalni, ez pedig a tarifamegosztás kérdése. A törvényjavaslat ugyanis erről egyáltalán nem beszél. Ezzel nem az a probléma, nem azt hiányolom, hogy részletekig menően nincsen kidolgozva az, hogy hogyan lesz biztosítható az elmaradott régiók kommunikációs fejlesztése, hogyan lesz biztosítható az, hogy mindenki alanyi jogon igénybe vehessen távközlési szolgáltatást, és ne csak azok a fogyasztók, akik megfelelő sűrűségű körzetben laknak, illetőleg csak bizonyos szolgáltatásokat vesznek igénybe. Említettem már ugyanis, hogy a távközlésben képződő jövedelmek elosztása meglehetősen aránytalan. A tarifamegosztás kérdése azért is rendkívül fontos, mert ennek a kérdésnek az eredménye alapvetően befolyásolja a tőke szervezhetőségét, a tőke bevonhatóságát erre a piacra. Itt több kínálkozó lehetőség is adott. Az egyik típusú megoldás egy úgynevezett alap létrehozása, amit a törvény erejével hoz létre a Parlament, és ebbe megfelelő szabályozás mellett a különböző koncessziót elnyert társaságok, vagy a szolgáltatók befizetnek azokból a jövedelmekből, amelyek a rendkívül jövedelmező hálózatok üzemeltetésén keletkeznek, azért, hogy ebből az alapból lehessen finanszírozni azokat a fejlesztéseket, amelyek a rosszul ellátható, hátrányos helyzetű régiók fejlesztésének az igényeit teljesítenék. A másik megoldás egy olyan, úgynevezett keresztfinanszírozó rendszer megalkotása, vagy annak a kereteinek a lefektetése, amely azt szabályozná, hogy megfelelő szolgáltatások milyen egyéb kötelezettségekkel járnak, hogy az említett - általam említett - egyenlőtlen jövedelemképződési folyamatokat valamilyen módon kiegyenlítsük. Hangsúlyozom: ez a vonulat teljes egészében hiányzik a törvényből és ez nagyon nagy hiánya a törvénynek, azt hiszem. Két apróságra szeretnék még utalni. Az egyik az önkormányzatok helyzete a távközlési piac fejlesztésében. A törvény jelenleg a távközlési piac fejlesztésébe nem nagyon engedi be az önkormányzatokat, nincsen kötelezettség arra, hogy az önkormányzat, ha kezdeményezi koncesszió kiírását, akkor ezt kötelező is legyen kiírnia; bizonyos, meglehetősen csekély konzultatív jogosítványai vannak a koncesszió kiírása esetében az önkormányzatoknak. Ez a törvényben azzal az indokkal magyarázott, miszerint az egységes műszaki feltételek biztosítása az, ami miatt erre szükség van. Ugyanakkor azt hiszem, hogy megoldható az egységes műszaki feltételek létrejötte akkor is, ha ezeket valóban előre közli a távközlési piacot reguláló, és mindenkire normatív módon érvényesíti. Azt gondolom, hogy az önkormányzatoknak sokkal nagyobb szerepe van a távközlés fejlesztésében, a lakossági tőkék megmozgatásában, éppen ezért nem kárhoztatnám az önkormányzatokat csak bizonyos hálózatépítési lehetőségek igénybevételére. Még egy apróság: a törvény sajnos, nem tárgyalja egyáltalán a modern távközlési rendszerekben alapvető jogviszonyokat. Ilyenek a különböző bérleti viszonyok alapján szolgáltatott adatok, illetőleg a viszonteladók jogviszonyai. A törvény gyakorlatilag csak a szolgáltató, illetőleg a szolgáltatást igénybe vevő viszonyát tárgyalja, és a bérlő, illetőleg a viszonteladó bizonytalan helyzete a definíciókban nagyon jól követhető. Ez egy rendkívül lényeges hiánya, illetőleg bizonytalansága a törvénynek. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mint hangsúlyoztam, ez a törvény önmagában nem biztosíthatja a legnagyobb színvonalú távközlés létrejöttét Magyarországon, azonban megfelelő kereteket teremthet hozzá. Félő, hogy ebben a jelenlegi formájában a törvény ezeket a kereteket nem megfelelően teremti meg és amennyiben ez nem jön létre, Magyarország óriási hátrányt szenved el a közeljövőben. Ugyanis azt hiszem, a jövő gazdag országai azok lesznek, amelyek ki tudják használni azokat a lehetőségeket, amelyek a napjainkban zajlódó információs forradalomban rejlenek. Éppen ezért azt remélem, hogy a tisztelt Ház csak olyan törvényt fog elfogadni - és remélem, a FIDESZ-frakció módosító indítványai ezt elősegí- tik -, amely garanciát jelent arra, hogy a távközlésben rejlő lehetőségeket Magyarország a jövő században, illetőleg az adott esetben már néhány év múlva is maximálisan ki tudja használni. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)