Hága Antónia (SZDSZ)
HÁGA ANTÓNIA (SZDSZ): Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Én őszintén méltányolom a Népjóléti Minisztériumnak az igyekezetét, amellyel a szociális törvény koncepcionális problémáit próbálja megoldani, és nagyon szeretném, ha ez mielőbb megtörténne. Nemcsak azért, mert én szubjektíven érzem - mivel ezt csak így érezhetem -, hogy szükség van egy szociális törvényre, de ezért el kell mondanom, hogy bár objektíve létezik a kormányprogram irányelveiben minden elképzelést felülmúlóan egy védőháló, ezeket nem igazán érzik a közemberek, és én most erre szeretnék néhány mondatban kitérni. A Népjóléti Minisztérium szociálpolitikai programjára előütemezett 1,7 milliárd forintból 1,4 milliárd forint van zárolva a szociális törvény megjelenéséig. Ez 83%-a az összegnek. Olyan programok nem kapnak pénzt, éppen a szociális törvény késlekedése miatt, amelyek az esélytelen, elesett emberek támogatását segítenék. Engedjenek meg néhány példát. Ilyen például a rehabilitációs program, mely fogyatékosokat gondozó intézményhálózatokat építene ki, működtetne, és ezen fogyatékosoknak - szellemi vagy fizikai fogyatékosoknak - a foglalkoztatási gondjait oldaná meg. Ezek az intézmények vegetálnak, tovább bővíteni az intézményeket nem lehet, fenntartási gondjaik vannak. Mondanám tovább, hogy a térségi válságkezelő programok, amelyek a kormányprogramhoz kapcsolódva alakulnak - Szabolcs-Szatmár, Borsod, Heves és Nógrád megyéről van itt szó - a Kormány decemberi felhatalmazásának értelmében, például Szabolcs-Szatmárban júliusra készen kellene lennie ezeknek a programoknak, és működnie kellene. Ezek sem tudnak működni, hiszen az összeg zárolva van, és nem juthatnak ehhez a pénzösszeghez. El kell azt is mondanom, hogy az egyes lakossági csoportok célzott támogatása is vegetál. Munkanélkülivé válva, nem elég ez a presztízsveszteség egy állampolgárnak, egyik napról a másikra nem tudják a lakbéreiket fizetni az emberek és a közüzemi díjakat fizetni. Az önkormányzatok átmeneti időszakra segélyezéseket tudnának kiutalni, ennek megvannak a törvényes feltételei, csak az anyagi feltételei nincsenek meg. Elképesztő és elkeserítő az, hogyha egy család pénz nélkül, jövedelem nélkül marad, akkor egyik pillanatról a másikra azon kell gondolkodni, hogy talán ki is lakoltathatják őket vagy fűtésüket, villanyukat, vizüket ki is kapcsolhatják. Az új ellátó intézmények, például a családsegítő központok nem tudnak már működni. A házibeteg-gondozó hálózatok önmagukat már nem tudják fenntartani. Abban az időszakban, amikor az óvodából már kizuhannak a gyerekek, vagy az iskola napközi otthonában már nem tudnak részt venni, hiszen egy térítési díj közel áll az ezerforintos összeghez, úgy gondolom, hogy a családsegítő központoknak nagyon nagy szerepük lenne, hogy szellemileg, anyagilag, lelkiekben támogassák az elesetté váló családokat. Ezek nem történnek meg, hiszen a családsegítő központok alkalmazottai igen gyakran nem tudják, hogy a következő hónapban miből tudják a saját bérüket kifizetni. Mondanám még a kríziskezelő intézményeket is a népkonyhák nem tudnak működni, és a hajléktalanok intézményei már végső stádiumban vannak. Valószínű, hogy a következő fél évben lesznek olyan kríziskezelő intézmények, amelyek kénytelenek lesznek bezárni. Nem tartanám erkölcsösnek azt, ha az egyházra testálnánk ezeknek a karitatív szervezeteknek a működését vagy egyéb alapítványokra. Én értem az igyekezetét a Népjóléti Minisztériumnak, viszont arra kérem képviselőtársaimat, hogy azok, akik úgy gondolják, hogy egy rehabilitációs programnak működnie kell, a szellemileg, testiekben, fizikálisan elesett embereket támogatnunk kell, és nem szabad ezeknek az intézményeknek bezárni; vagy akik úgy gondolják, hogy a családsegítő központra szüksége van mindenkinek, aki elesett, hiszen az, hogy egy gazdaság összeomlik és maga alá temeti az állampolgárt, ahhoz nekünk szükségünk van valamilyen kiutat mutatni. Vagy aki úgy gondolja, hogy a kríziskezelő intézmények+