Kósa Ferenc (MSZP)

1992. május 12.

KÓSA FERENC (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Köztársaságnak nincs médiatörvénye. Hiánya felmérhetetlen károkat okozott a múltban és késlekedése már-már jóvátehetetlen károkat okoz a jelenben. Törvényi szabályozás híján áldatlan helyzet alakult ki a médiákon belül és a médiák körül egyaránt. Mivel a médiáknak döntő befolyásuk lehet egy-egy ország politikai életére, kultúrájára, a társadalmi létezés számtalan területére, végső soron akár egy-egy nép vagy nemzet sorsára, mindaz, ami a médiákban történik, nem az intézmények belügye, hanem közügy. Mégpedig a legfontosabb közügyek egyike, hiszen a médiák potenciális hatalma ma már a hagyományos hatalmi ágakéval vetekszik, sőt bizonyos körülmények között akár fölébük is kerekedhet.A médiokráciával, miként minden hatalommal, lehet élni és lehet visszaélni. Lehet működtetni egy-egy társadalom vagy nemzet érdekében, de sajnos ellenében is. Sajnálatos tény, hogy nekünk, magyaroknak a médiákról főként mint ellenünk működő hatalomról vannak leginkább tapasztalataink. Az elmúlt évtizedekben nem múlt el nap, hogy a hatalmi önkény a médiákon át valamilyen módon és valamilyen mértékben meg ne alázott volna bennünket emberi és állampolgári mivoltunkban.

Volt alkalmunk megtapasztalni és tudatosítani magunkban, milyenné torzulhat egy kizárólagosan birtokolt, törvényileg szabályozatlan és a társadalom által ellenőrizhetetlen médiahatalom. Ha belegondol az ember a kézivezérlésű médiák hajdani működésébe és roncsoló hatásába, tulajdonképpen nem is annyira a naponta ismétlődő politikai handabandázást találja a legelkeserítőbbnek, hiszen a kiüresedett politikai frázisokkal szemben ott sorakoztak a valóságos történelmi tények. A gondolkodásra hajlamos emberek az 1956-os forradalom eltiprása után már világosan látták, hogy a katonai diktatúra és az európai demokrácia, a rabság és a szabadság, a hazugság és az igazság egymást kizáró fogalmak és jelenségek. Egyre világosabban látni lehetett azt is, hogy ennek a sztálini, hruscsovi, brezsnyevi történelmi torzulatnak körülbelül annyi köze volt egy minden eddiginél emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalom eszméjéhez, egyszóval mindahhoz, amit szocialista értéknek nevezhetünk, mint mondjuk ama názáreti férfiú szelíd tanainak a középkori inkvizícióhoz.

A hajdani hatalom és a szolgálatába szegődött médiokrácia - legyen tisztelet természetesen a kivételeknek - az igazi pusztítást a tudatos és alattomos kontraszelekció által végezte. Minden értéket, lett légyen az emberi, nemzeti, erkölcsi, kulturális, tudományos, politikai vagy bármi egyéb, minden lehetséges módon igyekezett kiszorítani a nemzet tudatából. Ahogyan a költő mondaná: "szóval, tettel és hallgatással" is. Az alávetett társadalom helyzetét szellemi megtévesztéssel próbálták súlyosbítani.

Minden hitvány hatalom kényelemre vágyik, és örök időkre akar berendezkedni, nem kedveli, ha tőle függetlenül vagy netán vele szemben is gondolkodnak. Nincs kedve bíbelődni az ellenvéleményekkel. Úgy véli, számára az a legkényelmesebb, ha rajta kívül senki más nem gondolkodik. Az alattvalónak az a dolga, hogy törődjön bele a sorsába. Ne lássa, amit látnia kéne, ne higgyen olyasmiben, amiben hinnie kéne, ne kételkedjen olyasmiben, amiben kételkednie kéne, egyszóval ne legyen alkalmas saját létérdekeinek a felismerésére. És aki ebben a megalázó helyzetben felemelte a fejét, netán a szavát, az rögvest rákerült valamilyen listára és a médiákban nem szerepelhetett. Ha véletlenül alkotó volt, nemhogy a műveit, még a nevét is tilos volt említeni. Miért is? Ideológia mindenre volt. Ha valaki gyógyszert vitt Gyimesbe, az már nacionalistának számított és ugye 40 éven át a nacionalizmus volt a fő veszély. És ha valaki francia filozófiát olvasott fel barátainak a svábbogaras albérletében, az már kozmopolita ellenzékinek számított, és ugye az ideológusok szerint a kozmopolitizmus volt a másik fő veszély.

Aki pedig a szocializmusnak nevezett rendszer uraitól számon próbálta kérni a szocialista eszméket, az lett a közénk furakodott ellenség, az ideológia szerint ez volt a legfőbb veszély. Kizárni, bezárni, kitiltani, betiltani, eltiltani, agyonhallgatni, elnémítani - ezek voltak a médiapolitika leggyakoribb szállóigéi évtizedeken át. És ahogyan múltak az évek, úgy szaporodtak a tilalmi listák.

Ám a médiahatalom, a rendszer holtbiztosnak vélt bázisa korántsem működött tökéletesen. Sok-sok tisztességes ember, barát, kolléga is dolgozott a rádióban és a televízióban, és a legtitkosabb listák is rendre napvilágra kerültek. Eleinte némi szorongással olvastuk a neveket, később azonban egyre szilárduló önérzettel, mert igazat mondani akkoriban még rangot jelentett. Erkölcsi és szakmai rangot. És talán ez a jelentéktelennek látszó mellékkörülmény volt az, amitől még a magamfajta jámbor halandó is úgy érezhette, nem teljesen feleslegesen él ebben az országban.

Tisztelt Országgyűlés! Elnézést a látszólagos kitérőért, de ha csakugyan változtatni akarunk a médiák helyzetén, számot kell vetnünk mindazzal, amit megörököltünk. A dialektika elemi szabálya, ha valamit akarunk, meg kell neveznünk azt is, amit nem akarunk, amiből végképp elegünk volt. Törvényt alkotunk, keményen kell fogalmaznunk. Nem akarunk több kényelmes hatalmat, manipuláló médiákat, nem akarunk semmiféle önkényt, hazudozást, kézivezérlést, kontraszelekciót. Éppen elég volt megélni és túlélni azt a szellemi, erkölcsi tatárjárást, ami az elmúlt évtizedekben ránk zúdult a médiákból.

Világosan kell látnunk, ha valamely kizárólagos médiahatalom még egyszer fölénk idegenedik, és ismét belekényszerülünk a megtévesztés és a megtévesztettség zűrzavarába, akkor már bármi megtörténhet velünk.

Nem csupán zsendülő demokráciánk szakadhat meg, hanem végső soron akár a történelmünk is. S ha már felemlegettem a múltat, illik szembenéznem a jelennel is. Az örökségünk olyan, amilyen. Megszabadulni tőle éppoly nehéz, mint amilyen nehéz volt elviselni. Géppisztolyos őrség már nem dölyföl a rádió és a televízió bejáratánál, de törvény híján a médiák jogállása, szervezeti és felügyeleti rendje, egész működése fölöttébb bizonytalan. Főként a tévénél dolgozó kollégáimtól tudom, hogy ez a mostani, átmeneti, anarchikus helyzet elmélyült, felelősségteljes munkára alkalmatlan. Súlyosbítja a gondokat, hogy ebben a törvényi és erkölcsi vákuumban a médiákon belül és a médiák körül valóságos háború dúl, afféle aki bírja, marja zsákmányszerző háború a pozíciók, a befolyási lehetőségek birtoklásáért, de hovatovább már a munkahelyek megtartásáért is.

Miközben tehát a műsorfolyam szürkén hömpölyög, a háttérben zajlik a médiahatalom újrafelosztása. Túlságosan nagy a tét, pattanásig feszülnek az idegek, olykor-olykor már el is pattannak, mint láttuk ezt a múlt héten Gombár Csaba esetében. Ebben az idegőrlő helyzetben, miként minden háborúban, a legnagyobb terhet azok viselik, akik a frontvonalakon, az ütközőzónákban dolgoznak. Naponta viszik vásárra a bőrüket, naponta kell állva maradniuk a támadások kereszttüzében, naponta kell megküzdeniük emberi és szakmai tisztességükért és naponta kell elszenvedniük a gyalázatosabbnál gyalázatosabb gyanúsítgatásokat, mert ebben a vér nélküli háborúban mindenki gyanús. Ha valaki emitt áll, támadják onnét, ha valaki amott áll, támadják innét, s ha valaki lelkiismeretét követve megy a maga útján, és megpróbál kimaradni ebből a mesterségesen felszított törzsi marakodásból, azt támadhatják mindenhonnét.

(10.50)

Véleményem szerint a tekintetnélküliség abszurd logikája kezd elhatalmasodni a józan ész fölött - pedig hát arról, hogy az ilyesmi hová vezethet, ugyancsak vannak keserves történelmi tapasztalataink, még a hitleri és a sztálini időkből.

Az Országgyűlés felelőssége nyilvánvaló és főként átháríthatatlan. Az országot járva és a választópolgárokkal beszélgetve legalábbis én úgy érzékelem: az embereknek van elég gondjuk, nem érdekli őket a médiaháború, nem érdekli őket az sem, kik és mikor kezdték - kizárólag az iránt érdeklődnek, mikor lesz már vége ennek az oktalan acsarkodásnak. Tőlünk, képviselőktől pedig azt várják, hogy tisztességes törvényekkel teremtsünk végre békés és igazságos rendet a médiák körül - és ezt várják tőlünk a médiákban dolgozó szakemberek is.

A médiatörvény tovább már nem késlekedhet. Közös gondolkodással, közös akarattal rá kell találnunk a jelenlegi, áldatlan helyzet törvényes rendezésére.

A sors különös kegyelme folytán mi, magyar szocialisták nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ebbe a méltatlan médiaháborúba belebocsátkozhatnánk. Lehetséges persze, hogy a párt perifériáján akadnak még elszórtan ilyen-olyan, hataloméhes, militáns figurák, hiszen efféle csökött ámokfutók valamennyi párt környékén találhatók. (Tirts Tamás: A centrumban nincsenek!) Mindenesetre tanúsíthatom és felelősséggel kijelenthetem, hogy a Magyar Szocialista Párt elnöksége nyílt és alapos vita után egyhangú döntést hozott a szocialisták elvi álláspontjáról a médiákkal kapcsolatos legfontosabb alapkérdésekben. Ez az elvi-politikai állásfoglalás röviden és tömören az alábbiak szerint összegezhető: Legyen mielőbb korszerű, az európai demokratikus országok törvényeihez igazodó, valamint a magyar sajátosságoknak megfelelő médiatörvény. Biztosítsa a törvény az információk szabad áramlását, az elfogulatlan, előítéletektől és torzítgatásoktól mentes, korrekt tájékoztatást a hazai, az európai és a nagyvilág kulturális és egyéb szellemi értékeinek megismertetését - általában a műsorok minőségének, színvonalának emelését, minden műfajban. Garantálja a törvény a közszolgálati médiák lehető legteljesebb szuverenitását, akadályozza meg a közvetlen vagy közvetett kisajátítás bármely formáját. Tegye lehetővé a törvény, hogy a közszolgálati médiákban dolgozók szabadon alkothassanak és tevékenykedjenek, törvényerejű közszolgálati szabályzat rögzítse jogaikat, erkölcsi és szakmai kötelezettségeiket, és tiltsa az információs hatalommal való visszaélés bármely módját.

Megítélésünk szerint ezek az alapelvek alkalmasak egy demokratikus parlamenti konszenzus kialakítására. Mivel több vonatkozásban kétharmados törvényről van szó, sorsdöntő lehet egy-egy párt következetesen képviselt elvi álláspontja a médiatörvény sarkalatos kérdéseiben.

Mármost, ami engem illet, a kulturális bizottságban dolgozó képviselőtársaim és a hivatalos jegyzőkönyvek is tanúsíthatják, hogy közös előkészítő munkánk során szóban és írásban - s talán a tőlem telhető némi szakismerettel - igyekeztem képviselni és érvényesíteni a föntebb jelzett alapelveket. A több mint egy esztendeig tartó bizottsági munkálatok során a legsúlyosabb és legelmélyültebb viták a közszolgálati médiák jogállása körül bontakoztak ki. Ez természetes is, hiszen ez az alapkérdés: nem kevesebbről kellett itt elgondolkodnunk, mint hogy kié is legyen a Magyar Rádió és a Magyar Televízió.

Az államé? Nem volna szerencsés, hiszen az állami tulajdonlás az elmúlt negyven évben túlságosan is kimutatta foga fehérjét. Számtalan hátrányával szemben szinte semmiféle előnyét nem tapasztaltuk.

Valamely párté? Reméljük, az egypárti rögeszme már nem kap szerepet a történelem színpadán.

Két párté? Ez csak akkor lenne méltó az európai demokráciákhoz, ha a Parlamentben összesen két párt lenne - szerencsére több van, és a jövőben talán még több lesz.

A kormányzópártoké? Ez nyilvánvalóan a Kormány hatalmi túltengését jelentené - azt hiszem, ezt maga a Kormány sem igényli.

Netán az ellenzéké? Ez esetben a szabadon választott magyar Kormány pillanatok alatt működésképtelenné válna, és már vehetné is a kalapját.

Fölmerült az a sajátos javaslat is, hogy legyenek a közszolgálati médiák a szabadpiachoz igazodó részvénytársaságok. Igen ám, csakhogy mi történik, ha fölvásárolja őket mondjuk egy arab sejk, például egy hithű olajmágnás? Még elképzelni is furcsa, milyen ötletei támadhatnak tulajdonosi hóbortjában. Mi történik, ha teljhatalmú tulajdonosként az jut az eszébe, hogy Vitray Tamás burnuszban közvetítse a Fradi-meccset, Kudlik Juli pedig "lefüggönyözött" arccal konferálja a Deltát? A szilveszteri kabaréban talán helye lehet az ilyesminek, de hát egész évben... Talán ez mégis túlzás volna.

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem: a részvénytársasági forma ugyanakkor a kereskedelmi médiák esetében természetes és nagyon hatékony forma lehet. Akármilyen megdöbbentő, vannak még hívei annak a képtelenségnek is, hogy legyen a Rádió és a TV az ott dolgozók magántulajdona. Jó néhányan dolgoznak még a médiákban olyanok, akik birtokon belül érzik magukat, és az sem zavarja tulajdonosi öntudatukat, hogy a médiák közpénzen működnek. Talán mondanom sem kell, hogy a lehetséges változatok közül mi, szocialisták, a köztulajdon mellett döntöttünk, és azt szeretnénk, ha a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót hazánk valamennyi állampolgára a sajátjának tudhatná és érezhetné. Éppen ezért, a közszolgálati médiák jogállására vonatkozóan a közalapítványi formát javasoltuk. Véleményünk szerint ez biztosíthatja a legmarkánsabban a közszolgálati médiák szuverenitását - mindenféle kisajátítási szándékkal szemben. Védelmezi a társadalmat a mindenkori állami befolyással szemben, ugyanakkor védelmezi a nemzeti szuverenitást a közvetlen vagy közvetett tőkebefolyással szemben is.

Megtisztelő számunkra, hogy a kulturális bizottságban dolgozó képviselőtársaim többsége végül is ezt a formát fogadta el, és ezt a formát támogatták a legkülönfélébb szakmai testületek is. Túlzás nélkül mondhatjuk: ezzel a döntéssel egy jelképes értékű - talán történelminek is nevezhető - mozzanathoz érkeztünk, hiszen a magyar népnek történelme során még sohasem adatott meg, hogy a szó szoros értelmében - tehát törvényileg és politikailag is garantálva - birtokba vehesse az ország valamely jelentős intézményrendszerét. 1848 és 1956 kivételes forradalmi pillanatait leszámítva, most jutott el ahhoz a reális esélyhez, hogy ezt végre-valahára megtehesse. Úgy tűnik, most már kizárólag rajtunk, képviselőkön múlik, megértjük-e ennek a történelmi esélynek a jelentőségét. Szeretném remélni, hogy igen.

Tisztelt Képviselőtársaim! Általánosságban ennyit akartam mondani. A részletekről, a törvénytervezetben még meglévő ellentmondásokról, feszültségekről a részletes vitában kívánok szólni -mert egyébként mélyen egyetértek Haraszti Miklós és Prepeliczay István képviselőtársaimmal: itt még sok mindenről kell beszélnünk ahhoz, hogy végül is mindannyiunk által jó lélekkel elfogadható törvény szülessék.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)