Tóth Sándor (KDNP)

1992. május 12.

TÓTH SÁNDOR (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Amikor most végre elérkeztünk a szabad magyar Parlamentben az egyik legkényesebb és legfelelősségteljesebb törvénytervezet vitájához, eszembe jut az ír Chestertonnak Híres Eretnekek című esszékötetéből az egyik anekdota. Azt mondja az író: tételezzük fel, hogy az utcán csődület támad egy lámpavas körül. A befolyásos emberek elhatározzák, hogy a lámpát le kell dönteni. Honnan, honnan nem, odacsöppen egy kopott ruhás középkori szerzetes, a középkor szellemében, skolasztikus módon leinti őket és azt mondja, pardon, álljunk meg egy pillanatra, először is vitassuk meg a világosság természetét, mert ha a világosság jó... és ebben a pillanatban valaki otromba módon hátulról leüti a szerzetest. Elkezdődik azonnal a lámpavas ledöntése, folyik tovább természetesen a veszekedés, aztán kiderül, hogy egyeseknek a lámpavasra volt szükségük, mások kifogásolták, hogy miért gázlámpa és miért nem elektromos, aztán mások afelől panaszkodtak, hogy túl fényes ez a gázláng is, másoknak meg túl sápadt. Folyik egész éjjel a veszekedés, és időről időre nem csitul, csak éppen csendesedik, de újra felfokozódik a vita, s mindig a lámpáról van szó. Aztán eltelik az idő és a szerzetes is valahogy észhez tér, és hallja, hogy a vita tovább folytatódik, s keserűen megjegyzi: amit eddig a világosságban csináltatok, most folytathatjátok a sötétségben.Tisztelt Országgyűlés! A szóban forgó lámpát ezúttal én úgy nevezném, hogy a tisztesség világossága. És úgy érzem, hogy hosszú vita után a bizottságban ez a tisztesség jelen volt; én nagyon bízom benne, hogy az elkövetkezendő idők során is állva marad ez a lámpavas, és senkinek nem jut eszébe, hogy a világosság filozófiáját kétségbe vonja. Mert hogy a rádió és a televízió több, az ember, a társadalom erkölcsi, kulturális felemelését szolgáló eszköz a könyvnyomtatás után, még bizonyságul a magyar irodalom két nagyon érzékeny alakjának, Babits Mihálynak és Sík Sándornak néhány sorát is idézném. Mindketten a rádióról írnak.

Babits ezt vetette papírra "az istenek halnak az ember él" ciklusban: "Sok évszázadon át azt hitte az ember, hogy a kirepült hang elvész a messzeségben, és elhal, mint a kirepült lélek. De lehet-e halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha elnémult, még nem veszett el, a hang halhatatlan, s mikor már nem is hallja senki, él és repül tovább. S örök, irtózatos, néma zsivajban járjuk útainkat. Megőrülne, aki egyszer meghallaná, a Föld minden hangja itt leng fülünk körül. Mily keveset fog föl a fül kis rádiója az óriási koncertből, mely kiindul minden pillanatban a földkerekség minden pontjáról, talán egy isteni Fül felé."

És Sík Sándor: "Látok a légen át. Légen és zűrön és sötétségen át, káprázatokon és minden sokféleségen át, és minden őrültségen át, látom, hogy az öklök szétsimulnak, szemkarikák, ajakráncok, homlokbarázdák elsimulnak, minden tisztázatlan nem - emberhangok elcsitulnak, lám a zengő kagyló koszorúja alatt olyan testvér-egyforma minden arc."

Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy mi, kereszténydemokraták nem tudunk másképpen gondolkodni sem a rádióról sem a televízióról, s erről legutóbb első kongresszusunk népes tábora csak megerősített. Hiszen mindkét médium mélységes összefüggésben van azzal, amit a civilizáció értékközvetítő hivatásának tekintünk, vagyis a kultúra, az erkölcs szétsugárzó eszközei feladatának az éterben és az égi mezőkön.

Persze nem egyszerű manapság valódi kultúráról szólni, s főleg nem egy láncaitól megszabadult országban, amely most keresi a helyét a gazdaságban, a politikában az európai mértékek szerint. Ám nem felejthetjük el, kultúránkban sem lehetünk mások, csak önmagunk, hiszen örökségünk kijelölte számunkra az utat, amit el nem veszíthetünk, nehogy hűtlenné váljunk történelmünkhöz, a más népek által is elismert rendkívül gazdag tradíciónkhoz, amely mindig a továbblépés lehetőségét segíti elő. Nekünk, magyaroknak aranyunk és ezüstünk nincs, de van szellemi kincsünk, amellyel kapcsolatban nyugodtan elmondhatjuk egyik múlt század végi költőnkkel: "mert nem győzhet más, csupán a szellem."

Védekező ország voltunk és vagyunk a történelemben, s identitásunkat a szó által tudtuk a leggyakrabban bizonyítani. Magyar szavaink által, ahogyan Nemeskürty István Széchenyi-díjas író mondja legutóbbi könyvében: Küldetéstudatunk fő őrzője és hordozója a nyelv. Batsányi János világosan megfogalmazta: "Eddig fegyverrel teljesítettük hivatásunkat, ezentúl fegyver helyett nyelvünk szépségével győzzünk meg mindenkit." Batsányiról aztán igazán nem mondható el, hogy nacionalista lett volna, hiszen Napóleon egyik bizalmasának szűkebb köréhez tartozott.

Igen, küldetéstudatunkra kell hivatkoznunk akkor is, amikor médiumokról beszélünk, amelyek pillanatonként sugározzák szavainkat, megmutatják arcunkat. Érezzük-e hát a felelősséget? Szent a nyelv! - kiált fel Füst Milán -, s több kincsed nincs neked. A szó ezúttal több a beszélt nyelvnél: információ, szórakoztatás, irodalom, történelem, istentisztelet, liturgia a hang és a kép által, élő képsor, mely az igaz valóságnak felel meg, nincs benne torzítás, nincs benne részrehajlás, sanda politikai, merkantilista érdek, romboló ideológia, hanem csupán egyetlen lámpafény ragyog benne: a tisztességé.

Mi, kereszténydemokraták akként beszélhetünk sajtó- és médiaetikáról, mi több, morálról, hogy egyetlen törekvésre figyelünk: valamiféle egyensúlyt kell teremteni szellemi és anyagi értékek között, mert ez az egyensúly teszi lehetővé, hogy olyan társadalmi helyzet teremtődjék, amelyet az élők többre és magasabbra becsülnek a puszta szükségérzet és a puszta hatalomvágy beteljesülésénél. A szellemi értékek fogalma a lelki, az értelmi, az erkölcsi és az esztétikai területeket foglalja magába. E fogalmak nélkül nem létezhet a jövő kultúrája sem, amelynek kialakítására - mint az Inter Mirifica kezdetű zsinati dokumentum is hangsúlyozza - a rádiónak, a televíziónak elsőrangú szerepe, több: hivatása van.

Konzervatív fölfogás? Újra csak nem szabadulhatok a már idézett Chestoertontól: "Fokozatosan enyésznek könyveinkben a rend és a biztonság eszményei. A dolgok viszonyaira vonatkozó általános nézeteket kisöprűzték a politikából, az irodalomból, s most megkérdőjelezhetjük, mit nyertünk és mit veszítettünk ezáltal."

(12.00)

Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor egy nemzet körül elbizonytalanodnak a dolgok, a hatékonyságot kezdik emlegetni. Az egykori pápa, VII. Gergely - Hildebrandt erre ezt felelte volna: Nem a hatékonyságért, hanem az egyházért kívánok dolgozni. - Mi hozzátehetjük Széchenyit követve: és a magyar hazánkért! Ez nem beszűkülés, hanem ablaknyitás a nagyvilágra, Európára, amit szeretnénk a teljes építő értékével behozni a kép- és a hanghullámok által is ebbe az országba.

Szolgálat ez, barátaim, igazi szolgálat! És ki nem akarja közülünk ezt a szolgálatot?

Bocsássanak meg a kitérőért, de mi nem hallgathatjuk el azt a fontos hivatást - ismétlem: hivatást! -, amely a médiumok funkciója. Hajdan az egyiptomiak mandola sugárívbe foglalták festményeiken az emberfigurákat, jelezvén: minden ember kapcsolatban van az éggel és földdel. Mai nyelven szólva: különös rádiókészülék mindenki, fölvesz és lead jeleket. És nem mindegy, hogy ez a kapcsolat a már magunk gyártotta technikai eszközök által is hogyan teremtődik meg, és égve marad-e a tisztesség lámpása!

Mindazt, amit elmondtam, kivetítem a nemzet képernyőjére, és Sipos Istvánt idézem, aki a francia szakirodalom lapjairól olvas. "Ez az irodalom azt állítja - mondja a szerző -, hogy a kelet-európai népek történelmük (hangjuk és képeik) erejét ajánlhatják elsősorban a világnak, amelynek ideális eszköze a műholdas televíziózás." Mi több, kis népek esetében nyelvük, tradícióik, nemzeti örökségük őrzése végett nincs más megoldás, ahogyan azt Jacques Delors esszenciális kérdésföltevése is igazolja, vajon a műholdas csatornák összességével szemben miként őrizheti nyelvét, mely kultúrájának fényereje, egy tízmilliónyi lelket számláló nép. Vajon ez a törekvés, hogy minden nép vagy a népek közössége saját audiovizuális eszközök segítségével őrizhesse a maga identitását, nem ugyanannak a szabadságnak a védelmét jelenti-e, amelyet máshol oly ünnepélyesen hirdetnek? Igen, szebbet sohasem láttam, amint két kölyök cserelátogatáson fölfedi a másik létének titkait - az eszkimó a sivatagban, a beduin a jéghegyek között.

Mi kereszténydemokraták tehát, amint az elmondottakból kiderült, a rádiót és a televíziót nem egyszerűen elektronikus sajtónak, tájékoztatási eszköznek, hírközlő szervnek fogjuk fel, hanem az emberi kultúra tömeges méretű közvetítőjének, amely önmaga is kultúrateremtő. Ha pedig külön szót ejtünk a tudományról, talán hangsúlyoznunk sem kell, mit jelent a tudomány háromféle tevékenysége közül annak elősegítése, éppen a médiumok által, ami így írandó le: a közösséget tisztultabb műveltséghez vezetni.

A rádió és a televízió jelentőségét éppen az adja, hogy a kultúra anyagi, szociális és szellemi ágazatainak ható tényezőit eljuttatja a társadalomba. A kereszténydemokratáknak ugyancsak feladatuk, hogy a társadalmi rendszerváltásban, az európai demokráciákhoz hasonlóan, Magyarországon kialakuljon a kettős médiarendszer, amit a közszolgálati és a kereskedelmi rádiók és televíziók együtt jelentenek. Támogatói vagyunk annak, hogy létrejöjjön a kereskedelmi médiumok sokszínű szabad versenye, ugyanakkor nemzeti érdeknek valljuk, hogy a médiarendszer középpontjában egy valóban szabad és független nemzeti közszolgálati Magyar Rádió és Magyar Televízió álljon...