Sóvágó László (MDF)

1992. május 26.

DR. SÓVÁGÓ LÁSZLÓ, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! A lakás az emberi élet alapvető feltétele. Megfelelő lakás nélkül - és ez lehet saját tulajdonú vagy bérelt - aligha képzelhető el tartalmas emberi lét. A lakáshelyzet megoldatlansága számos egyéni és társadalmi konfliktus okozója. Mivel Magyarországon nem kevés az állam, önkormányzat, illetve a magánszemélyek által bérbe adott lakások száma, nem túlzó a megállapítás: e tárgyalásba vett törvényjavaslat egyike a Parlament által tárgyalt legjelentősebb előterjesztéseknek. Utaltam rá, a lakás az egyén, a család egyik legfontosabb élettere, a megszerzett jövedelmek nem kis részét erre költik. Csoda-e, hogy a társadalom fokozott érdeklődéssel kíséri e törvény megszületését? Hosszú hónapok óta dúl a vita a sajtóban, megszólaltak az érdekvédelmi szervezetek, önkormányzatok, sőt lábrakaptak megalapozatlan, hogy ne mondjam, felelőtlen találgatások is: sokszorosára emelik a lakbéreket, eladják a bérlők feje fölül a lakásokat, bárkit ki lehet tenni az utcára - valahogy így hangzanak ezek a jó szándékúnak egyáltalán nem nevezhető kitalációk. Elhangzottak természetesen tárgyszerű, figyelemre méltó kritikák is kormánypárti és ellenzéki részről egyaránt. Amit bevezetőül el kell ismerni, tökéletes megoldás aligha képzelhető el. Nagyot téved az, aki azt hiszi, hogy egyetlen jogszabállyal rendet lehet teremteni a lakás- és helyiségbérlet területén. Negyven év ostobaságait egyetlen intézkedéssel sajnos, nem lehet orvosolni. A javaslat elfogadásától nem várható a piaci viszonyok maradéktalan érvényesülése, a lakosság lényegesen többet nem képes lakásbérletre, lakásfenntartásra fordítani. Nem lesz több lakás sem, legfeljebb az önkormányzatok a meglévőkkel bölcsebben gazdálkodhatnak. Ez a jogszabály irányít, terelni igyekszik egy működő lakáspiac felé, nem egy eleme szándékot, célt jelez. Ha valaki azzal a szándékkal közelít a tervezethez, hogy azt kritizálja, hibáit említse, általában a lakáskoncepció hiányával szokta kezdeni. Nem vitatom, az lenne az igazi, ha ilyennel már a Parlament is találkozott volna. Bár azt is el kell mondanom, hogy nagyon sok koncepció született már az elmúlt negyven évben ebben az országban, és jelentős részük írott malaszt maradt. Az idő sürget. A koncepciók mellett szükség van a jól megragadható, önállóan is szabályozható területeken a gyors és szakszerű cselekvésre. Szilárd meggyőződésem, hogy a lakások és helyiségek bérlete, elidegenítése ilyen önállóan is szabályozható részterületnek minősül. Azt már nem is érvként, csak a kép teljessége érdekében említem, hogy a kormányzat erre kapott felhatalmazást. Így döntött a Parlament akkor, amikor utasította a Kormányt, hogy a helyi önkormányzatok megalakulásával összefügő módosított 1990. évi LXXXIII. számú törvény 13. szakasz (2) bekezdése szerint az önkormányzatok tulajdonába kerülő bérlakásokra, illetve a nem lakás céljára szolgáló helyiségre vonatkozóan törvénytervezetet terjesszen az Országgyűlés elé. Mindezek ellenére tudom, hogy a Népjóléti Minisztériumban kialakulóban van a lakáskoncepció átfogó szabályozása. Mi is úgy látjuk, hogy sürgető feladat olyan kérdéskörökkel is foglalkozni, mint például a lakásépítés és - fenntartás, -felújítás, illetőleg a pénzügyi konstrukció kidolgozása. Ez azonban csak folyamatos jogalkotói munka során valósulhat meg. Alkossunk-e kerettörvényt, és a többit bízzuk-e az önkormányzatokra, vagy a szabályozás tűzze ki a részterületek behatárolását is? Kapjanak-e szabad kezet, és ha igen, milyen mértékben az önkormányzatok? Kié a felelősség, az államé vagy az önkormányzatoké? Vagy - ha magyarul akarok fogalmazni - ki vállalja a népszerűtlen intézkedéseket? Rendkívül fontos kérdések ezek. Amiben - legalábbis azt hiszem - az ellenzék és a kormánypárti képviselők is egyetértenek, az állam nem vonulhat ki a lakáskérdés megoldásából. A kivonulás vagy ki nem vonulás mértékének megítélésében van a vita. Tudomásul kell venni, hogy az önkormányzati tulajdonba kerüléssel nemcsak jogosultságok, hanem kötelességek is járnak. Az önkormányzatok tulajdonosi jogosultságából következik, hogy maguk állapítják meg a tulajdonukban lévő lakások bérét, a tulajdonukban lévő lakások elidegenítésének feltételeit. Mit tagadjam, csodálkozom! Akik eddig az önkormányzatok szabadságáért kiáltoztak, megrémültek. Eddig mindig azt hallottuk, a Kormány alapvető önkormányzati jogokat csorbít, kiskorúnak nézi az önkormányzatokat, nem érvényesülhet az önkormányzatok szabadsága. És most született egy tervezet, amely bízik az önkormányzatok józanságában, és a szabályozást a kezükbe adja. Elismerem persze, hogy a többségében ellenzéki önkormányzatokra nem kis feladat hárul, de mindez még nem ok a menekülésre, a meghátrálásra. Való igaz, nem lesz népszerű a lakbérek esetleges emelése, jobb lenne ezt a Kormányra bízni. A javaslat elfogadása esetén nem lehet kívülállónak maradni, vállalni kell a helyi kormányzás népszerűtlen feladatait is. Ez a valódi oka az előzetes ellenzéki kritikáknak, bár nem vitatható, hogy más, látszólag ügyes érvekkel takarják. Kiderülhet, hogy lényegesen könnyebb elméletekkel operálni, mint a gyakorlatban cselekedni. Mennyivel jobb az ellenzéki pozíció szabadsága, mint a döntés felelősségének népszerűtlen vállalása. (Mozgás és zaj a bal oldalon. - Taps a jobb oldalon.) A tervezet az önkormányzatok szabályozási szabadsága mellett teszi le a voksot. Ez felel meg az önkormányzatiság szellemének, de a célszerűségi elvárásoknak is. Egészen más az alapja a különféle érdekvédelmi szervezetek aggályainak. Tulajdonképpen a Kormány iránti bizalom jelének is tekinthetném, hogy ezen szervezetek a szabályozás központi elemeinek erősítését óhajtják, mert vélhetően jobban bíznak a Kormányban, a Parlamentben. Az élet azonban azt bizonyította, hogy az önkormányzati testületek a lakosság pénzügyi helyzetét érintő kérdésekben bölcsen politizálnak. Jól emlékszem még a helyi adó kivetésekor parázslott vitákra: az önkormányzatok méltánytalanul nagy adót vetnek majd ki; tovább terhelik a lakosságot. És mi történt? Az önkormányzatok többsége még helyi adót sem vetett ki, néhány szélsőséges esettől eltekintve pedig tudták, hogy hol a határ. Hiszem, hogy így lesz ez lakbérek esetében is. A lakosság közelében élő, azzal szoros kapcsolatot tartó testületek tudni fogják, hogy meddig mehetnek el. Sajnos, a helyiségbérlet területén vannak rossz tapasztalataink is. Mivel a helyiségek túlnyomó többségével az önkormányzatok rendelkeznek, diktálhatják a feltételeket, egyesekkel elszaladt a szekér, aktív alakítóivá váltak a bérleti díjaknak. Igaz, e területen nincs olyan kötöttség, mint a bérlakások esetén, nevezetesen, hogy a bérleti díjat önkormányzati rendeletben kelljen megállapítani. (10.10) Tisztelt Ház! Az általános vitának nem lehet célja a részletek aprólékos elemzése, így én a törvényjavaslat normaszövegéhez csak három, igaz, meghatározó jelentőségű ponton szeretnék kapcsolódni. Talán a lakbérek sorsa izgatja legjobban az embereket, így ezzel kezdeném. Sokan hajlamosak elfelejteni, ezért szeretném magunk elé idézni: A lakbérek mértékének megállapítása a jelenleg hatályos jogi szabályozás szerint, azaz napjainkban is az önkormányzatok jogköre. Ma sincs lakbérplafon, semmilyen értelemben vett jogi megkötöttség. A tevezet elfogadása esetén csak annyi változás történne, hogy az önkormányzat nem hatósági, hanem tulajdonosi jogkörében állapítaná meg az árakat. Hallani, még kormánypárti körökből is olyan megállapításokat, hogy törvényjavaslat mondja ki: bizonyos időszak alatt maximum milyen mértékben emelkedhessenek a lakbérek, a helyiségbérek. Nem hiszem, hogy erre szükség lenne, sőt lehet, hogy ellentétes célt érnénk el vele. Nem lehet azt általánosságban, az egész országra kiterjedő hatállyal kimondani, hogy mondjuk két éven belül a jelenlegi bérleti díjak másfélszeresénél nagyobb bérleti díjak nem szedhetők. Lehet, hogy vannak olyan városok, sőt városrészek, ahol semmilyen mértékű növekedés nem lehet indokolt, míg más helyeken ennél nagyobb mértékű emelést helyesel a polgárok többsége. Példaként elég, ha Budapest gyenge állagú bérlakásaira vagy budai villáira gondolunk. Ez egyben arra is rávilágít, hogy miért kell önkormányzati hatáskörbe adni a lakbérek mértékének megállapítását. Azért, mert a lakásállomány ezerarcúsága ezt teszi életszerűvé. A lakbér mértékét meghatározó tényezők: - és itt hadd idézzem a tervezet szövegét - "a lakás komfortfokozata, alapterülete, minősége, a lakóépület állapota és településen belüli fekvése, továbbá a bérbeadó által nyújtott szolgáltatás", szóval a törvény szövege alapján így kell megállapítani. Még az sem biztos, hogy egy utcában azonosak lesznek a lakbérek, hogy egy városról vagy egy országról már ne is beszéljek. Lesznek-e lakbéremelkedések? Azt hiszem, így tehető fel az utca emberét leginkább foglalkoztató kérdés. Valószínű, hogy a lakbérek ésszerű, a lakosság teherbíróképességére is tekintettel lévő mértékű emelését az önkormányzatok nem kerülhetik el. Hogy a lakbérek ne jelentsenek elviselhetetlenül magas terhet a szegényebb rétegek számára, a tervezet bevezeti a lakbértámogatás intézményét, amelynek mértékét és feltételeit a bérlők vagyoni, jövedelmi és szociális körülményeihez igazodóan kell megállapítani. Ezzel elérhető, hogy a valóban rászorultak esetén a lakbéremelkedés ne jelentse azt, hogy ténylegesen is többet kell fizetni. Tisztelt Képviselőtársaim! Mielőtt rátérnék arra, hogy csökkennek-e a bérlők jogosultságai, egy elvi kérdést szeretnék felvetni. Mi is az önkormányzati lakás? Egy életre vagy egy adott élethelyzetre szóló juttatás. Helyes-e a jelenlegi szabályozás, amely szerint a bérlő megszerzett bérleményével lényegében egész életében, sőt halála után is rendelkezik? Nem egy esetben tapasztaljuk: a bérlők jogai akkor is korlátlanok maradnak, ha élethelyzetükben jelentős változás következik be. Nincs ok mellébeszélni. A jelenlegi tervezet, illetve a benyújtott tervezet a jelenleg hatályos szabályozás túlhajtásait nyesegeti le. Vagy hogy magyarul beszéljek: néhány helyen szűkíti a bérlők jogosultságait, például a lakásbérleti jogviszony csak szűk körben folytatható, a korábbinál szűkebb körben meghatározott, közvetlen rokoni körön kívül más személy a lakásba nem fogadható be, a tartási szerződéshez írásbeli hozzájárulás kell, hasonlóan a bérlemény albérletbe adásához. A lakáscserére továbbra is tág lehetőségek vannak, bár elismerem, hogy itt is tapasztalhatók szigorítások. Megítélésünk szerint ezek logikus lépések a piaci lakásrendszer kiépítése irányába. Aligha képzelhető el, hogy a piaci lakásrendszer és a mai jogi szabályozásban meglévő megoldások átvétele, továbbélése egymással összeegyeztethető lenne. Meggyőződésünk ugyanakkor, hogy a tervezet az alapvető bérlői jogokat nem sérti, csak azokat a bérlői jogosultságokat szorítja vissza, amelyek a bérlők kvázi tulajdonosi jogosítványait eredményezték. A bérlői jogosultságok visszaszorítása nem haladja meg egy piaci viszonyok felé közelítő állapotban megkívánt mértéket. Semmi köze tehát a tényeknek azokhoz a megállapításokhoz, amelyek szerint a bérlők kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, vagy jogaik drasztikus megnyirbálására kerül sor. Egyébként is nem a bérlők jogbiztonságának csökkenéséről van szó, hanem egyes jogosítványok megszorításáról, megszüntetéséről. A legtöbb szakértő nagyon óvatos lépésnek minősíti ezeket, hisz az úgynevezett valódi bérlettel ellentétben az önkormányzati lakások továbbra is elcserélhetők, átörökíthetők. Az önkormányzati lakások értékesítésével kapcsolatos vélemények mindnyájunk előtt jól ismertek. Tudjuk, milyen érvek szólnak a lakásvagyon értékesítése és milyen érvek a lakásvagyon megtartása mellett. Ezeket nem kívánom részletesen ismertetni, elemezni, hisz ez időhúzásnak, felesleges szócséplésnek tűnhetne. Ami tény, hogy a lakásállomány értékesítése felgyorsult, a bérlőkre nézve kedvező pénzügyi feltételek mellett sokan éltek elővásárlási jogukkal. Helyenként az önkormányzatok erősítették ezt a folyamatot, de mit tagadjuk, voltak olyan helyek, ahol az önkormányzat a jelentős lakossági nyomásnak nem tudott ellenállni. Az eladási feltételek esetleges központi szintű szigorítása ellentétes lépés lett volna az országban kialakult helyzettel, a még nem tulajdonosokat méltánytalan sorsra kárhoztatná. Az is szemmel láthatóvá vált, hogy a lakások személyi tulajdonba kerülése adja a legjobb esélyt megóvásukra. Sietek leszögezni, nincs olyan illúziónk, hogy a lakások személyi tulajdonba kerülésétől egyik napról a másikra megváltozna a helyzet, önmagából a tulajdonosváltásból nem következik a lakásállomány állaga romlásának megállítása. Valószínű, hogy szükségessé válik a lakásállomány állapotának megóvásához további központi, elsősorban pénzügyi, hitelezési intézkedések meghozatala. Úgy is fogalmazhatnék tehát, hogy a köztulajdon helyett az egyéni tulajdonban látjuk a nagyobb garanciát, a végső megoldást. Rejtett privatizációról beszélnek egyesek az önkormányzati tulajdonban lévő lakások törvényi szintű szabályozására gondolva. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a privatizáció nem rejtett, hanem nyílt, tudatos törvénykészítői szándék. Privatizáció, de önkormányzati és törvényi szintű korlátozásokkal. A privatizációs lehetőséget a vételi jog intézményének bevezetése biztosítja. A törvényi korlát a műemléképületben lévő, a bérlőkijelölési joggal érintett, az elidegenítési és terhelési tilalommal terhelt nyugdíjasok házában, illetve garzonházban található lakásokra vonatkozik, míg az önkormányzatok védelmét az a lehetőség adja, amely szerint az önkormányzat önkormányzati rendeletben meghatározott lakásokat kizárhat a vételi jog gyakorlásából. Kétségtelen tény, hogy a biztosítandó vételi jog a bérlakásállomány további csökkenéséhez vezethet. Ebből a szempontból látszólag lehetne alapja annak az aggálynak, amely az önkormányzati lakások számának csökkenése miatt az önkormányzatok lakásgazdálkodásának további nehezülését sérelmezi. Ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az önkormányzatok ez irányú munkáját nem ez nehezíti, nagyszámú lakásállomány esetén sincs lakásgazdálkodás, éppen a bérlői jogok túlzottan erős volta miatt. Ugyanakkor az is látható, hogy kisszámú lakásállomány mellett is létezhet színvonalas lakásgazdálkodás. (10.20) Mint említettem, ez a törvényjavaslat egy folyamatos jogalkotói munkának csak az egyik állomása, továbbá arról is beszéltem, hogy frakciónk sem tartaná elfogadhatónak, ha az állam magára hagyná az önkormányzatokat, a bérlőket. Ezért - talán szokatlan módon - hadd szóljak azokról az előkészületben lévő intézkedésekről is nagyon röviden, amelyek e megállapítást alátámasztják. A készülőben lévő szociális törvény számol az úgynevezett lakhatási költségekhez való hozzájárulás intézményével, amely központi finanszírozású, de az önkormányzatok által biztosítandó támogatás lenne. Alapvetően a család jövedelmi szintje, a lakás fenntartására fordított kiadások, továbbá a lakásigény mértéke és a család jövedelme alapján lenne ez folyósítható. Ez a bérlők támogatására hivatott intézmény, de vannak elgondolások a lakástulajdonosok támogatására is. Formálódóban van egy olyan elképzelés, amely az építéshez és fenntartáshoz juttatna céltámogatást, többek között az elmaradt felújításokhoz. Mint említettem, a jelenlegi helyzetben mindenki számára elfogadható megoldást aligha lehetne találni - de meggyőződésünk, hogy az adott viszonyok között, az előttünk fekvő tervezet a legelfogadhatóbb törvényi szintű szabályozást adja. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)