Szelényi Zsuzsanna (Fidesz)

1992. június 7.

SZELÉNYI ZSUZSANNA (FIDESZ): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! A tudás hatalom - mondta Francis Bacon 400 évvel ezelőtt. Ennek a mára közhellyé vált mondásnak igazságtartalma szinte nyomasztóan kiteljesedett a kompjuterizált korunkban. Aligha vitatható, hogy egy modern társadalom nem létezhet széles körű információs adatbázis nélkül, és a plurális demokrácia egyik jellemzője az olyan információs társadalom, amelyben minden polgárnak alkotmányos alapjoga informálódni. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A rendkívül sokrétű adatgyűjtés révén elektronikusan elraktározott és technikai szempontból gond nélkül összekapcsolható adatállományokkal történő visszaélések lehetősége is hihetlen mértékben megnövekedett. Az információs társadalomtól nem túl hosszú az út az ellenőrzött társadalomig. George Orwellnek az 1984 című regényében megálmodott víziója mára potenciális veszélyforrássá vált. Nem véletlen ezért, hogy a demokratikus jogállamokban a modern információs technikák fejlesztésével egyidejűleg megteremtették az adatvédelem intézményes garanciáit is, hogy biztosítsák az állampolgárok és mások személyéhez fűződő jogainak tiszteletben tartását, egyfajta információs önrendelkezési jogot. Természetesen nem könnyű feloldani azokat az ellentéteket, amelyek az adatgyűjtés, adatvédelem területén jelentkeznek. A jogalkotó és jogalkalmazó feladata itt egy hárompólusú viszonyból fakadó feszültség feloldása. Az említett három pólust az adatbirtokos, az adatkereső és az adat érintettje személyesíti meg. Csak az általuk képviselt érdekek közötti egyensúly megtalálásával lehet olyan jogi szabályozást alkotni, amely minden szempontból megfelel egy demokratikus államban elvárható követelményeknek. És itt rögtön szeretném megjegyezni, hogy nem tartom szerencsésnek a magyar törvényjavaslat olyan megoldását, amely ezt a háromszemélyes viszonyt az esetek többségében kétszemélyesre redukálja, és ezáltal bizonyos mértékig gátat szab az érdekpluralitás érvényesíthetőségének. A magyar törvényhozás új utakon jár, amikor az adatvédelmi törvényt és a hozzá kapcsolódó egyéb törvényeket tárgyalja. Magyarországon lényegében nincs előzménye az ilyen irányú jogszabályalkotásnak, hiszen a rendszerváltás előtt erre az államnak egyáltalán nem volt igénye. Nincs azonban szó arról, hogy teljesen új ösvényeket kell betörni. A nyugati demokráciák számos olyan kérdésre, amely nálunk is felvetődik, már megnyugtató válaszokat találtak. Természetesen nem kívánom most itt összevetni a Ház előtt fekvő javaslatokat és a hasonló tárgyú külföldi törvényeket, erre sem az idő, sem pedig a hely nem alkalmas. Néhány ponton azonban engedjék meg, hogy kifejezzem fenntartásaimat a Kormány javaslatával szemben éppen e külföldi példák láttán. Az adatvédelem egyik legkritikusabb része a különleges adatok kezelése. Azt hiszem, nem kell hosszasan magyaráznom, hogy az ilyen adatok illetéktelen gyűjtése vagy illetéktelen kezekben kerülése a személyhez fűződő jogokat rendkívül súlyosan sérti. Ezért úgy vélem, hogy nem szabad a faji eredetre, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyőződésre vonatkozó adatokat gyűjteni, kivéve, ha az kifejezetten statisztikai célból történik, ám ilyen esetekben csak az anonim adatkezelő lenne megengedhető. Az itt vázolt szabályozásmegoldáshoz hasonló rendelkezéseket találtunk például a portugál szabályozásban. Hasonlóképpen a különleges feladatok fokozott védelmét szolgálná az ilyen adatok illetéktelenek részére történő gondatlan kiszolgáltatásának bűncselekménnyé nyilvánítása. E cselekmény tárgyi súlya indokolhatja ezt a lépést, ami nem ismeretlen külföldön sem. A felhalmozott tapasztalatok átvétele, az alkalmazott megoldások követése természetszerűleg szabad választás tárgya ebben a Házban is. A belső szabályozástól ilyet nem kell elvárni. Viszont számon kell kérni a bennünket kötelező nemzetközi egyezményeket. Tudomásom szerint küszöbön áll az emberi jogok egyezményének ratifikációja. Közismert, hogy az egyezmény lehetőséget teremt arra, hogy bármely magánszemély az emberi jogok bizottságának, illetve bíróságának intézményéhez forduljon, ha úgy véli, hogy az egyezményben rögzített jogát megsértették, és további hazai jogorvoslatra nincsen lehetősége. Az emberi jogi egyezmény fontos szerepet tulajdonít az adatvédelemnek és az információs szabadságnak egyaránt. Az információs önrendelkezés az egyezmény nyolcadik cikkelye alá tartozik, mely általánosságban védi a magánélethez való jogot. E cikkely kimondja, hogy mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. E jogok gyakorlásába hatóság csak törvényben meghatározott esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében zavargás, bűncselekmény megelőzése, illetve a közegészség vagy erkölcsök, illetve mások jogainak és szabadságjogainak védelme érdekében szükséges. A strasbourgi bizottság és bíróság joggyakorlatában a személyes adatok védelme kiemelkedő jelentőségű. (17.30) E joggyakorlat iránymutatásait érdemes tanulmányoznunk a mi törvényhozásunk esetén is. Előbb idézem a 8. cikkely (2) bekezdését, amely lehetővé teszi az államnak, hogy bizonyos körülmények között korlátozza az információs önrendelkezést. Ugyanakkor az is kitűnik a szabályozásból, hogy ilyen megszorítások csak akkor elfogadhatóak a bizottság és a bíróság számára, ha törvényileg szabályozottak. Ebből a szempontból viszont rendkívül aggályosnak tartom, hogy olyan, igen fontos, adatkezeléssel kapcsolatos törvényeket még nem tárgyalt a Parlament, mint a rendőrségi törvény vagy a nemzetbiztonsági törvény. Ugyanebből a megfontolásból nem tudom elfogadni a személyes adatok védelméről szóló tervezetnek egyébként alkotmányos kétségeket is ébresztő, túlzott keretjellegét. A tervezet, ha jól számoltam, tizenkét helyen utal más, eddig még a Parlament által nem elfogadott vagy nem is tárgyalt törvényre. Ez pedig Strasbourg szemszögéből elfogadhatatlannak tűnik. Ezen törvényhez, illetve általában az információs önrendelkezés témaköréhez szeretnék most néhány szóban szólni. Az idézet 8. cikkely (2) bekezdése látszólag igen széles mérlegelési jogkört biztosít az államok részére az információs önrendelkezés korlátozásában. Szeretném azonban felhívni a figyelmet arra, hogy létezik az emberjogi egyezménynek egy 18. cikkelye is, amely kimondja, hogy a jelen egyezményben az említett jogokkal és szabadságokkal kapcsolatban megengedett korlátozásokat csak az előírt célokból lehet alkalmazni. Ez a cikkely lényegében a joggal való visszaélést tilalmazza, és szigorú határok közé szorítja az államok mozgásterét. Azt, hogy Strasbourgban mennyire komolyan veszik az állami beavatkozás határait, számos eset is bizonyítja. Engedjék meg, hogy példaként hozzam az úgynevezett Malone-ügyet, amelyet 1984-ben vizsgált a bíróság. Ennek az ügynek a tárgya a telefonon történő titkos adatgyűjtés, azaz a lehallgatás volt, amely révén egy regisztert készítettek a telefonáló személyekről. A bíróság ítéletében kifejtette, hogy a jogállamisággal ellentétes lenne olyan mérlegelési jog megadása a végrehajtó hatalomnak, amely ellenőrizhetetlen hatalmat jelentene. Következésképpen a jognak tartalmaznia kell az illetékes hatóságnak megadott bármilyen mérlegelési jog terjedelmét, és kellőképpen érthetően a jog gyakorlásának módját is, figyelemmel a szóban forgó intézkedés törvényes céljára, hogy az ilyen megfelelő védelmet élvezhessen az önkényes beavatkozással szemben. A bíróság ezen ügy kapcsán megállapította azt is, hogy ezeknek a követelményeknek a brit jogalkotók nem tettek eleget. Hasonló elmarasztaló döntések születtek a közelmúltban Franciaországgal szemben is. Mindez azt a véleményt erősítette meg bennem, hogy a rendőrségi törvény tervezetében található titkos információszerzésre és -kezelésre vonatkozó rendelkezések nem elégítik ki a kellő ellenőrzöttség követelményét. Nem kevés tanulsággal szolgál az úgynevezett Leander-ügy is. Ebben az ügyben a kérelmező azt sérelmezte, hogy a svéd kormány, kérése ellenére, visszatartott róla szóló titkos információkat, amelyek alapján közszolgálati alkalmazását visszautasították. A bíróság ez esetben nem állapított meg jogsértést, tekintettel arra, hogy a svéd törvények megfeleltek a legalitásnak. Ehhez azonban az kellett, hogy legyen egy megfelelő nemzetbiztonsági törvény, amely ellenőrzött módon legitimálja az adatok visszatartását. Összevetve a svéd szabályozást a még nem is létező magyarral, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a magyar nemzetbiztonsági törvényjavaslat aligha állna meg a strasbourgi bíróság előtt hasonló esetekben. A személyre vonatkozó adatok ilyen következményekkel járó kiszolgáltatását ugyanis a svéd törvény rendkívül szigorúan rendezi, és az adatkiszolgáltatást egy olyan bizottság engedélyezte, amelyben parlamenti képviselőknek is helyük volt. A magyar törvénytervezet ugyanakkor nem tartalmaz ilyen szigorú előírásokat, továbbá az egyedi ügyeket tekintve garanciális szempontból az ellenőrzés szabályozása nem kielégítő. Végül, de nem utolsósorban ennek az esetnek a kapcsán megjegyzem, hogy a bíróság nagy hangsúlyt fektetett arra is, hogy az érintett a róla szóló információ visszatartása, illetve a munkáltatónak való továbbítása ügyében a kormánytól független hatósághoz fordulhasson panasszal. A Leander-ügy azt példázza, hogy az államnak passzív kötelezettsége is van a védelem biztosítására vonatkozóan az állam önkényes beavatkozásával szemben. A Gaskin kontra Egyesült Királyság ügyében viszont az állam elmulasztott eleget tenni a kérelmező azon igényének, hogy ügye irataihoz hozzájuthasson. Ebben az ügyben az Egyesült Királyság hatóságai megtagadták a kérelmezőre vonatkozó összes adat kiszolgáltatását egy olyan fiatalembertől, aki egész gyermekkorát különböző nevelőintézetekben töltötte. Ennek okaként azt jelölték meg, hogy az adatkezelést már a felvételkor bizalmassá nyilvánították, és az eredeti adatszolgáltatók nem járultak hozzá az információk kiadásához. A bíróság végül elmarasztalta az Egyesült Királyságot az olyan eljárás hiánya miatt, amelyben pótolni lehetett volna az adatszolgáltató alaptalanul megtagadott engedélyét. Amint korábban már említettem, az adatvédelmi törvény tervezete még ezt a hárompólusú viszonyt sem szabályozza, és az információ megszerzéséhez jogosan ragaszkodónak esélye sincsen arra, hogy a róla szóló adatokhoz bármikor is hozzájuthasson. Úgy vélem, hogy ezt az alapvető hiányosságot a tervezetnek mindenképpen pótolnia kell. Tisztelt Képviselőház! Bízom abban, hogy az elmondottak meggyőzően bizonyították, hogy nem kis felelősség van rajtunk, amikor az adatvédelemmel kapcsolódó törvényeinkkel kilépünk Európa nyilvánossága elé. Kérem, vegyék mindezt figyelembe, amikor módosító indítványainkat elbírálják. Köszönöm szépen. (Taps.)